Bonyolultságban verhetetlen, avagy miért a világ egyik legjobb sorozata a Dark?

Hihetetlenül jó érzés figyelemmel kísérni egy rendkívül jól megírt történetet, legyen az könyv, film, színdarab, sorozat, vagy éppen videójáték. Jó érzés azonosulni a szereplőkkel, látni, ahogy kibontakozik a cselekmény,

egy nagy egésszé áll össze a történet, amit aztán egy felejthetetlen lezárás tesz még emlékezetesebbé.

Egy történet akkor jó, ha jól átgondolt, következetes, nem tarkítják üresjáratok, a befejezése pedig olyan, amivel maradéktalanul elégedett lehet a befogadó, aki a finálé révén valamiféle katarzist élhet át. Ha egy sztori nagyon komplex, az agyat is megdolgozza, azonban itt szükség van arra, hogy a végén minden értelmet nyerjen, különben nagy katyvasz lesz az egész.

A német Baran bo Odall és Jantje Friese Sötétség (Dark) című Netflix-sorozata olyannyira komplex és ebben nagyszerű, hogy méltán lesz hivatkozási pontja a jól megírt, de rendkívül összetett történeteknek, amit első blikkre nem könnyű befogadni. Amikor a végére érünk, és az összefüggések értelmet nyernek, az akkora revelációkkal jár, amiket a Lost egyes rejtélyeinek felfedése óta nem érezhettünk a tévés műfajban.

A Netflix saját gyártású időutazós sztorija azonban a fent említett rejtélyektől hemzsegő sorozatelődhöz képest egy elejétől végéig kigondolt és következetesen megvalósított folytatásos történet, ami nem árul zsákbamacskát, és tűnjön bármennyire is bonyolultnak,

a végén minden értelmet nyert benne, minden felmerülő kérdésre választ ad, minden szálat elvarr, és egy nagy kerek egésszé áll össze.

Időutazós sztori nem volt még ennyire tökéletes

Egy kisvárosban megmagyarázhatatlan dolgok történnek: emberek tűnnek el, senki sem érti, hogy mi történik. Aztán kiderül, hogy egy időkapun keresztül 33 évet előre vagy vissza lehet utazni az időben. Izgalmasan hangzik? Akkor még semmit sem mondtunk napjaink egyik legjobban megírt Netflix-sorozatáról.

Ha a tavaly megjelent második évad végén azt gondoltuk, hogy a Dark egyik legnagyobb csavarját, miszerint egy anya a saját lánya is egyben, nem lehet felülmúlni, akkor nagyobbat nem is tévedhettünk volna, mert azt, ami a június 27-én elérhetővé vált utolsó évadban elénk tártak a készítők, az minden volt, csak épp nem egyszerűen befogadható.

A rengeteg szereplőt megmozgató történetfolyam különböző idősíkjai láttán csak kapkodja a fejét az egyszeri néző, és ha nem egymás után nézte az évadokat, akkor volt amit gugliznia közben, hogy akkor ki kicsoda, kinek a kije, és hogyan került az adott idősíkba.

Merthogy az első évadban felvázolt, 33 évvel a múltba és jövőbe való időutazás a második és harmadik évadot látva viszonylag faék-egyszerűségűnek tűnhet, hiszen azóta újabb és újabb ugrások történtek az időben, újabb szereplők léptek át a múltba vagy éppen a jövőbe,

ok-okozati faktorokat nyitva az események folyamatában, ezek az utazások pedig katalizátorai vagy következményei lettek az újabbnál újabb fordulatoknak.

És ha még nem lett volna elég az összekuszálódott kábelrengeteggel illusztrálható, sokszor paradoxonokat eredményező időutazás, kiderült, hogy nem egy, hanem két valóságban fut a történet, ami aztán tényleg olyannyira megbonyolította a cselekményt, hogy a kidolgozásnál bizonyosan a készítőknek is feladta a leckét.

Az, hogy valaki a saját feleségének a nagyapja, vagy éppen a nagyapa amiatt születhet meg, mert az egyik leszármazottja visszautazik az időben, olyannyira természetes a Dark világában, mint a szereplők minden előzményt nélkülöző kinyírása a Trónok harcában. Ezek az időutazások pedig egy olyan szövevényes családfát eredményeznek a végére, hogy ember legyen a talpán, aki a kezdetektől fogva el tudott igazodni benne. Ahogy a második évadról szóló kritikámban is írtam, itt nincsenek paradoxonok, miszerint valakinek a múlt- és jövőbeli énje nem létezhet párhuzamosan a jelenlegivel, sőt,

olyan szereplő is van, aki amiatt létezik, hogy beteljesítse a neki szánt sorsot, vagyis hogy rendet tegyen az idővonalban, és biztosítsa annak zavartalan folyását és a szükségszerű fordulatok bekövetkeztét.

Egy adott ponton túl azonban pont amennyire bonyolult, annyira lesz egyszerű a Dark története, ahogy haladunk a szereplőkkel, és egyre világosabbá válik, hogy mi a lényeg, miben áll a nagy egész, kinek hogyan teljesül a terve. Láthatjuk, ahogy a két főszereplő számos időutazáson keresztülment énjei hogyan válnak a történet antagonistáivá, hogyan mozgatják a szálakat annak érdekében, hogy minden úgy teljesüljön be, ahogy az elrendeltetett, illetve hogy miként próbálják a saját világukat megmenteni azáltal, hogy el akarják pusztítani a másikét.

Tényleg rendkívül komplex ez az egész, azonban az utolsó epizódok katartikus fordulataival minden, de tényleg minden értelmet nyer a végére,

ennél tökéletesebb lezárást pedig el sem lehetett volna képzelni a sorozatnak, ami immár 2017 óta időnként megmozgatta a nézők fantáziáját.

Természetesen, mint minden történetet, ezt is lehetne folytatni valamilyen formában – hiszen a finálé is egyfajta új kezdetnek fogható fel –, de nem érdemes,

ez így kerek, ahogy van.

És, hogy egy, egyébként halálkomoly, az összes epizód alatt egy vicces kiszólást el nem sütő sorozatban egy három évadon keresztül húzott poénra (a szerencsétlen Wöller kérdéseket felvető balesetei) is reflektáltak a készítők a végén, nem is lehetett volna nagyszerűbb és könnyedebb feloldása az egész, tényleg rendkívül komor és sötét hangulatú történetnek, ami

a komplexitásának köszönhetően méltán vonul be a minden idők legjobb sorozatainak panteonjába.

Már csak az a kérdés, hogy mivel rukkolnak elő legközelebb a Dark készítői, akik saját maguk számára ilyen magasra tették a lécet a Netflix révén világszerte elérhető sorozatukkal? Reméljük, hogy a következő produkciójuk is hasonló igényességgel kidolgozott nagy durranás lesz.