Az emberfaragó népdalénekes

Mosolyogva meséli, hogy óvónő édesanyja már kisgyermek korában észrevette tehetségét, szerepelt is, ahol csak lehetett, aztán idővel Berszán Lajos atyának (a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium megalapítója – szerk. megj.) is feltűnt a jó hangú gyermek. Ő a templomba vette maga mellé, így gyermekkorában párhuzamosan énekelt világi és templomi énekeket. Középiskolai tanulmányait Nagyenyeden végezte, ott pedig – mint megjegyzi – egy nagyon jó zenetanárnő figyelt fel rá, „sokat foglalkozott velem, különböző versenyekre vitt, és amit lehetett, én meg is nyertem”. Tizenhárom-tizennégy éves volt, amikor egy szerencsés találkozás nyomán olyan fordulatot vett az élete, amely megpecsételte sorsát.

„Akkoriban kereste Szörényi Levente az Attila – Isten kardja című, újonnan megírt rockoperájában a pásztorgyerek szereplőt. Jászberényben énekeltem egy csángó fesztiválon, ott hallott meg énekelni, és megkérdezte, elvállalnám-e ezt a szerepet. Elküldte Kallós Zoli bácsin keresztül Gyimesbe a kottaanyagot, a hangfelvételt, és megüzente, mikor lesz a meghallgatás. Elvittem magammal Enyedre, s bár én akkor még a kottát nem ismertem, a zenetanárnőm olyan ügyesen felkészített, hogy hiba nélkül felénekeltem. Nemrég meglátogatott Szörényi Levente, és akkor is elemlegette, hogy mennyire meglepődött, amikor meghallott, s csak azért énekeltette el még egyszer, nehogy elbízzam magam, hogy ilyen jó vagyok. Ez meghatározta a további életemet, egyértelmű volt, hogy nekem a zenével kell foglalkoznom” – meséli lelkesen. És így nyílt ki számára a világ.

A magyar zenei élet nagy nevű művészei is felfigyeltek a jó hangú gyimesi legénykére,

fellépésekre hívták, befogadták, pártfogolták, azóta is élő barátságok szövődtek. Aztán a nagyenyedi éveket marosvásárhelyi továbbtanulás követte, itt végezte el a Kántor-Tanítóképző Főiskolát, majd Kolozsváron a Gheorghe Dima Zeneakadémiát, ezzel párhuzamosan pedig a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumban és a Domokos Pál Péter Általános Iskolában kezdett zenét tanítani.

Azt mondja, mindig is szeretett foglalkozni a gyerekekkel, gyerekkórusokat hozott létre, és a munka révén olyan szerencsésen megtalálta a helyét, hogy eszébe sem jutott, akár el is mehetne a Gyimesekből. Kicsit fájlalja, hogy a sportolást, a zeneoktatást sokan kevésbé tartják fontosnak, mert igaz ugyan, hogy nem vizsgatantárgyak, de ezeknek később meglesz az eredményük.

– magyarázza.  Azt mondják – fűzi hozzá –, akkor jó egy pap, ha kinevel a közösségből bár még egy papot. „Ez vezérel engem is. Ha összeszámolom, régi tanítványaim közül legalább öt-hat zenetanárt tudnék felsorolni. De ha nem is lettek mindannyian zenetanárok, sokan egyházi kórusokban tevékenykednek, s bármerre is kerültek, részt vállalnak a közösségépítő munkákban, énekelnek. Számomra ez hatalmas elégtétel” – emeli ki Antal Tibor.

Mostanság különleges érzés keríti hatalmába a nemrég létrehozott gyermekkórus próbáin, ahol két nagyobbik gyermeke is énekel. „Elérzékenyül az ember, amikor a saját gyermekét vezényli és az szépen énekel. Ez egy új érzés számomra” – fűzi hozzá, majd nevetve meséli, hogyan figyelte cseperedő gyermekeit, vajon van-e zenei hallásuk, jó hangjuk. Nem csalódott.

Látszik rajta, hogy szereti, amit csinál. „Amikor a színpadra lépek, minden más megszűnik. Az előadó már az első ütemek után érzi, hogy az, amit csinál, tetszik-e a közönségnek vagy sem. Ha a közönség érzi rajtad, hogy te ezt szereted, akkor ő is átveszi ezt az érzést” – mondja határozottan.

És ha már Antal Tiborral beszélgetek, természetes, hogy az immár igen népszerű Gyimesvölgye Férfikórus is szóba kerül. „Csíksomlyón voltam misén a családdal, és a mise végén egy egyesített férfikórus énekelt. Ez megfogott. Összegyűjtöttem a Gyimes-völgyében élőket, akiről tudtam, hogy jól énekel, netán zenész volt előtte vagy én tanítottam, így ötventagú férfikórus verbuválódott össze. A gyimesi emberek szeretnek énekelni, nem volt nehéz dolgom. Jó csapat kovácsolódott össze, ma már a Gyimesek meghatározó közössége lett. Büszke vagyok, amikor látom, hogy a férfiak hallgatnak rám, jönnek, összetartunk. Megtörténik, hogy egyet kalákázunk valahol, utána levágunk két bárányt, mulatunk, s ebbe bekapcsolódik a család is. Ez egy erő, egy olyan erős közösség, amelyet nem is lehet megbomlasztani, bár bevallom, voltak rá próbálkozások” – mondja. A férfikórus pedig járja a maga útját, hazai és magyarországi felkéréseknek tesz eleget, telt házas fellépései vannak.

Meghatódva mesél legnagyobb büszkeségéről, gyermekeiről, Zenkőről, Zalánról, Violáról, a családról.

„Szigorú vagyok a gyermekeimmel, de szeretném, ha emberek maradnának. Hangoztatjuk, hogy a magyar egy becsületes, szavahihető, karakán ember, s itt-ott látjuk, hogy darabjaira hullanak ezek a nagy dolgok. Nagy feladatunk van nekünk, pedagógusoknak, hiszen saját nemzetünket tanítjuk. Ahogy most mi neveljük őket, olyan lesz a magyar nemzet” – érvel.

„Furcsa ember vagyok, ki merem mondani, s tudják is rólam. Sokszor talán elviselhetetlen, de fontos számomra a precizitás, a pontosság, a gerincesség. Nem szeretem a megalkuvást, ez sokszor elszomorít. Talán egy kicsit konzervatív is vagyok. Azt mondják, ilyen volt édesapám is, őt sem értették meg, csak utólag, de akkor már késő volt. Az ő édesapja, akit nem is ismert, három gyermeket és egy feleséget otthon hagyva felesküdött a hazára, mert az fontos volt. Én úgy érzem, hogy ebből az elkötelezettségből bennem is van. Fontos nekem a magyarságom, a nemzetem. Rengetegszer elénekeltem a magyar himnuszt, de minden alkalommal könnyet csal a szemembe. Ezt nem mindenki érti. Sajnos olyan világ felé haladunk, amely az asztalról sok ilyen értéket leseper” – hallgatom őt, és arra gondolok, talán nagyapja nemzetbe vetett hitét viszi tovább. Büszke lenne az unokájára.

Persze hogy vannak tervei, álmai. Idén negyvenéves, és ennek tiszteletére egy válogatás CD-vel készül, olyan, számára fontos előadókat híva meg közös zenélésre, akikkel korábban már együtt dolgozott. Szörényi Leventét idézi, amikor azt mondja, amíg az embernek tervei vannak és tenni akar, addig nem gondol az elmúlásra. A feladatok mindig megtalálják, csak erőt és egészséget kér, hogy dolgozhasson. Szívén viseli a Gyimesek sorsát, és hisz abban a tiszta gyimesi világban, amibe ő született bele.