A császármetszéstől az otthonszülésig – két édesanya hasonló útja

Az otthonszülést manapság is nagyon sok tabu övezi, azokat a nőket, akik ezt az utat választják, vagy emberfeletti erővel rendelkező, csodálni való nőknek tekintik, vagy épp hatalmas felelőtlenséggel vádolják, mondván, hogy kockáztatják a maguk és a születendő gyerek életét. Azok, akik mindezen már keresztülmentek, azonban állítják, mindkettő előítélet.

Kovács Réka Rozália pszichológus bevallja, valamikor maga is azt gondolta, csak azok választják az otthonszülést mint lehetőséget, akik elég „alternatív és társadalmon kívüli emberek”, és ő maga is felelőtlennek tartotta az ilyen anyákat. Hogy hogy jutott el mégis ugyanehhez az úthoz? A pszichológus állítja, a kórházi körülmények és a rossz tapasztalatok vezették rá arra, hogy alternatívát keressen.

Az immár ötgyermekes édesanya 12 évvel ezelőtt, 28 évesen várta első gyermekét. Saját bevallása szerint a szülésről csak annyit tudott – amit a környezetében hallott –, hogy az egy borzasztó dolog, amin át kell esni minden nőnek, „mint kutya a kerten”. Tabu volt még beszélni is róla. A pszichológus ezzel a koncepcióval érkezett be szülni a kórházba, s bár volt egy fogadott orvosa, az mégsem tudott bemenni a szülésére. Réka mindemellett nagyon lesújtó dolgokkal találkozott a kórházban, a vajúdó nőt tegezték, szidták, nem segítették, miközben az ő szülése nem igazán haladt előre, így amikor az ügyeletes orvos megállapította, hogy császárolni kell, csak arra gondolt, jó, hogy vége lesz. A műtét után azonban 48 óráig kellett feküdnie az intenzíven, így külön volt a gyermekétől, amit, úgy érzi, nem pótolhat be soha. Mint ahogy azt a 12 napot sem kaphatja vissza, amit a kórházban kellett tölteniük újszülött kisfiával.

„Azzal jöttem ki a kórházból, hogy még egy gyereket vállalhatok maximum, utána köttessem el magam, mert ez a méh és ez a vágás még egy várandóságot nem bír ki. Ja, és a következő feltétlenül programozott császár legyen” – mondja Réka, akinek sokáig fogalmi zavarai is voltak, mert nem tudta azt mondani, hogy szülte a fiát, mert végül is kivágták belőle, így sokáig inkább úgy fogalmazott, hogy megszületett a fia.

Amikor kisfia tíz hónapos volt, és Réka ismét teherbe esett, azért kezdett alternatívák után kutatni, mert nem tudta elképzelni, hogy a még mindig szopizó gyermekét 12 napra, de akár egy hétre is magára hagyja, amíg ő kórházban van. Az otthonszülés gondolatáig persze még hosszú út vezetett, de egyszerűen úgy érezte, számára nincs más lehetőség. Felvette a kapcsolatot a szakértőkkel, s bár még maga sem volt biztos, hogy ezt akarja, részt vettek családilag egy otthonszülés-felkészítőn Budapesten.

Rékáék a harmadik gyereküket örökbe fogadták, majd rá négy évre lett ismét várandós. Természetesen otthonszülést terveztek, de a fiúknak sokáig nem akaródzott kijönni, végül a betöltött 43. héten indult el a szülés, amikor már ott volt a bába is náluk. „Gyorsan haladtunk előre, a nagyon erős kontrakciók alatt csökkent a szívhang, így a bába úgy ítélte meg, jobb, ha bemegyünk, hogy ha valamilyen speciális segítségre lenne szüksége a babának, legyünk bent a kórházban” – mondta Réka, akinek nagyon rossz élményei voltak a kórházban.

„Az, ahogy velem bántak azalatt a húsz perc alatt a kecskén, az szörnyű volt: nem hagyták, hogy más pózban szüljek, csak a kecskén, lent tágítottak két kanállal, fent ki akarták nyomni belőlem a gyereket, én ordítottam és nem hagytam, ösztönszerűen vettem el a kezeket. Pszichoterápiát végzek, s amikor a nők arról beszélnek, hogy milyen volt, amikor erőszakolják, hogy lekötözik, hogy alázzák, hogy nem tud szabadulni: én is ugyanazt éreztem” – mondja a pszichológus, aki végül két óra után saját felelősségére távozott a kórházból gyerekével, miközben rendőrséggel fenyegették, s nem akarták elengedni.

Az igazi otthonszülés élményét végül a legkisebb gyerekével élhette meg, amelyre lelkileg is és testileg is fel tudott készülni, maga a szülés folyamata egy felfújható medencében történt a férje jelenlétében.

– vallja be Réka, aki egyáltalán nem gondolja, hogy az ő útja bárkinek is követendő példa kellene legyen. „Az enyém egyfajta út volt, de van sokféle. Azt gondolom, mindenki ott szüljön, ahol biztonságban érzi magát. Én azonban nem tudom biztonságban érezni magam egy olyan kórházban, ahol nem hagyják, hogy szabadon választott testhelyzetben vajúdjak, szüljek, ahol meg akarom fogni valaki kezét, és eltolják a kezem. Ahol az, hogy kecskén szülnek a nők, nem a nő, hanem az orvos kényelmét szolgálja” – magyarázza az édesanya.

Bár nem ugyanaz a történet, Birtók-Dán Orsolya esetében is vannak hasonlóságok. Az immár kétgyerekes édesanya mindig is reál beállítottságú volt, szakmája szerint biológus, egészségügyben is dolgozott, sosem gondolta volna, hogy valamikor ő lesz az, aki az otthonszülést választja.
Saját elmondása szerint első terhessége problémamentesen zajlott.

„Volt egy olyan határozott elképzelésem a szülésről, hogy a lehető legkevesebb beavatkozást szeretném, és fontos volt, hogy a párom jelen legyen” – mondja Orsolya, aki úgy döntött, magánkórházba megy, ahol meg is ígérték neki, hogy a lehető legháborítatlanabb lesz a dolog, szabadon választott testhelyzetben szülhet, s a gátmetszést is megpróbálják hanyagolni. Maga a szülés aztán mégis teljesen másként zajlott, egy idő után befektették az ágyba, nem kelhetett fel, a babaszívhang-figyelő folyamatosan rajta kellett legyen, húsz percenként mérték a vérnyomását, s mondták neki, hogy ez a szülés nem halad.

– mesél kislánya világrajöveteléről Orsolya. Hozzáteszi, amikor a másodikat tervezték, elkezdett érdeklődni, hogy egyáltalán milyen lehetőségei vannak egy szülő nőnek. Egyik orvos sem akart hallani arról, hogy elvállalja, hogy megpróbáljon Orsolya vele természetesen szülni. Ekkor került kapcsolatba olyan anyukákkal, akik otthon szültek, s ők mondták, hogy lehet császár után is szülni. „Elkezdtem akkor érdeklődni az otthonszülés irányába, pedig nagyon sokáig nem akartam, bennem volt az az egyészségügyi mentalitás, hogy ez felelőtlenség. De számomra sem volt elfogadható, hogy vajúdás alatt a kórházban megmondják, hogy mit csináljak, mit ne csináljak. A gátmetszés lehetőségét sem tudtam elfogadni. Úgyhogy egyik nap mégis úgy ébredtem, hogy márpedig én otthon fogok szülni, és minden rendben lesz” – mondja Orsolya. S úgy is volt. Terminus előtt indult be a szülés, a segítő is odaért a nagy havazás ellenére, s bár volt egy holtpont, amikor Orsolya azt érezte, túl nagy falat ez neki, végül minden rendben zajlott, s megszületett az egészséges kisfia., akivel azóta is elválaszthatatlanok.

Orsolyáék előzetesen nem nagyon tájékoztatták környezetüket, mire készülnek, volt is belőle gond. „Apósom kinyomta a telefont hirtelen, amikor meghallotta, mire vállalkoztunk. A családorvos is fenntartásokkal kezelte a helyzetet, pedig mondtuk neki, hogy ezért őt nem terheli felelősség” – fogalmaz a kétgyerekes édesanya.

A biológus szerint az otthonszülést nem úgy kellene beállítani, mint valami furcsa, rendellenes döntést, hanem mint valami természetes, élettani eseményt, ami a legtöbb nyugati országban teljesen legális és elfogadott.

„Statisztikailag minden nő ott szül a legkönnyebben és a legkevesebb problémával, ahol teljesen biztonságban érzi magát, és igen, nem mindenki számára jelenti ezt a biztonságot a kórház. Sokan vagyunk sokfélék, lényeg, hogy ne ítélkezzünk elhamarkodottan, próbáljuk meg elfogadni a másságot. Úgyis az az első reakció a témával kapcsolatban, hogy akik otthon szülnek, azok felelőtlenek, kockáztatják a maguk és a gyerek életét, holott nem erről van szó, mi is arra törekszünk, hogy a legkisebb kockázatú szülést, születést válasszuk. Azt például nekem egyik orvos sem mondta el, hogy milyen hosszútávú következményekkel és veszélyekkel jár a többszörös császármetszés, csak mindenki azt javasolta, ha az első császár, akkor a többi gyereknek is műtéttel kell megszületnie” – fogalmaz az édesanya. Hozzáteszi: az, hogy beszélnek erről, annak sem az a célja, hogy bárkit is meggyőzzenek arról, hogy otthon szüljenek, csupán

annyit szeretnének, hogy legyenek alternatívák, és az anyának legyen joga választani, hogyan és hol szeretne szülni,

anélkül, hogy megbélyegeznék, és ítélkeznének róla.