Alföldi gyerek a székelyek között: Esti Norbert

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház színésze Nagy Norbert néven született Szegeden, gyerek- és tinédzserkora egyáltalán nem volt könnyű (elvált szülők, bizonytalan helyzet), de erre talán a legjobb gyógymód volt a színészet. Norbi ugyanis már hetedikes-nyolcadikos korában színész szeretett volna lenni, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar Gyakorló Általános és Alapfokú Művészeti Iskolájában (ezt egyszuszra mondja el, pedig leírni is nehéz) mondta tanárának, hogy „mennék oda, ahol lehet ezt csinálni”, amikor még azt hitte, hogy nincs ilyen iskola, legalábbis középiskolás „fokon”. De volt, mégpedig 45 percnyi buszozás után, Szentesen.

„Elindultam tehát Szegedtől északra”, emlékszik vissza ma a Potter becenévre (is) hallgató Norbi, aki tizenhárom évesen egyenes, alföldi úton érkezett a szentesi Horváth Mihály Gimnázium művészeti tagozatára, ahol az első évben nem nagyon volt sikerélménye, a mustrán (tíz vers, két monológ, két népdal, figyelem, ez évről-évre növekszik!) egyáltalán nem teljesített jól.

Hogy leszek színész, ha az osztályomban én vagyok a leggyengébb? – tette fel magának a kérdést akkoriban, de három év alatt nagyon „felfejlesztette” magát az előadóművészetek terén, ez azért is jól jött, mert egyensúlyba hozta az érettségin kapott gyenge osztályzatait. Mentoraként két tanárát, Keserű Imrét és Szebeni Zoltánt nevezi meg, illetve Szenteshez kapcsolódik a művésznevének kiválasztása is. A debreceni Ady Endre Gimnázium ottani drámaosztályos diákjával, a szintén Nagy Norbert nevű sráccal egy fesztiválon találkozott Szentesen. Mivel a debreceni fiú volt a nagyobb, és hamarabb került a színészi pályára, így a fiatalabbnak, a mi Norbertünknek kellett művésznevet választania, mert ez így szokás.

Kosztolányi Dezsőt sokat olvasta abban az időben, így lett az Esti Kornél alteregója Norbert művészneve – ám Budapestre kerülése után már a Pesti Norbert névvel is sokan poénkodtak.

Az Esti Norbert névvel pedig Marosvásárhelyen volt vicces helyzete, hiszen az alkalmazással hívott taxi sofőrje igen kacagtatónak találta az általa „Ești” Norbertnek ejtett nevet – vicces (ugyanakkor tényleg komoly) az is, hogy Norbi magyarországi létére elég jól megtanult románul.

Szentes után Potter még északabbra, Budapestre vette az irányt, kétszer próbálkozott a színművészetin, de nem vették fel – iszonyat nehéz bejutni a hétszáz-nyolcszáz jelentkező közül. „Nem lehet háromszor-négyszer jelentkezni ugyanabba az intézménybe, az ember elfárad egy idő után, és el is akarja kezdeni az életét” – mondja.

Az ifjú Norbert kudarcai ellenére egyáltalán nem szakadt el a színháztól, hiszen a pesti estjeit az töltötte ki, hogy nagyon sokat járt főleg az akkor csúcsidőszakát élő Krétakör Színház és Pintér Béla társulatának előadásaira. Itta magába a szakmát, tapasztalt, ismerkedett színészekkel, rendezőkkel.

„Ajánlották, hogy jöjjek Marosvásárhelyre, az itteni színműre – elterjedt Magyarországon, hogy ez jó és megbízható egyetem. Erdélyben kevesen jelentkeznek helyi fiatalok színművészetire. Ezt részben azzal tudom magyarázni, hogy kevés a kisváros, kevés a művészeti középiskola, illetve nagyon erős annak a hagyománya, hogy az apákról fiúkra száll a foglalkozás – inkább a földdel, a céggel, a családi biznisszel dolgoznak már fiatalon, mintsem a művészettel. Diákokra viszont szüksége van minden egyetemnek, ha helyi nincs, jönnek máshonnan – így volt a mi osztályunk is: tizenegy hallgatóból kilencen (!) voltunk magyarországiak, és csupán ketten erdélyiek. Olyan, mint egy kihelyezett magyarországi egyetem – de hát Budapesten is nagyon sok erdélyi tanul, ez így természetes” – emlékszik vissza arra, hogy Budapestről hogyan vette az utat keletre, Székelyföldre. Vásárhely után Székelyudvarhely következett, negyedév végén látta az álláshirdetést az egyetemen, egyből jelentkezett, felvették.

Ezért jöttem Udvarhelyre – mert itt már ismertek” – vallja a néhány évvel ezelőtti döntésről. Égett a bizonyítási vágy benne.

„Az én habitusom amúgyis ilyen: szüleim elváltak, elkerültem otthonról, valahogy fenn kellett maradni a vízen, alkalmazkodni kellett, s ezt nem lehet úgy, hogy széllel szemben hugyozol, hanem megpróbálod bebizonyítani, hogy igenis te kellesz ennek a közegnek.

Ez a karanténnál ütött vissza, mert ez az adrenalin nem volt meg. Egy idő után jött, hogy mi ez a csend? Hát ki kéne menni a színpadra, kéne taps, kacagás... Ha az ember leáll, akkor ez visszaüt” – mondja ezt az elmúlt hónapokra gondolva.   

Nagy Pál színházigazgatóval volt egy egyezsége Norbinak, aki három évben gondolkodott. „Az elsőben nézzük meg, hogy működök-e a csapattal és a színpadon, a következőben azt, hogy mennyire tudom mélyíteni a kapcsolatomat a társulattal, a harmadikban pedig azt nézzük meg, hogy én mint színész tudtam-e és hova tudok fejlődni. Most járt le a három év, és mondtam neki, hogy szeretnék maradni” – véli a jövőjére gondolva.

„Én vagyok az első diplomás a családban, az úgynevezett álértelmiségi. Igazából talán soha nem tudok ehhez a felső kaszthoz tartozni, csak feltettem magam ebbe, és próbálok ilyen lenni.

– nem arra koncentrálok, hogy feltétlenül családot akarok alapítani. Nem az a cél, hogy innen elmenjek, hanem inkább az, hogy kiépítsek egy olyan szakmai nívót, hogy elhívjanak. Hogy azt mondják: te kellesz nekünk.”