Ősei nyomában Áprily Lajos dédunokája

– Úgy tűnik, állandó jelző lett az „Áprily Lajos dédunokája”. Mennyire zavar ez téged?
– Már túladagolásom van, és ez az út a lezárása ennek az egésznek, mert most már nem fogok a könyvvel foglalkozni. Tavaly, a kolozsvári bemutató után megígértem, hogy néhány helyszínre eljövök, Brassótól Nagyenyedig a kezdő és végső állomásokat és a köztük levőket bejárom.

– Elég korán, tizenévesen eldöntötted, hogy író leszel. Költő nem is akartál lenni?
– Ezt most azért kérdezed, hogy miért nem indultam el dédapám nyomdokán?

– Jó, tehát arra, hogy miért nem lettél költő, van mentséged, de arra, hogy író lett belőled?
– Elég prózai okom van: mivel bukdácsoltam az iskolában, mert nem érdekelt, amit ott tanítottak, következésképp nem értettem tulajdonképpen semmihez, így nem sok minden maradt. Amikor felmerült, hogy valamihez kezdeni kellene, tudtam, hogy ezt akarom csinálni.

– Apropó iskola: milyen érzés volt tanulni az iskolában Áprily költészetét?
– Jótól kérdezed (kacagás). Arra emlékszem, hogy általános iskolában a Jékely név rossz kiejtésekor kijavítottam a tanárnőt, és kidobott az óráról. Nem magyarázkodtam. Amúgy mostanában sokat olvastam Áprilyt, az Altató is tele van díszítve tőle vett költői képekkel.

– Az, hogy művészcsaládból származol, mennyire játszhatott szerepet a pályaválasztásban?
– Annyiban, hogy

valamiféle tartást ad, amihez igazodnom kell, hogy ne hozzak szégyent rájuk,

de a mindennapokban boldogulni kell, teljesen mindegy, hogy ki fia-borja vagy. Amúgy sem szeretek dicsekedni ezzel. 

– Az írás magányos tevékenység, ráadásul saját bevallásod szerint zárkózott, sőt antiszociális vagy, az írói közösségeket is messzire kerülöd. Ez miért alakulhatott ki, talán, mert burokban nőttél fel?
– Lehet. Ugyanakkor alkati kérdés is, vagy – amiről már írtam az első könyvemben is –, mert zabigyerek vagyok. Ezt a kívülálló szerepet tehát nem felvettem, hanem tényleg az voltam, igaz, tizenhárom éves koromig tudtomon kívül. Akkor derült ki, hogy a három testvérem csak féltestvérem, és az apám, aki meghalt 1987-ben, nem az igazi apám. Hat évvel a halála után bukkant fel az édesapám, mert megint egymásra találtak édesanyámmal. Szóval egy adott ponton azt sem tudtam, ki vagyok. 

– A nagy család áldás és átok is tud lenni. Neked milyen a viszonyod velük?
– Fogalmam sincs, milyen lenne nélkülük: ez van. Amúgy nagyon jó a viszonyom mindenkivel. Nagyon szeretem őket, most is mindennapi kapcsolatban vagyok a testvéreimmel, édesanyámmal pedig közel lakunk egymáshoz.

– Nos, itt Erdélyben ezt hatványozottan érezheted, itt bármikor kiderülhet bárkiről, hogy a rokonod. Mikor jártál itt először?
– 1987-ben, és onnantól nem is jöttem 2007-ig, mert az apám, akiről kiderült, hogy nem az igazi apám, itt betegedett meg Magyarvistán, ahonnét Berettyóújfaluba vittük. Akkor láttam utoljára. Kórházba került, ahova mi, gyerekek nem mehettünk be. Úgyhogy nekünk, a négy gyereknek ez az erdélyi út és egyáltalán: Erdély egyet jelentett ezzel a tragédiával. Arról nem is beszélve, hogy élénken emlékeztünk sokáig arra, hogy ’87-ben milyen állapotok uralkodtak itt. Szóval nem nagyon akartunk mi idejönni. Aztán

húsz év múltán Bächer Iván (Thury Zoltán író dédunokája – szerk. megj.) hozott le, bejártunk mindent, ő segített eligazodni, hol fordult meg a dédapám.

Parajdon is akkor voltam először úgy egy másfél órát. Most is megyek, és szóba is szeretnék elegyedni az emberekkel.

– Hogy is szól a családi fáma a Brassóból Parajdra kerülésről?
– A Lajos apja könyvelő volt a brassói gyufagyárban, és amikor azt felszámolták, látni lehetett a végelszámolásnál, hogy valami hiány van, úgyhogy lecsukták sikkasztásért. Amikor kiszabadult, a parajdi gyufagyárban kapott állást, így odaköltözött a család. Hát ez történt.

– A Mikecs Anna: Altató című családregényed ezt az ágat göngyölíti fel. Főszereplői mind nők, öt generációra visszamenőleg. Mit tanultál tőlük?
– Mindent megtanultam, hogy miként kellene és nem kellene csinálni. Ezek a nők kibírták, hogy a férjeik elnyomják őket, hogy elhanyagolták őket, de nem volt más választásuk, ez volt a dolguk. Az emlékirataik nyilván ilyen panaszáradatok, de azért a Lajos és a nagyapám (Mészáros Dezső szobrász – szerk. megj.) is eltartotta a családját. Persze ezt tehették volna úgy is, hogy többet foglalkoznak velük. Ma más világ járja, de ami az otthon melegének őrzését illeti, most sincs másképp. Szó van arról, hogy nekem is lesz családom, úgyhogy engem is foglalkoztat a kérdés: könnyű azt kijelenteni, hogy majd akkor én sokkal többet segítek, vigyázok a gyerekekre, de akkor hogy fogunk megélni?

– A családod hogy fogadta a regényt?
– Segít nekik feldolgozni a saját problémáikat, hogyha netán ilyen figurák felbukkannak, megszólaljon a vészcsengő, és idejében lelépjenek. A nővérem, húgom éppen olyan élethelyzetekben vannak, amikor mindez kezdődik.

– Mi a visszajelzés az irodalmi berkekből? Például Lator László, aki a fülszöveget írta, és Jékely Zoltán barátja volt, hogy reagált?
– Tetszett neki, hogy végre úgy jelennek meg ezek a figurák, hús-vér valójukban, amilyenek voltak.

Az nem változtat sem szobrokon, sem verseken, ha kiderül valakiről, például hogy félrelépett.

De én nem is arra hegyeztem ki ezt a könyvet, hogy botrányos legyen. Voltaképp emlékiratokból, naplókból összeszerkesztettem, amiről pedig nem volt írásos emlék, ott a fikciót alkalmaztam, például a szász rokonságról vagy az ükapám gyerekkoráról.

– Miről fog szólni a következő könyved?
– Még nagyon az elején vagyok. A férfi ágról, az apákról, és egyáltalán: mi az, hogy apa, mert nekem volt egy, akiről azt hittem, hogy az apám, de később kiderült, hogy nem, utána volt egy nevelőapám, akihez hozzászoktam, aztán megjelent az igazi apám. Vele most, az új könyvem kapcsán, még jobban tartom a kapcsolatot, mivel nem csak vele foglalkozom majd, hanem az ő apjával, meg annak az apjával is.

– Tartasz ettől a kutakodástól?
– Nem, életem legizgalmasabb hónapja volt a mostani. Mindig éreztem, hogy valami nem stimmel, aztán, amikor felvettem az édesapám nevét, akkor is éreztem, hogy valami nem stimmel, és most kiderült, hogy azon az ágon is vannak meglepő történetek. Ha majd megtalálom mindennek az eredeti helyét, végképp meg fogok békélni magammal.