Kirsten Dunsttal, Zendayával és Ryan Goslinggal érkeztek az év eddigi legjobb tavaszi filmjei

Egyre felüdítőbb látni azt a trendet, hogy a hollywoodi filmipar már nem csak képregényhősöket, sokadik folytatásokat és teljesen fölösleges spin-offokat és előzménytörténeteket képes kigyöngyözni magából, hanem

a fősodorban egyre több tehetséges alkotó, sajátos vízión alapuló filmje is helyet kap.

Ehhez nagyban hozzájárul az amerikai filmiparból egyre nagyobb szeletet kihasító független A24 stúdió térnyerése és megkerülhetetlenné válása, továbbá az is, hogy a nagy stúdiók, látva a nyereségesnek szánt blockbusterek kritikai és anyagi elhasalását egyre több eredeti ötletre is szorítanak finanszírozást, ugyanakkor ígéretes és tehetséges rendezőknek adnak teret – legalábbis jó arra gondolni, hogy ez tényleg egyfajta trend kezd lenni a filmiparban.

Újabb összeállításunkban három, nemrég bemutatott filmet ajánlunk, amelyekhez nagy elvárásaink fűződtek az első előzeteseiket látva,

moziban megnézve őket pedig nemhogy nem ért csalódás, de túlzás nélkül maradandó élményt nyújtottak, ami manapság egyre kevesebb nagyköltségvetésű filmről mondható el.

Ha ezeket a filmeket nem is kapjuk már el a mozik műsorán, akkor a streaminges megjelenésükkor érdemes otthon bepótolnunk amikor épp valami különleges néznivalóra vágynánk.

Alex Garland egy tehetséges íróból lett hollywoodi rendező, aki olyan filmek forgatókönyvét írta, mint a 28 nappal később, Napfény, Ne engedj el, vagy éppen a 2012-es Dredd, de igazán ismertté első saját filmje, az Ex Machina tette, amiben az Oscar Isaac és Domhnall Gleeson alakította főszereplők Alicia Vikander futurisztikus robottestébe zárt mesterséges intelligencia öntudatra ébredésével kell megküzdeniük. Ezt követően elkészítette Jeff VanderMeer: Expedíció című sci-fi regényének adaptációját a Netflixnek, ami egy elképesztő atmoszférájú és hangulatú rétegfilm lett. Garland ezután a sorozatgyártásban is kipróbálta magát és elkészítette a Devs-t, amit kritikánkban szintén egy különleges hangulatú néznivalónak tituláltunk, majd újabb rétegfilm, a horror-elemeket nem nélkülöző Men következett.

Nem hétköznapi néznivaló, nem hétköznapi időkre: Devs

Unjuk már a hasonló kaptafára épülő filmeket és sorozatokat, a Netflix pedig semmi érdekeset nem dob fel mostanában számunkra? Szeretjük az elgondolkodtató, misztériumokkal fűszerezett, lassan kibontakozó, filozófiai kérdéseket is megpendítő történeteket? Amennyiben igen, a Devs minisorozat nekünk készült. Ajánló.

Most pedig megkapta a független A24 stúdió legnagyobb költségvetését (50 millió dollárt) a legújabb filmtervére, amely egy fiktív polgárháború által megosztott, jelenkori Amerikai Egyesült Államokban játszódik.

A cselekmény néhány újságíró szemszögéből mutatja be a polgárháború által megtépázott, akár a jövőben valósággá is válható amerikai mindennapokat, ahol már statikus háttérzaj a puskaropogás konstans zaja, városok lettek a földdel egyenlőek, a partizánok és a hadsereg pedig folyamatos összecsapásban vannak egymással.

A Kirsten Dunst által játszott híres fotóriporter, Lee már rengeteg borzalmat látott és dokumentált, társával Joellel (a Pablo Escobart a Narcosban eljátszó Wagner Moura alakításában) úgy döntenek, hogy

elindulnak Washingtonba, hogy lefotózzák és interjút készítsenek a propagandája mellett kitartó, de végnapjait élő elnökkel, ugyanakkor dokumentálják a véres polgárháború újabb és újabb összecsapásait.

Hozzájuk csatlakozik egy idős – az egyik konkurens lapnál dolgozó – újságíró, akit a korábbi Garland-filmekből és a Dűnéből is ismert Stephen McKinley Henderson alakít, valamint egy kezdő fotóriporter – Jessie –, az éppen A-listás sztárság útján elindult Cailee Spaeny alakításában.

Ennek a négyesfogatnak a szemszögéből láthatjuk a polgárháború borzalmait, az egymásra lövő civileket és katonákat, a militáns erővé váló szélsőségeseket, és mindenféle szörnyűséget, ami egy háború során megtörténhet. Ebben a világban tényleg az ember a másik ember farkasa, egyik hátborzongató jelenet éri a másikat, a film adott pontján pedig Jesse Plemons ideglelősen félelmetes karaktere nekiszegezi a kérdést a főszereplőknek, hogy

jójó, de „ti milyen amerikaiak is vagytok?”, miközben fegyvert szegez rájuk, hogy „rossz” válasz esetén megölhesse őket.

Számos megrázó történet kapott nyilvánosságot a háborúkból a haditudósítóknak köszönhetően, Garland fikciós alkotása pedig azt mutatja be, hogy milyen is a haditudósító fotóriporterek élete akik közvetlen közelről dokumentálják egy véres és értelmetlen háború borzalmait.

A rendező számos torokszorító jelenettel éri el, hogy közel kerüljünk és szimpátiát érezzünk a főszereplők iránt, és kellően dühösek legyünk, ha valaki halállal fenyegeti őket.

A film egyfajta beavatástörténet is, hiszen a fiatal Jessie a már sok mindent megélt és tapasztalt kollégái mellett szembesül a háború minden borzalmával, kezdőként pedig a legtöbb esetben nem tudja, hogy kell reagálnia különböző helyzetekre, emellett pedig tehernek is bizonyul az őt befogadó kollégák számára. A háború poklában a folyamatos előre- és célba jutni akarás mozgatja a szereplőket, akik aztán

a saját bőrükön is megtapasztalják a veszteséget.

A film utolsó jelenete rendkívül feszült, és torokszorító érzés végignézni, pláne moziban, ahol a folyamatos lövések erőteljes térhangjai is hozzájárulnak ahhoz, hogy mi is a polgárháború embertelen poklában érezzük magunkat.

Garland ismét remekelt abban, hogy erős atmoszférát teremtsen, a cselekmény és a szereplők is erősek, de a film az erőszakosság ábrázolása miatt nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését.

Mindezek tudatában azonban érdemes adni neki egy esélyt, ha elkapjuk moziban, vagy később megjelenik valamelyik streamingfelület kínálatában, ha egy elgondolkodtató, a háború értelmetlenségét bemutató néznivalóra vágynánk.

Eredetileg tavaly ősszel mutatták volna be, azonban a színészsztrájk miatt idén tavaszra halasztották a Szólíts a neveden és a Suspiria-remake rendezőjének sportdrámáját, a Zendaya főszereplésével készült Challengerst. A Hollywood élvonalába bekerült olasz rendezőről a Szólíts a neveden óta tudjuk, hogy elképesztően jól ért a fülledt, érzéki hangulat megteremtéséhez, és ez nincs másként a legújabb filmjében sem.

Az első szerelem talán még sosem volt ennyire szép

Ki nem kívánná azt a legszürkébb és legkilátástalanabb téli napokon, hogy fülledt melegben sétálgathasson egy olasz kisvárosban, vagy éppen a napsütötte udvaron reggelizzen? És arra, hogy szerelmes legyen? Kritika a Szólíts a neveden című filmről.

A szerelmi háromszöget és egy rivalizálást bemutató történet főszereplői Tashi (Zendaya), az ígéretes teniszcsillag és két feltörekvő teniszjátékos Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O'Connor), akik a lány játékszereivé válnak. A több idősíkon játszódó cselekmény egy húzd meg-ereszd meg viszonyt visz végig onnantól kezdődően, hogy

a két fiatalember csodálattal nézik az ígéretes teniszcsillagot, majd egyre közelebb kerülnek hozzá, Tashi pedig az ujjai köré csavarja őket.

A cselekmény egy challenger, vagyis a profi ligába feljutást biztosító teniszmeccsben csúcsosodik ki, amelyben

az évek múltán különböző élethelyzetbe került Art és Zweig csapnak össze.

A konfliktus és az összekülönbözés kiváltó oka Tashi, aki – mint menetközben kiderül – egyiküket sem tudja elengedni.

Justin Kuritzkes forgatókönyvíró gondoskodik arról, hogy folyamatosan fennálljon a feszültség a történetben,

a három főszereplő pedig Luca Guadagnino rendezői instruálása alatt elképesztő odaadással játsszák el a kezdetben még zöldfülű és naiv, később pedig a kifinomult manipulátorok szerepét.

A Trent Reznor és Atticus Ross feszültséggel teli zenéjét és dallamait egy idő után túlhasználó film bővelkedik a drámai fordulatokban, a végkifejlet pedig egyfajta feloldozás úgy a szereplők, mint a néző számára.

Luca Guadagnino új filmje várhatóan ott lesz a jövő évi Oscar-díjszezonban, és akár még Zendayának is hozhat egy legjobb női főszereplő-jelölést. Addig is azonban nem csak a Zendaya-rajongó tiniknek, hanem a fordulatos drámák kedvelőinek is érdemes megnézni a filmet akár moziban, vagy valamivel később, streamingen.

A kaszkadőrből lett rendező nevéhez már olyan filmek fűződnek mint az Atomszőke, a Deadpool 2, vagy épp a Brad Pitt főszereplésével készül Gyilkos járat, amikben az a közös, hogy számos kaszkadőrmutatványt és akciószekvenciát vonultatnak fel. Leitch ezúttal a korábbi szakmája a kaszkadőr-élet mibenlétébe nyújt betekintést egy pörgős akció-vígjáték révén. A Ryan Gosling főszereplésével készült film egy Colt Seavers nevű kaszkadőrről szól (aki egyébként soha nem kaphat Oscart, ahogy a valóságban sem kapnak a kaszkadőrök), akit

ledobnak, meggyújtanak, falhoz vágnak, baleseteztetnek, és még rengeteg mindent végig kell szenvednie a forgatáson az Aaron Taylor-Johnson által játszott, meglehetősen arrogáns és pojáca Tom Raider nevű akciósztár dublőrjeként.

Colt ugyanakkor szerelmes az Emily Blunt által megformált Jody Moreno operatőrbe, ám mielőtt románcuk beteljesedne, a kaszkadőr egy majdnem végzetes balesetet szenved, ami miatt „kivonódik a forgalomból”, a gyógyulását követően pedig teljesen hátat fordít a filmszakmának és korábbi kollégáinak. Egy év kihagyás után produceri „motiválásra” tér vissza az immár rendezővé avanzsált Jody szuperprodukciójába, ám kiderül, hogy

nem pusztán kaszkadőri feladatokat kell ellátnia, hanem az időközben a forgatásról eltűnt Tom Raidert is fel kell kutatnia.

Kaszkadőrünk a benne csalódott szíve választottjával való kínos találkozást követően igazi akciófilmes jelenetekben találja magát, egy idő után pedig azzal sincs tisztában, hogy mi a képzelete szüleménye és mi a valóság. A meglehetősen önreflexív és a humort sem nélkülöző alkotásban

egy idő után szédítően kezdenek pörögni az események, és amikor azt hinnénk, hogy eljutottunk a végkifejlethez, akkor indulnak be a dolgok igazán.

David Leitch egész jól eltalálja az egyensúlyt a drámai jelenetek és az akciószekvenciák adagolásában,

a film cselekménye pedig egy percig sem ül le, a jelenetek többségét pedig széles vigyorral az arcunkkal nézzük végig,

ami nagyban köszönhető Ryan Gosling elképesztően jó átlényegülésének a minden téren megvezetett kaszkadőrré, aki szíve választottját szeretné egy újabb randira elhívni, ehelyett pedig folyton a rosszarcú, félmilitáns verőlegényekkel kell az életéért küzdenie.

A kaszkadőr túlzás nélkül az év eddigi legszórakoztatóbb blockbustere, amin látszik, hogy a készítők és a színészek tényleg szívvel-lélekkel csinálták, elég csak a stáblista közbeni forgatási jeleneteket végignézni.

Mivel a film május elején jelent meg, így a hónap folyamán biztosan ott lesz a mozik kínálatába,

aki pedig egy tényleg szórakoztató, pörgős és akciódús filmélményre vágyik, az semmiképp se hagyja ki.

Ez az akciódömping tulajdonképpen jó „bemelegítés” a hónap végén érkező Mad Max spin-offnak, az Anya Taylor-Joy főszereplésével készült Furiosa megnézése előtt, ami egy újabb lehengerlő moziélménynek ígérkezik azon szerencsések beszámolója szerint, akik már láthatták az alkotást. Ezért a filmért már biztosan megéri idén tavasszal mozijegyet venni.