Hail, Cézár! – avagy mi szükség volt egy újabb Majmok bolygója rebootra?

Talán nincs még egy ilyen közismert filmes franchise, amit ennyiszer rebootoltak volna Hollywoodban, mint a Majmok bolygóját.

A Pierre Boulle azonos című regényéből készült filmek sorát

az 1968-ban bemutatott adaptáció nyitotta meg Charlton Heston főszereplésével, ami a mai napig klasszikusnak számít, ezt pedig négy újabb folytatás követte, amik bár kritikailag nem, de anyagilag sikeresnek bizonyultak.

2001-ben Tim Burton rendezésében már egy modern adaptáció készült a Majmok bolygójából, olyan sztárokkal, mint Mark Wahlberg, Helena Bonham Carter, Tim Roth, Michael Clarke Duncan, Paul Giamatti, ami a kritikusoknál és a nézőknél is egyaránt elhasalt, emellett a 100 millió dolláros büdzséje után „mindössze” 362 millió dollár bevételt termelt, az akkor még Fox tulajdonban levő 20th Century Studiosnak.

Mivel sem anyagilag, sem pedig kritikailag nem lett jó fogadtatása, ezért nem készült hozzá folytatás, a stúdió azonban évek múlva bejelentette, hogy ismét rebootolják a franchise-t, aminek első része 2011-ben, A majmok bolygója: Lázadás címmel jelent meg. A James Franco és Andy Serkis főszereplésével készült film sokkal jobban sikerült, mint a Tim Burton-verzió, így nem is volt kérdés, hogy folytatások készülnek hozzá: 2014-ben érkezett A majmok bolygója: Forradalom, majd 2017-ben A majmok bolygója: Háború. Ez az új trilógia

egy Caesar nevű majomról és a főemlősök felemelkedéséről, hatalomátvételéről és az emberiséggel való harcaikról szóltak.

A cselekmény kiindulópontja egy olyan vírus elterjedése volt, ami a majmokat agyára fejlesztően, míg az emberekére hatott, tehát míg a majmok képesek voltak elsajátítani a beszédet, addig az emberek (akik túlélték a vírust), folyamatosan veszítették el ezt a képességüket.

Cézár története tehát három filmen keresztül tett ki egy kerek egészet, és

tulajdonképpen egy megváltástörténetként is aposztrofálható, aminek a végén a kiválasztott (Cézár) elvezeti népét (a majmokat) az ígéret földjére.

2019-ben a Disney felvásárolta a Fox-ot, így a tulajdonukba került a Majmok bolygója franchise is, ők pedig mondhatni azon „frissiben”, addig kell ütni a vasat amíg meleg alapon bejelentették, hogy új rebootot terveznek, ami bár első hallásra nem tűnt indokoltnak, anyagilag viszont minden mellette szólt, hiszen

a franchise korábbi filmjei összesen kétmilliárd dollárt termeltek „mindössze” 567 millió összbüdzsé befektetésével, ami masszívan nyereségesnek számít.

És mivel a Caesar-trilógia lezárult, ezért adta magát a soft-reboot opciója, vagyis egy új történet, ami jóval a 2010-es évek filmjeinek cselekménye után játszódik, de valamilyen szinten kapcsolódik is hozzájuk. Ebből lett tehát a most bemutatott A majmok bolygója: A birodalom (Kingdom of the Planet of The Apes), ami rendezővel (Wes Ball, az Útvesztő-trilógia direktora), de a korábbi Majmok bolygója filmek íróival (Rick Jaffa és Amanda Silver) készült, akikhez becsatlakozott még Josh Friedman, aki olyan filmek forgatókönyvéért felelt korábban, mint a Világok harca, a Terminátor: Sötét végzet vagy éppen az Avatar: A víz útja. Emellett a színészgárda is teljesen új, ráadásul két rendkívül fiatal színészt,

a Witcher-sorozat Cirijeként ismert Freya Allant és a szintén a sztárrá válás útján járó Owen Teague-t választották a főszerepekre,

melléjük pedig olyan neveket szereztek meg, mint Kevin Durand és William H. Macy. A színészi játékot többük esetében nem különösebben érdemes méltatni, hiszen a legtöbbjük motion-capture technika segítségével bújt a majmok bőrébe.

Összességében tehát minden adott volt egy újabb Majmok bolygója-sztorit elmesélő, látványfilm elkészítéséhez, amelyhez mintegy 160 millió dollárt biztosított a stúdió,

az Andy Serkis főszereplésével készült korábbi trilógiát alapul véve pedig továbbgondolhatták mindazt, amire azok a filmek már nem tudtak kitérni.

A Birodalomban több mint háromszáz évvel járunk A majmok bolygója: Háború történései után. A természet által visszahódított Földön az intelligens majmok az uralkodó faj, ám hamar kiderül, hogy nem egységesen, hanem szétszóródva, törzsi szinten léteznek.

A nyitójelenetben a fák és indák által benőtt felhőkarcolók vas- és betonelemein fiatal csimpánzok másznak sasfészkeket keresve, hogy azok tojásait ellopva idomított ragadozómadarakat tenyészthessenek ki. Ez a főszereplő, Noa törzse, aki fivérével és nővérével együtt keveset tud a világukról:

szabályaik szerint az Echonak nevezett lények (az emberiség leszármazottai) messziről kerülendők, ugyanakkor a területüket szegélyező alagúton sem szabad átmenni, hogy ne konfrontálódjanak az őket ellenségnek tekintő majomtörzzsel.

Az események (szerencsétlen?) alakulása azonban úgy hozza, hogy Noa-nak szembesülnie kell a világot továbbra is domináló farkastörvénnyel, miszerint az erősebb legyőzi a gyengébbet, apja lemészárlását és családja megmaradt tagjainak elhurcolását követő bosszúhadjárata során pedig összehozza őt a sors egy, a múltat ismerő orangutánnal és egy elvadult emberrel, akiről kiderül, hogy

mégsem olyan alantas lény, mint amilyennek elsőre gondolták.

Érdekes látni azt is, hogy a majmok több száz év alatt megálltak a törzsi fejlődésben, a Kevin Durand által „alakított” Proximus Caesar katonái mindössze az elektromos botok használatát tudták továbbörökíteni, és valamelyest a megmaradt robbanóeszközök felhasználásához is értenek, míg Noa törzse egy vadászó-gyűjtögető életmódot követő népcsoport lett. A világban maradt emberek gyakorlatilag állati szintre süllyedtek, ám

Noa, Mae és Raka kalandjai alapjaiban rengetik meg ezt a világrendet, amelyben több, elfeledett dologra is fény derül.

A film rendkívül látványos, a története is kisebb-nagyobb sutaságokat leszámítva rendben van, azonban nem több egy tucat-blockbusternél, amiket az amerikai filmipar minden év nyarán kiad magából. Az egyik hosszabb akciójelenet egy adott pontján azt éreztem, mintha épp az Avatart nézném, csak nem lélegzetelállító, 3D-s látványvilágban és kék bőrű lényekkel, hanem ahhoz képest kevesebb büdzséből megvalósított vizuális effektekkel, de

az összecsapások pont olyanok voltak, mint abban, vagy bármelyik közismert látványfilmben az elmúlt tíz évből.

A film több mint két és félórás játékideje pedig meglepő módon rengeteg párbeszédet és építkező jelenetet tartalmaz, és már a játékidő közepétől egyértelművé válik, hogy

ezt bizony egy új történetfolyam felvezetőjének szánták, ami megfelelő kritikai és anyagi fogadtatás mellett újabb folytatásokat eredményezhet.

A befejezést látva nem is férhet kétség ahhoz, hogy ez egy újabb potenciális trilógia nyitóepizódja, már csak az a kérdés, hogy a stúdió mikor rendeli be a folyatásokat. És ha ez az új rész nem is váltja meg a világot, még mindig jobb egy újabb Majmok bolygója-reboot nézni, mint például a tavalyi Transformers-borzadványt, vagy a Feláldozhatók negyedik részét, amik összességében inkább számítanak trashfilmnek, mint komolyan vehető moziélménynek.

A Majmok bolygója soft-rebootban ott van a potenciál, hogy egy újabb emlékezetes trilógia jöjjön ki belőle, ehhez viszont az szükséges, hogy

ne adják alább a szintet a mostani filmnél, és a folytatásokban emeljék a téteket, az írók pedig ennél jobb, és a mostani filmben komolyabb morális kérdéseket felvető történetekkel rukkoljanak elő.

Már csak az a kérdés, hogy kitart-e a nézői érdeklődés (magyarán, hogy nyereséges lesz-e a mozikban) hogy egy újabb trilógia kerekedhessen ki ebből az egészből. A most látottak alapján van okunk bizalomra, hogy a potenciális folytatás(ok) még a Birodalomnál is jobbak legyenek.