Hogyan gondoljuk át az életünket? Gerlóczy Márton új családregénye

Aki kicsit is képben van a kortárs magyar irodalommal, az tudja, hogy Gerlóczy Márton egy egészen különleges hang és figura ebben az előbb említett valamiben, amelyben pont ő maga azonban nem nagyon hajlandó részt venni. Mármint értem ezt úgy, hogy a legtöbb magyar írótól eltérően Mártonunk évekkel ezelőtt befejezte a magyarországi közéleten és közállapoton való elmélkedést, nem hatja meg szinte semmi, ami meghathatná, és ez így is van jól. Kívülálló, egyfajta magyar Holden Caulfield az irodalomban, ennek dacára igen népszerűek és nem mellesleg formabontóak, kategorizálhatatlanok, illetve egymástól eltérőek a könyvei.

A szerzőt van szerencsém személyesen is ismerni, két alkalommal (2017-ben Kolozsváron, 2018-ban pedig Székelyudvarhelyen) lehettem a kérdezője író-olvasó találkozón, nem egyszer olvastam az összes művét. Az első Gerlóczy-köteteimet még egy „nagymúlti bévásárlóközpont” polcán láttam meg jó tíz évvel ezelőtt, lekaptam egyből kettőt (Igazolt hiányzás, Váróterem), nem sokkal később pedig visszamentem a harmadikért (A szabadok testvérisége) is, és mindhármat elolvastam. Nagyon különbözőek, hiszen a 2003-ban megjelent Igazolt hiányzás az egyik legnagyobb könyvsiker volt akkoriban Magyarországon, tinédzserek ezrei vásárolták, később újra kiadták, de szerzője és a Scolar kiadó többször is kiemelte, hogy többé nem adják ki újra.

A szabadok testvérisége egy klasszikus értelemben vehető kalandregény tengereken, hajón, kikötőkben, a többi kötete – A csemegepultos naplója (2009 – ebből pár évvel később egy még ma is futó színházi előadás is lett), a Check-in (2012), a Létra (2013) – szintén nagy népszerűségnek örvendtek, pár év alatt elismert író vált Gerlóczyból, aki felmenői között nem akárkiket számlálhat, hiszen Áprily Lajos a dédnagyapja, Jékely Zoltán a nagyapja volt, Márton pedig az író Péterfy Gergely és az énekes-színésznő Péterfy Bori unokatestvére. Az Elvonókúra naplóregény után 2017-ben jelentkezett az Altató című, elképesztően jól megírt családregényével, amelyben az anyai ágának történetét írta meg levelek és visszaemlékezések alapján.

Mivel Mikecs Anna: Altató Gerlóczy Márton regénye címmel jelent meg a mű, bizony kapott olyan újságírói kérdést is annak idején, hogy  „Akkor Mikecs Annával ketten írtátok a könyvet..?” Mikecs Anna Jékely Mártának (Gerlóczy nagyanyja, Áprily Lajos lánya) az elsőszülött lánya volt, aki 1946-ban alig négyéves korában meghalt.

A 2021-ben megjelent, A katlan címet viselő új kötete egy látszólag hasonló családregény, de sokkal többről van itt szó: Gerlóczy ebben az apai vonalát kutatja, és megdöbbentő felfedezéseket tesz, ezeket pedig úgy adagolja, ahogy azok valójában megtörténtek. Akárcsak az Altatóban, hiszen felmenői nagyon hiteles forrásokként „gondoskodtak” a könyv talán minden lapjáról, ám ezt megírni is úgy kell, hogy az olvasó élvezze. Nos, Gerlóczy ehhez nagyon ért: olyan finoman és aprólékosan, jó érzékkel és – ha lehet ezt így mondani – ösztönösen ír, hogy minden sora élvezetes, szerintem nem sok „kortárs” író képes erre.

Mintha egy krimit vagy thrillert olvasna az ember, holott nem történnek benne úgymond „nagy dolgok”, mert a szerző végső soron a saját életéről, annak kuszaságáról, születésének és nevelkedésének körülményeiről ír.

Egy az egyben saját magát adja, az ő életéről szól a történet.

Az író egy szicíliai kisvárosba, a valódi sziklakatlanban fekvő Sciclibe érkezik 2018 decemberében, ott írja a történetet, illetve várja a DNS-tesztjének eredményét, amely elvileg tisztázza a származásának a kérdését. Innen emlékszik vissza gyerek- és ifjúkorának olyan eseményeire, amelyek az apai ág származásával kapcsolatosak. Kérdezősködik a családtagoktól, egyházi vonalon dokumentumokat szerez – tisztára olyan ez, mint egy nyomozás, amely függönyöket tép le, átír több évtizede megkövesedett családi emlékeket, mitizálódott történeteket, és ettől nagyon izgalmas. Lehetne itt nagy, romantikus, csöpögős szálakat beleépíteni (na, az lenne a fikció!), lehet, hogy mázsaszámra vennék a könyveit, de nem ezt teszi. Nincs kecmecc, megírja saját magát, egy-az-egybe’.

Életének állandó szereplői (felesége, a szintén író Czakó Zsófia, Zsigmond testvére, aztán anyja és a vélt apja) is megjelennek a könyv lapjain, illetve szinte – de csak szinte! – az okinavai fotós barátja, Kazuhiko is, akinek pár évvel ezelőtt Nézd csak, egy japán! címmel szentelt egy kis kötetet. Másrészt meg az 1910-es, 20-as évek Budapestjén, Szegedjén, majd napjaink Szentesén járunk, mert az apai ág eredete ezekre a településekre vezet. Vastagon van a lapokon humor, irónia, illetve – ezt nem sokan gyakorolják, főleg írásban nem! – önirónia. Ez nem eszköz, ez valami természetes állapot Gerlóczynál, hogy a legbensőbb vívódásait is megosztja az olvasóval, mindenféle fikció és körítés nélkül. 

Ősei nyomában Áprily Lajos dédunokája

Egy keskeny lépcsőn ücsörgünk. Szűkszavúnak találom, szigorúnak (de lehet, csak a vastag fekete keretes szemüvege téveszt meg) és visszahúzódó léleknek, mégis hamar beenged. Az interjú is kissé úgy készül, ahogy a családregénye készülhetett: lassan, mozaikokból áll össze.

Igen, az élet néha átír mindenféle fikciót. Úgyhogy ha azt írom, hogy a „fikció” első része átvitt értelemben fejbe kólintott, valahogy automatikusan az következik belőle, hogy a második vagy a harmadik talán le is szakítja.

(Gerlóczy Márton: fikció 1. – A katlan, Scolar Kiadó, 384 oldal)