HIRDETÉS
A mozikba is megérkezett a nyár, hiszen hétről hétre mutatják be a legújabb, nagyköltségvetésű blockbustereket, amik gyakorlatilag egymás ellen versenyeznek a nézők figyelméért és a mozijegyre kiadott pénzükért.
Mivel szinte minden héten jelenik meg új blockbuster, a korábbi premierek valamelyest háttérbe szorulnak, átadva a vetítővásznakat az új „szenzációknak” egészen addig amíg azokat is letaszítja a trónról egy másik filmes franchise újabb felvonása. A piaci verseny már csak ilyen – legyinthetnénk, ám mostani anyagunkban három, meglehetősen hányattatott sorsú, nyári filmről fogunk beszélni, amikhez nagy reményeket fűztek a stúdióik, ám
már a bemutatójuk előtt vagy nagy port kavartak, vagy épp nehezített pályán indultak.
A kis hableány, Transformers: A fenevadak kora és a Flash – A Villám elkészüléseinek körülményeit és fogadtatásukat járjuk körbe.
A Disney legújabb élőszereplős meseadaptációja eleve nehezített terepen indult, hiszen példátlan felháborodás vette körül a főszerepre castingolt, színesbőrű Halle Bailey énekesnő miatt, ugyanis az elégedetlenkedők azt kifogásolták, hogy Ariel nem lehet színesbőrű, hiszen az 1989-es rajzfilmben sem volt az. Hamar népszerűvé vált a #NotMyAriel hastag, azonban a mostanában élőszereplős mesefeldolgozásokban utazó Disney-t ez nem különösebben hatotta meg. Az Ariel megaköltségvetésű blockbusterként forgott, mintegy 250 millió dollárból, és
a felháborodás még titkon jót is tett a „sajtójának”, hiszen beszéltek róla az emberek, és ez sokszor eredményesebb, mint a dollármilliókat felemésztő reklámkampányok.
Magyarul: a gyűlöletcunaminak köszönhetően még a marketingköltségeken is spórolhatott a stúdió, hiszen rengetegen épp a felháborodott internetezőknek köszönhetően szereztek tudomást a filmről, és biztos sokan vannak, akik amiatti kíváncsiságukból váltottak jegyet rá, hogy megnézzék, milyen lett a végeredmény. Bevallom, én is ebbe a csoportba tartozom, hiszen már rég nem én vagyok a Disney-filmek célközönsége, és bár remekül lekötött az alkotás a moziban, mégis azt kell mondanom amit a kritikusok többsége már megállapított:
Ariel története nem működik élőszereplős adaptációként.
Fontos megjegyezni azonban, hogy az adaptáció nem a főszereplőt alakító énekes-színésznő és a bőrszíne miatt ment félre. Halle Bailey a szíve és a lelke az alkotásnak, és egyébként rendkívül aranyos Ariellé sikerült átlényegülnie. A származását is hihetően magyarázzák el, hiszen itt Triton király lányai az összes tengert képviselik,
Arielünk pedig a Karib-tengeri hableány, a történet pedig az itteni trópusi világban játszódik.
Ariellel végeredményben semmi gond nincs, a filmmel azonban annál inkább.
A közel két és fél órás játékidőt nem tudom ki gondolhatta komolyan egy gyerekeknek szóló alkotás esetében, hiszen egy ilyen hosszú filmet egy felnőttnek is kihívás egy helyben végignézni, nemhogy egy folyamatosan igző-mozgó gyerkőcnek. A mesélés terjengős, rengeteg a töltelék-jelenet, ami
csak azt a célt szolgálja, hogy 3D-szemüvegen keresztül „csodálhassuk” a tengernyi (pun intended) VFX-es és látványtervező vízióját, a mindenféle tengeri lényekkel benépesített víz alatti világot.
Azt a világot, ahol vannak beszélő tengeri lények és nem beszélők is, és rögtön az egyik első jelenetben Hablaty, a víz alá merülő szúla nemes egyszerűséggel felfal egy másik halat Ficánka mellől, és ezen senki nem akad fenn, a két karakter továbbra barátok. Nyilván egy mesében nem kell a kevésbé realista húzásokon fennakadni, de a realizmus jegyében Sebastian és Ficánka „élőszereplős” megjelenítése borzasztóan sikerült. Hiába próbálnak viccesek és aranyosak lenni, ha a megjelenítésükben egy egyszerű halat és rákot látunk, akiknek nincsenek gesztusai, nincs semmijük, amitől egyszerű vízi élőlényekként többet kellene lássunk beléjük még akkor sem, ha beszélnek és ott sündörögnek Ariel körül és a cselekmény alakításából is kiveszik a részüket.
A másik nagy negatívum, hogy a filmnek nincs humora. Egyszerűen nincsenek benne olyan pillanatok amiken önfeledten lehetne kacagni, inkább kínos szájhúzogatásokat váltottak ki belőlem a poénosnak szánt megnyilvánulások.
Amilyen aranyos és helyenként humoros volt A kis hableány animáció, pont az ellentéte az élőszereplős feldolgozás, és pont emiatt nem működik.
Hiába tehát a rengeteg beleölt pénz, ez a film nem lesz nyereséges, hiszen hiába hozott már több mint 400 millió dollárt, az érdeklődés hétről hétre párolog el iránta, és ahhoz, hogy megtérüljön mint befektetés, ennél jóval több pénzt kellett volna termelnie a mozikban (az Avatar második része is épphogy nyereséges lett a több mint 2 milliárd dolláros bevételével, mondjuk az a film lényegesen több pénzből készült, és az őt övező érdeklődés nagyon sokáig tartott). A kis hableány hamarosan felkerül a Disney Plus-ra, onnan pedig már csak arra fogunk emlékezni, hogy ez a kevésbé jól sikerült meseadaptációk egyik darabja. Ám szó sincs arról, hogy emiatt behúzzák a kéziféket a Disney-nél:
az elkövetkező években számos klasszikus mese élőszereplős feldolgozása érkezik tőlük.
Reméljük, hogy az Ariel-feldolgozásnál jobb és élvezhetőbb minőségben.
A legújabb Transformers-film esetében mondhatni semmi rendkívüli nem történt, a tervezett casting sem verte ki senkinél a biztosítékot, igazából ezen film esetében az a legmeglepőbb, hogy ekkora költségvetésből elkészülhetett a franchise korábbi botrányos darabjai után. Mondjuk itt sem érdemes fennakadni azon, hogy az első Transformers-filmet és a spin-offként elkészült Űrdongót leszámítva elképesztően bődületesek a Transformers-adaptációk, de
az egymást püfölő robotok és a változatos helyszínek látványos lerombolása mellett aligha lehet egyebet elvárni ettől a franchise-től.
Miután a hollywoodi robbanáspápa és az amerikai lokálpatriotizmus filmes zászlólengetője, Michael Bay megrendezett öt Transformers-filmet, átadta a stafétát más rendezőknek is, és láss csodát, nélküle el tudott készülni egy különálló film (Űrdongó), ami még viszonylag jó is lett. Emiatt is érthetetlen, hogy akkor gyakorlatilag két soft-reboot után miért tértek vissza ismét a gyökerekhez (nyilván a pénz miatt, de most nem az a lényeg), vagyis a rengeteg – járművé és most már állatokká átalakuló – más bolygóról érkezett robotlény egymást kaszabolására. A feneavadak korához ezúttal egy szárnyait próbálgató rendezőt, Steven Caple Jr.-t igazolták (Creed II, néhány függetlenfilm és sorozatepizód) akinek nem kevesebb volt a dolga, minthogy ledirigálja azt, hogy az írók miként hozzák be
a már untig ismert autobotok mellé a maximákat, vagyis az állat-formában létező transformereket.
Ellenségnek a bolygófaló Unicront és az őt szolgáló decepticonokat kaptuk egy többhelyszínes, a '90-es években játszódó történetben (egyfajta reboot tehát ez is) amelynek főszerepeire két fiatal, kezdő színészt castingoltak, akik hozzák a kötelezőt, de semmi többet abban, hogy viszonylag hihetően csodálkoznak rá a körülöttük CGI-jal megalkotott óriásrobotokra. A több mint 200 millió dolláros büdzséből készült alkotás látvány szempontjából is viszonylag rendben van, hozza az elvárt szintet – a végén levő szürke és jellegtelen környezetben játszódó kaotikus nagy összecsapást leszámítva – a film azonban masszívan veszteséges, hiszen anyagunk megjelenésekor még mindössze a gyártási költségeit tudta visszahozni (erre még rájön a marketingköltés és még egy csomó minden) szóval
nem ez lesz az a Transformers-film, ami kiszedi a franchise-t az árokból, amibe sikerült beledöntenie magát.
Ráadásul, mintha a károkat próbálták volna előre minimalizálni, a film végén egy másik franchise-zal is összekötik a Transformerst (amiről lehetetlen spoilerek nélkül beszélni, úgyhogy nem tesszük), megadva az irányt a lehetséges folytatáshoz. A bevételi adatokat nézve ez a folytatás elég kétséges, de az is lehet, hogy pár év múlva, amikor ezt a filmet is már rég elfelejtettük, újabb soft-reboot érkezik a Földön egymást gyepáló robotok történetéből. A Transformers bevételi adatainak továbbá az sem tesz jót, hogy egy héttel jelent meg jelen összeállításunk utolsó filmje előtt, ami most részben elhódítja tőle a vásznakat és a potenciális nézők figyelmét.
Talán nincs is ennél hányattatottabb sorsú képregényfilm, hiszen eredetileg még 2022-ben kellett volna megjelennie (mi is feltettük akkor év elején az általunk legjobban várt filmek listájára), ám a sorozatos hátráltató tényezők miatt először tolódott, majd később bizonytalanná is vált a premierdátuma. A DC filmes univerzum nagyreményű filmjének elkészülését és bemutatását először a Covid és az amiatti filmipari változások, később pedig
a főszereplőt alakító Ezra Miller botrányai tették majdhogynem lehetetlenné.
Pedig ez volt az a film, amivel a tervek szerint újraindították volna a Marvel-konkurens, évek óta bukdácsoló szuperhősös filmes univerzumot, amiben elkészülhetett az a csúfos Igazság Ligája, aminek az eredeti vízión alapuló rendezői változatát végül a rajongók harcolták ki.
Ezzel zárták volna le tehát a Zack Snyder-féle Igazság Ligája történetét, és
terelték volna új csapásirányra – adott esetben új színészekkel – Batmant és a többi DC-szuperhőst a vásznakon.
Csakhogy a járvány után maga a főszereplő szart bele a stúdió levesébe, hiszen több olyan botrányos megnyilvánulása is volt (többek között nőket inzultált, erőszakosan viselkedett), hogy gyakorlatilag kellemetlenné vált Hollywood számára, így rizikós lett volna a bemutatni az ő főszereplésével készült filmet, ami ekkorra már nagyjából elkészült, tehát újracastingról szó sem lehetett, ahogy ez több, hasonló esetben is történt, amikor egy színész vállalhatatlan lett a produkció számára.
A tervezett premierdátumot eltörölték, és kérdésessé vált, hogy egyáltalán napvilágot lát-e a film, hiszen időközben arra is lett példa pont a Discoveryvel összeolvadó Warnernél (ami a DC anyastúdiója), hogy konkrét filmet, a Batgirlt kukázták költséghatékonyságra hivatkozva (tehát az életben nem fog megjelenni), úgyhogy a The Flash is könnyen erre a sorsra juthatott volna. Időközben vezetőváltás is történt a DC-nél, a fedélzetre pedig James Gunn és Peter Safran érkeztek – előbbi az a rendező, akit korábban kirúgott a Marvel a vállalhatatlan tweetjei miatt, emiatt a konkurenciához igazolt át, majd az ottani sikereit látva (Öngyilkos osztag, Peacemaker) visszaédesgették a Marvelhez, hogy készítse el az eddigi magnum opusának számító Galaxis Őrzői harmadik és egyben befejező részét.
Gunnék úgy döntöttek, hogy nem kukázzák a The Flasht, hiszen számos, sorsfordító esemény van benne a DC filmes univerzumot illetően, hanem moziba küldik, és ezzel az eredeti terveknek megfelelően lezárnak egy korszakot. A rendőrségi fogdákat is megjárt Ezra Miller is közben „jó útra tért”, bocsánatot kért a vállalhatatlan megnyilvánulásai miatt, így már semmi sem állhatott a júniusi premier útjába (Ezra egyébként csak az első bemutatón vehetett részt, és ott sem igazán beszélhetett, a film marketingkampányából pedig kihagyták, amennyire ki lehetett hagyni a főszereplőt).
A film pedig… Ha nagyon rosszak akarnánk lenni, akkor azt mondanánk, hogy
erre kár volt ennyit várni, hiszen az első felében vállalhatatlanul gagyi a CGI és a vizuális effektek, a sztori pedig sablonokból építkezik.
A film egyébként egy pofátlan fanservice, hasonló a 2021-es Pókember: Nincs hazaúthoz (csak épp annak a Wishről rendelt változata), ugyanakkor ez is a mostanában csapból is folyó multiverzum-kiaknázásra épül aminek filmkészítési szempontból is hatalmas a jelentősége, ugyanis
lehetőséget ad arra, hogy adott karaktereket (illetve azok más univerzumbeli változatait) más színészek is eljátszhassák, miután az aktuális színésznek megszűnik a szerződése, vagy lelép a stúdiótól.
Szóval a The Flash a nagybetűs RESET-gomb a DC-univerzumon, ami után már semmi nem lesz ugyanolyan (kivéve az Aquaman következő része, mert azt is már Gunnék színrelépése előtt leforgatták), és bármi megtörténhet – vagyis gyakorlatilag új színész öltheti magára a Denevérember, vagy a Csodanő-jelmezt (mint tudjuk, a Matt Reeves -féle The Batman és annak berendelt folytatása egy univerzumon belüli külön univerzumot képez, tehát nem a fősodratú DC-s Batman történetét meséli).
A The Flashben Ben Affleck (ő most, utoljára) mellett a legendás Michael Keaton is visszatér Batmantként, de a filmben felvonultatott meglepetéskarakterekre a keményvonalas rajongók sem számítottak. Mivel időközben Henry Cavillnek is búcsút intettek a DC-univerzumnál, ezért egyértelmű volt, hogy Supermanként már nem fogjuk látni őt a vásznon, helyette azonban behozták új szereplőként Kara Zor-El-t, Superman unokatestvérét, aki magára ölti a vörös palástos szuperember-jelmezt.
A filmnek megvannak a jó és kevésbé jó pillanatai, vannak benne jó poénok is, de az egészet a cameók viszik el a hátukon a rajongók számára, akik most megmutathatják, hogy Ezra botrányai, illetve a DC korábbi, rossz minőségű filmjei után bizalmat szavaznak-e egy újabb szuperhősfilmnek. Bár még a Transformers még megszorongathatja a hétvégi bevételi listán,
várhatóan a The Flash sem fog nagy karriert befutni a mozivásznon, az pedig, hogy egyáltalán a gyártási költségeket visszahozza, szinte egyenlő a nullával, de pont jó lesz ezzel is futtatni az időközben Maxxá változó HBO-s streamingplatformot a Shazam második része és a Black Adam mellett, amik szintén megbuktak a moziban.
Remélhetőleg a mostani, The Flash-reset után James Gunnék új életet lehelnek a DC-filmes univerzumba, amit semmiképp sem akarnak meghalni hagyni, ha a konkurens Marvelnél – ha döcögősen is – de megy még a szekér a szuperhősfilmek vonatkozásában.
Reméljük, hogy a jövőbeni projektek – legyenek akármilyenek – már mindenféle, előre nem látott nehezítő tényezők befolyása nélkül készülhetnek el a DC háza táján.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
