Meghatározó sorozatélményeink, avagy miért volt rendkívüli néznivaló a Lost?

Lassan már tizenhét (!) éve jelent meg a tévésorozatok egyik megkerülhetetlen darabja, a tévétörténelem aranykorának számító időszak egyik legmeghatározóbb és legvitatottabb alkotása, a hat szezonon át futó Lost (Eltűntek), amelynek hatása ma is tetten érhető a kisképernyős tartalomgyártásban és -fogyasztásban.

Lakatlan szigeten zuhan le a Sydney-ből Los Angelesbe tartó Oceanic 815 repülőjárat, többtucatnyi ember pedig túléli a szerencsétlenséget, és kénytelenek a velük történteket feldolgozva közösségé kovácsolódni a további túlélés érdekében. Mint kiderül, a sziget nem is annyira „lakatlan” és háborítatlan földi paradicsom, hiszen

megmagyarázhatatlan dolgokat és jelenséget tapasztalnak a túlélők, később pedig az is kiderül, hogy rajtuk kívül mások is vannak a szigeten

A „többieket” látszólag nem a jószándék vezérli, hiszen az éj leple alatt csapnak le a túlélőkre, akik közül elrabolnak egy gyereket és egy várandós kismamát is.

Mindez pedig csak a jéghegy csúcsa, vagyis az alapszituációja egy olyan sorozatnak, amiben tér- és időutazás, párhuzamos valóságok, múlt- és jövőbeni történések, a jó és a gonosz örökös harca elevenedik meg, sőt a történet – ha úgy értelmezzük – egyenesen a világ teremtésééig nyúlik vissza. A Lost egy olyan komplex történetfolyam, amihez fogható azóta sem igazán készült (kivéve a Netflix Darkja, ami az időutazás komplex kivitelezésében túl is szárnyalja) a rendkívül terjedelmes sorozatpalettán.

De mitől volt ekkora tényező a sorozat, hogy egyes rajongók már-már vallásos révülettel beszélnek róla évekkel a befejezése után is, míg mások a világ legrosszabb szériájának tartják éppen az ominózus befejezés miatt? A népszerűség titka a produceri és az írószobában, pontosabban J.J. Abrams, Damon Lindelof és Jeffrey Lieber „együttállásában” keresendő. Ők győzték meg a leginkább showműsorairól, de eléggé súlytalan sorozatairól ismert ABC-csatornát, hogy

pénzt adjon és kockáztasson egy high-concept drámával, ami egy lezuhant repülő utasairól szól egy misztikus szigeten.

A csatorna áldását adta a projektre, annak rendje és módja szerint berendelték a pilot-epizódot, majd az alapján az egész sorozatot, és láss csodát, meg is lett a nem várt nézettség és a világszenzáció.

A Lost egy úgynevezett mystery-box sorozat, ami rejtélyekre és azok megválaszolására épül (itt a hasonló cipőben járó HBO-sorozat, a Westworld még a kanyarban sem volt). De a Lost ahelyett, hogy a részenként bedobott misztikumokat megmagyarázta volna, csak fokozta ezek mennyiségét, és egy idő után már

nem az volt a kérdés, hogy HOL vannak a túlélők, hanem, hogy MIKOR és MIÉRT vannak ott, ahol vannak?

Egy adott pont után már az is felmerült, hogy az összes szereplő halott és az egész sorozat a túlvilágon játszódik, vagyis a szereplők az átmeneti, úgynevezett tisztítótűzbe kerültek, ahonnan csak a szenvedéseik árán léphetnek tovább. A nézőkből lett rajongók internetes fórumokon osztották meg vadabbnál vadabb elképzeléseiket a sorozattal kapcsolatosan. Tegyük azt hozzá, hogy akkoriban teljesen más kommunikációs és tartalomfogyasztási szokások voltak, amelyeket bizonyos szinten meg tudott lovagolni ez a sorozat, ami ráadásul szerkezetéből adódóan alkalmas volt a kibeszélésre és a teóriák gyártására, hiszen az ősztől tavaszig tartó „sorozatév” alatt hetente jöttek ki belőle az új epizódok (évadonként 20–24 rész).

A főszereplő Jack, Kate, Sawyer, Locke, Sayid, Sun, Hurley, Yin és a többi „szigetlakó” súlyosan traumatizált emberek, mindegyikük sebekkel „érkezik meg” a szigetre.

Történeteiket visszaemlékezések formájában kapjuk meg, miközben láthatjuk, hogy miként alakítják karaktereiket a szigeten eltöltött mindennapok.

Jack a született vezető, aki hamar kézbe veszi a túlélők mindennapjainak irányítását, megvívja a harcokat a kakaskodó Sawyerrel és társaival. Locke, aki a repülőszerencsétlenség előtt mozgássérültként élt, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ismét járni tud a szigeten, így ő válaszokat keres a misztikus élőhelyen, de ott van még tucatnyi karakter, akiknek tényleg vaskos elő- és utótörténeteket írtak a készítők, és akikhez ebből kifolyólag

az évadok során lehetett kötődni, vagy épp megvetéssel viszonyulni: mindenkihez a saját érdemei alapján.

Mindig lehetett sajnálni a két férfi között őrlődő Kate-t, vicces volt Sawyer folyamatos élcelődése, már-már komikus szintet öltött, hogy Benjamin Linust mindig véresre agyabugyálták, lehetett szorítani Locke-nak, hogy találja meg a válaszokat az őt foglalkoztató rejtélyekre, folyton lehetett aggódni Jack miatt, hogy mikor veszíti el az irányítást, és nagyokat lehetett derülni a mindig jókedélyű Hurley-n, akivel rendkívül vicces dolgok történtek még a legdrámaibb pillanatok árnyékában is.

De míg az első szezon a szigettel való ismerkedésről és a mindennapos túlélésről szólt, addig a következő évadokban keményen megemelték a téteket a készítők, és

mindenki csak kapkodta a fejét az újabbnál újabb rejtélyekkel szembesülve, amiket csak jóval később, vagy egyáltalán nem követett logikus magyarázat.

Egyre több minden derül ki a rejtélyes „többiekről” akik szintén hús-vér emberek, megismerkedhetünk a gép hátsó részében levő túlélőkkel, akik a sziget másik részén zuhantak le, ugyanakkor egyre mélyebben váj bele a cselekmény a múlt szövetébe is. És akkor még nem is beszéltünk Desmondról, aki

a szigeten fellelhető titokzatos bunkerek egyikében 108 percenként be kell üssön egy számsort, és meg kell nyomja az entert, hogy ne jöjjön el a világvége…

A Lost tehát meglehetősen lassan építkezett, és szűkmarkúan bánt a válaszokkal, amik a sorozat nézésekor felmerültek, de épp, hogy ebben állt a varázsa, ettől tudott olyan népszerű lenni, hiszen a nézőket folyamatos agyalásra késztette, annak érdekében, hogy kitalálják:

mi miért történik, és hogyan lehet fokozni az egész őrültséget.

Ezeket az írók valószínűsíthetően kéjes örömmel nyugtáztak, és még ANNÁL is nagyobb őrültségeket dobtak be a kalapba.

Volt itt minden a megalomán milliomos megbízásából a sziget erejét kiaknázni akaró kutatócsoporton át, az időtlen hatalmi harcokon túl, hidrogénbombán keresztül a sziget „eltűnéséig” minden, sőt az ötödik évad abban csúcsosodott ki, hogy kiderül (SPOILER!): a túlélők egy része idézte elő magát a repülőszerencsétlenséget azáltal, hogy a múltba visszamenve nem megakadályozták, hanem előidézték, hogy a sziget elektromágneses, pusztító ereje felszabaduljon.

A szigetről viszonylag kevés biztos dolgot lehetett tudni az évadok során, egyvalami azonban sokáig állandó volt: hogy nem lehetett elhagyni. Idővel ez a tézis is borult, de újabb csavarokat eredményezve, ugyanis

azok, akiknek tényleg sikerült maguk mögött hagyni a szigetet, kénytelenek voltak visszatérni egy rejtélyes okból kifolyólag, amire aztán az utolsó évad végső epizódjában lesz csak magyarázat.

Utólag visszatekintve, minden apró utalást megvizsgálva (igen, vannak rajongók, akiknek volt erre ideje) tényleg összeáll a kép, és értelmet nyer majdnem minden. Megtudjuk, hogy minden történés mögött

a jó és a rossz örökös hatalmi harca áll, a tét pedig az emberiség túlélése vagy pusztulása annak függvényében, hogy melyik erő győzedelmeskedik, ebben pedig a főszereplőinknek végül nem kicsi szerep és felelősség jut.

A befejezés, az utolsó rész adásba kerülésekor tényleg megosztó volt, hiszen a válaszok, bár nagyjából összeálltak, a végső jelenet eléggé képlékeny volt, amibe rengeteg mindent bele lehetett magyarázni (többek között a fentebb említett teóriát, hogy a repülő utasai mind meghaltak és a túlvilágon játszódott a történet), ezt pedig meg kellett emészteni, ki kellett békülni vele (vagy éppen utálni kellett, mert nem adott egyértelmű magyarázatot mindenre), a lényeg, hogy ülepednie kellett a nézők fejében.

Így, tizenegy évvel a befejezés után, persze minden megszépül, és átlengi egyfajta magasztos áhítat és a „régen minden jobb volt” érzés a sorozatot, az érdeme pedig elvitathatatlan, hiszen összességében sok kellemes órát szerzett a nézőinek, még akkor is, ha közben

rendesen megdolgozta a kikapcsolódásra vágyó agytekervényeket.

Hozzá foghatóan misztikus és komplex sorozat azóta sem készült, bár voltak próbálkozások utána, ezek végül egy évad után „elhalt” szériák lettek, mint a világvégét a jövőbe tekintés képességével megakadályozni akaró Flash Forward vagy az összeesküvés-elméletekre alapozó The Event. A Lost készítői is több-kevesebb sikerrel átnyergeltek más projektekre (J.J. Abrams például azóta mozifilmekben élesztette újjá a Star Treket, és a közvélekedés szerint tönkretette a Star Wars franchiset), míg Damon Lindelof olyan szériákat tett le még a nézők elé, mint a Hátrahagyottak (The Leftovers), és a 2019 egyik minőségi szériájának számító, mindössze egyévados Watchmen.

Watchmen: álarcos igazságosztók és önbíráskodó „szuperhősök” hatalmi játszmái

Elvitathatatlan, hogy kockázatos projekt, ami nagyrészt rajongóknak készült. Az HBO Watchmen sorozata elsőre talán érthetetlennek és keszekuszának tűnik, a végére azonban helyükre kerülnek a kirakós darabkái. Ajánló.

A Lost tehát egy korszak meghatározó folytatásos története volt, amihez hasonlót, ugyanezen konstrukcióban már biztosan nem fogunk látni többek között a megváltozott tartalomgyártási és -fogyasztási szokások miatt. Ez lényegében nem is baj, hiszen változik a világ. Aki pedig kellemes nosztalgiával gondol rá, az

leporolhatja és újranézheti a sorozatot, biztos, hogy utólag nézve rengeteg minden összeáll majd.

Sőt, még új értelmezést is kaphat az egész történet.