Toxikoma – a fölösleges drámákkal tarkított magyar „drogfilm”

Bizonyára nincsenek sokan azok, akik ne tudnák Szabó Győzőről, hogy kicsoda. Nem kell ahhoz a magyar kereskedelmi tévécsatornák nézőjének lenni, hogy tisztában legyünk ki ő, hiszen a kortárs magyar filmekből vagy éppen sorozatokból ismerős, mackós külsejű, sokszor komikus szerepekben feltűnő, eszelős tekintetű színész valamelyik szerepe biztosan ott van szinte mindenki retinájában, elég csak

a három részt is megért Valami Amerika, a Magyar Vándor, vagy éppen a rendkívül népszerű, az RTL Klub műsorán futó Mi kis falunk sorozatra gondolni, amik Szabó Győző alakításai nélkül már elképzelhetetlenek lennének.

Azt viszont már kevesebben tudták, hogy Szabó Győző a sztárság mellett nagyon kemény időkön van túl, amiről a még 2012-ben megjelent Toxikoma címet viselő, önéletrajzi könyvében ír, és hihetetlenül olvasmányos módon tárja az érdeklődő elé mindazt, amin drogosként az elmúlt évtizedekben átment.

Ebben a könyvben aztán minden van, attól kezdve, hogy az ideális gyerekkortól, a folytonos kíváncsiságtól vezérelve hogyan jutott el a legrosszabb pesti drogtanyákig, és miként érte el azt azokat az állapotokat, amikor a fű már nem is számított „rendes” drognak, illetve

kendőzetlenül beszél arról, hogy milyen szörnyű és pusztító a heroinfüggőség úgy saját maga, mint a környezete számára.

A mára már a könyv alapján készült filmnek köszönhetően bestsellerként számon tartott, nem túl vaskos olvasmány tényleg letehetetlen, de csak azoknak ajánlott, akik bírják az ilyesfajta gyűrődést, és van gyomruk és idegrendszerük a benne leírt helyenkénti szörnyűségekhez, hiszen Szabó Győző drogos viszontagságai minden bizonnyal a legkeményebbek közül valók.

Ki gondolta volna ugyanakkor a kétezres évek elején, hogy az úgynevezett amerikai-magyar filmeket (értsd amerikai közönségfilm beütésű magyar filmek) jegyző Herendi Gábor egy évtized múlva egyik kedvenc színészéről fog újabb, nagy költségvetésű közönségfilmként bepromózott mozit forgatni? Arról az emberről, akihez nagy reményeket fűzött, amikor az még az elvonón volt, amikor az első Valami Amerika még csak előkészületi fázisban volt, és aminek az egyik főszerepére pont őt akarta a rendező.

Nehezen emészthető közönségfilm – Az erdélyi mozikban is látható a Toxikoma

Bár végképp nem nevezhető egy szórakoztató alkotásnak, eddig több mint 150 ezren nézték meg Herendi Gábor új közönségfilmjét, a Toxikomát. A drogfüggőség sötét oldalát és a leszokás emberfeletti küzdelmét ábrázoló alkotás

A Toxikoma filmben is ott a valóságon alapuló kikacsintás, hiszen a Győzőt alakító Molnár Áron (művésznevén noÁr) az egyik, az elvonón játszódó jelenetben épp a Valami Amerika forgatókönyvét olvassa, ezzel is előrevetítve azt, hogy végül csak sikerült lejönnie a szerről, hiszen mint tudjuk

a valóságban megkapta és eljátszotta a Valami Amerika egyik főszerepét, ami aztán a széles körű ismertséget is elhozta számára.

Visszatérve a Toxikomára és annak elkészülésére, Herendi Gábor fogta Szabó Győző sikerkönyvét, és a színész anyagi és mindenféle támogatását élvezve elhatározta, hogy vásznon is elmeséli az akkor drogfüggőségből szabadulni akaró Győző és az őt ebben segítő Csernus Imre történetét. De mivel a könyv sztorik és visszaemlékezések sorozata, nem pedig egy kerek, többszereplős történet, ráadásul egy nézőpontból mesélve, ezért Bárány Márton és Gergely Dorka által a könyv alapján írt forgatókönyvből egy, szintén

a korábbi alkotásaihoz hasonló, hollywoodi beütésekkel tűzdelt közönségfilmet forgatott Herendi, egyfajta szerelmi háromszöggel, A-ból a B-be eljutó sztorival, fejlődő és változó karakterekkel, konfliktusokkal, levonható tanulságokkal és levegőben hagyott végű, hatásvadász történetszállal.

A film nagyon jól indít, és mondhatni lélegzetelállító az a realizmus, ahogy bemutatja a kilencvenes évek lepukkant pincékben kialakított pesti szórakozóhelyek összegraffitizett és -firkált falait és a panellakásokban kialakított drogtanyák kegyetlen valóságát, ahol

a lakás minden szegletében belőtt drogosok fekszenek elaléltan, miközben egy újabb társuk épp azért érkezik, hogy belőhessen egy adagot.

A drogtripek vizuális megjelenítése is szenzációs, a vibráló falak, valamint a lakást elárasztó lassított eső-szekvencia egyértelműen a film legjobb pillanatainak számítanak, hiszen olyan atmoszférát teremtenek, amit egy amerikai látványfilm is megirigyelhetne. A történet is izgalmasan indul, helyenként már a „drogfilmek” egyik etalonjának számító Trainspottingot is megidézi, hiszen

a drogos rögvalóság, a belövés előtti izgalom és kapkodás kegyetlensége, és a lövés utáni, módosult, egyfajta zen-állapotba kerülést Danny Boyle filmklasszikusa tudta valami hihetetlenül ábrázolni.

A kegyetlen drogos hétköznapokat és az annak következményeként jövő felocsúdást – miszerint ennek biztosan nem lesz jó vége, ha nem történik meg a leállás – hamar felváltja egy másfajta dráma, ahol

két nagyon egoista karakter kakaskodásainak lehetünk szemtanúi.

A film nagy része az elvonón játszódik (ami a Toxikoma könyv csupán egy részlete), és Csernus Imre, valamint Szabó Győző harcait helyezi a középpontba, vagyis azt, hogy épp melyikük akar és tud felülkerekedni a másikon, ki tudja jobban érvényesíteni a saját igazát, ami adott esetben épp azzal ér véget, hogy a Molnár Áron által játszott Szabó Győző

nem sokkal egy herointrip után hogyan fossa és hányja össze magát görcsbe rándulva a gyógyszertől, ami lehozza a receptorairól az ópiátokat, és hogyan kerül a már sokat látott nővér kezelésébe, és a végén már ő kérje azt, hogy maradhasson az elvonón.

Utazás egy sztárpszichiáter fejében: Bányai Kelemen Barna

Pár éve még hazai deszkákon láttuk, most a mozivászonról köszön vissza Bányai Kelemen Barna: a marosvásárhelyi színész az egyik főszereplője a Toxikoma című, új magyar közönségfilmnek. Nem is akárkit alakít, hanem a sztárpszichiátert, Csernust Imrét.

A két főszereplőt alakító színésznek köszönhetően egyébként meglepően könnyen el lehet vonatkoztatni attól, hogy éppen Szabó Győző és Csernus Imre acsarkodásait látjuk a vásznon, sőt a marosvásárhelyi származású Bányai Kelemen Barna mintha nem is a sztárallűrös, szókimondó pszichiátert játszaná, hanem egy hozzá hasonló önfejű szakembert, akit történetesen szintén Imrének hívnak. De a noÁr által játszott Győző sem az a mackós, bajszos, eszelős tekintetű színész, hanem

egy hétköznapi ember, aki képtelen jó döntéseket hozni, és felnőtt férfi módjára vállalni a felelősséget a tetteiért.

A mesterkélt szerelmi háromszög a film egyértelmű mélypontja, a karakterfejlődés érdekében írt történetszálak pedig meglehetősen középszerűre sikerültek és nagyon elnyújtottnak érződnek, de a Gáspár Tibor által játszott nyájas intézményvezető, aki a kemény módszereiről ismert pszichiáter szöges ellentéteként funkcionál a filmben, majdhogynem fölösleges volt, hiszen

gyakorlatilag egy drogost pátyolgat az egyedi és hatékony módszereiről ismert kollégája helyett.

A Toxikoma tehát egy jól induló, de végül középszerbe és pátoszba fulladó közönségfilm, ami népszerűségét egyértelműen Szabó Győzőnek és alkotótársainak köszönheti, de

a Toxikoma könyv egy ennél jobban megírt, és az alapanyaghoz hűségesebb adaptációt érdemelt volna, kevesebb fölösleges drámával és például kidolgozottabb mellékszereplőkkel.

Nem azt mondom, hogy a Toxikomát nem érdemes megnézni, de aki az igazi történetet szeretné, az jobb, ha egyenesen Szabó Győző könyvét veszi kézbe, és letudja azt egy nap alatt. Sokkal elborzasztóbb és sokkal hitelesebb képet ad a drogfüggőségről és a leszokás fázisairól, mint amit Herendi Gábor filmje két órában próbál egy meglehetősen pátoszos lezárással átadni a mozivásznon.

A filmet az alkotás romániai premierjén, Csíkszeredában, a Csíki Moziban láttuk.