Aranyapám, puszkaizé, kumisz… – avagy miért időtlen klasszikus a Magyar vándor?

Az egyik utolsó film volt, amit vetítettek az akkor bezárás előtt levő csíkszeredai moziban 2004-ben (csak hogy érzékeltessük, milyen rég volt, abban az évben jött ki A Gyűrűk ura: A király visszatér, amit azóta szintén nagy klasszikusként tartunk számon). Mivel volt rá lehetőség, több osztályfőnök is időnként elvitte moziba a diákjait, így a mi osztályközösségünk is megnézhette nagyvásznon a Magyar vándort a kötelező (és egyébként a többség számára „hóttunalmas”) Ion, és Ultima noapte de dragoste, întâia noapte de război érettségitételek filmes feldolgozásai mellett.

Emlékszem, hogy az egész évfolyammal néztük a Magyar vándort a sötét moziteremben, és nálunk talán csak az osztályfőnökeink jöhettek jobban zavarba a meglehetősen tömény, fülledt erotikát felvonultató háremes jelenetnél, amit aztán valamelyest feloldott az „éjjeli váltás” domináinak meglehetősen abszurd, váratlan, mégis vicces érkezése.

Bár középiskolás fejjel nem jött át a film összes poénja, de emlékszem, hogy a rengeteg helyzetkomikum, az ismétlődő vicces helyzetek (amikor Tasnak mindig hánynia kell a kumisz szó hallatán, a bunkósbot miatt kidőlő várkapuk, a mélyen dekoltált pincérnő, ahogy minden korban szembeloccsintotta az arcátlan vendégeket, és még sorolhatnánk), valamint a nagyon jól megírt és előadott zenei betétek – Roy és Ádám: Az otthon itt van filmslágerével – egy kellemes filmélménnyé tették az alkotást. Amit aztán később rengetegszer újranéztem, és

minden egyes alkalommal pont annyira vicces volt, mintha elsőre láttam volna.

Herendi Gábor alkotását kis túlzással a magyar Brian életének is lehetne titulálni, hiszen pont ugyanolyan röhögést vált ki mindenkiből Ond és Kond nevének folyamatos emlegetése, mint a Monthy Python klasszikusában a „dobjátok a padlóla” jelenet.

A film, amelyen negyven éve nem csak év végén nevet(het)ünk

Mint oly sokaknak a Reszkessetek, betörők!, nálunk a kötelező karácsonyi családi program megnézni a Brian életét. Nincs más szebb és jobb ugyanis, mint a nevetés, az önmagunkon való önfeledt kacagás. Blaszfémia ide vagy oda, pro és kontra, de a végén mindig mosolyogva állsz fel a fotelből, mert az élet napos oldalát nézed.

Sokaknál nem „talált” be a film, mivel ha úgy vesszük, kiparodizálta a hét vezért, és kikarikírozva mutatta be a magyar történelem híres alakjait. A másik oldalon viszont komoly rajongótáborra tett szert épp a „történelmi” rétegpoénok miatt, amik tényleg csak azoknak jöttek át, akik jártasabbak voltak a magyar történelemben.

Volt kolléganőm is rajongott ezért a filmért, és nem egyszer volt, hogy az irodában hangosan idéztünk a Magyar vándorból, és századszorra is ugyanúgy tudtunk röhögni a poénjain.

A Valami Amerika-filmeket készítő, és az azóta Szabó Győző drogos múltjáról Toxikoma címmel filmet készítő Herendi Gábor

valami elképesztően pazar szereposztást hozott össze a Magyar vándorhoz: gyakorlatilag benne van az akkori magyar filmszínészet színe-java, akik közül többen már sajnos nincsenek köztünk.

A néhai Gesztesi Károly aranyapámozását sosem lehet feledni, Helyey László paranoiás és idegesítő Mátyás-király alakítása is szenzációs volt, de Herendi még olyan – a hollywoodi filmes franchiseok által előszeretettel használt – cameókat (amikor egy másik film karaktere tűnik fel egy alkotásban) tett bele a filmjébe, mint a szintén néhai Bárdy György Jumurdzsákja az Egri Csillagokból, vagy Zenthe Ferenc feltűnése a Tenkes kapitányaként.

De még a nyolcvanévesen a fiataloknál is betaláló Korda György is egy vicces énekes performansz részét képezi a Magyar vándorban, a Hajdú Steve által játszott Töhötöm folyton lehurrogott „költészete” – amiben egy-egy elejtett félmondatból klasszikus verssorokat próbál idő előtt összehozni – is üde színfolt, vagy éppen a Gyuriska János által életre keltett Előd is az egyik legjobban megírt karaktere a filmnek, ahogy folyton, idő előtt feltalál valamit, amit a többiek nem értenek,

a néző pedig szakad a nevetéstől a kezdetleges C-vitamin, gyufa és Rubik-kocka láttán, amiről ugye tudjuk, hogy a „magyarok nagy találmányai, amitől híresek leszünk”.

De felejthetetlen a kis kínai árus is, aki eladja a magyar népet kereső vezéreknek a „puszkaizét”, hogy robbantsák ki vele a beszorult Ondot a szorosból, miután a Konddal lefolytatott párbeszédeik után már letörölgettük a röhögés miatt kifolyt könnyeinket a film nézése közben.

A történelmi évszázadokat átalvó hét vezér, és a magyar népet a történelem során formáló „idegenek” kifordított története egy üde színfoltja a magyar filmgyártásnak, ami mert tabuk nélkül, a humor eszközeivel visszatekinteni az olyan történelmi eseményekre, mint a tatárbetörés, az osztrák uralom, vagy éppen az oroszok kivonulása az országból, de

nem hiányozhat a legendás, 6:3-mal végződő labdarúgó-mérkőzés megidézése az angolok ellen, vagy épp az első írásos emlékek egyikének említése, valamint Anonymus meglehetősen vicces újraértelmezése sem.

Hosszasan lehetne sorolni még az emlékezetes és vicces jeleneteket és a film nézése közben kisebb-nagyobb szerepekben feltűnő magyar színészeket (A valami Amerika szinte komplett szereplőgárdáját), Herendi Gábor kedvenc alkotótársait, vagy éppen az olyan nagy öregeket, mint Bodrogi Gyula, és az időközben szintén nagy öreggé vált Gálvölgyi János, Reviczky Gábor, Csuja Imre, de Mucsi Zoltán és Scherer Péter kettőse is feltűnik egy rövid, de annál humorosabb jelenetsorban.

De Fekete László, a Magyarország legerősebb embere cím birtokosa is „petrencés rudat ragadott” a film kedvéért, hogy Toldiként, élő tilalomfaként álljon a pusztában, míg a jegyesét játszó Oroszlán Szonja a mellkasát püföli, hogy emelje ki őt ebből a tanyasi életből, de még a legendás ökölvívó, Kokó is feltűnik egy kocsmában söröző vikingként.

A Magyar vándor tehát a magyar filmgyártás egyik megkerülhetetlen alkotása, egy olyan vígjáték, amihez hasonló talán nem is készült a magyar filmek történetében.

Könnyed hangvételével és számos réteg-, vagy éppen mindenki számára átjövő poénjaival sokak kedvencévé vált az évek során, aminek a különböző egysorosai könnyen megjegyezhetőek, és századszori nézésre is pont ugyanolyan viccesek.

A Magyar vándor nem veszi komolyan magát, és pont emiatt működik. Bár egyes poénjai a mai pollkorrekt világban már nem állják meg a helyüket, mégsem lehet azt mondani, hogy rosszul öregedett a film, sőt pont ellenkezőleg, hiszen az elkészülésekor fel merte vállalni a konfrontációt a magyar történelem egyes szakaszainak kipellengérezésével.

A film egyébként jövőre lesz 20 éves, úgyhogy majd a megjelenése évfordulójának apropóján is újra lehet nézni, de lényegében akármikor, hiszen ha az ember egy könnyed magyar vígjátékra vágyik, akkor nem nyúlhat mellé a Magyar vándorral. Még akkor sem, ha már hozzám hasonlóan már több tucadszorra dönt úgy, hogy megnézi.