Mesepszichológus mesés élettörténettel

Kádár Annamária nem csak azért különleges interjúalany, mert árad belőle az optimizmus, és kérdezni sem kell, mert magától mesél. Első éves egyetemista koromban ismertem meg, évfolyamvezető tanárunk volt. Akkor még csak barnában járt, nem írt könyveket, nem volt előadó a Nyitott Akadémián, és nem volt még anya sem. Ő volt Annamari, aki mindenkinek segített, és mindenkit megnevettetett, s még mi, diákok is tudtuk róla, hogy kicsit olyan, mint Bridget Jones. Azóta sok idő eltelt, Kádár Annamáriából mesepszichológus lett, és mondhatni, ő az örökbefogadás zászlóvivője is. De még mindig segít, ha kérik, és még mindig megnevettet. De sokat nevet is.

– Pszichológus a szakmád, ez pedig nem jár egyenesen arányosan a hírnévvel. Kádár Annamáriával mégis ez történt. Az erdélyi magyar pszichológusok talán egyetlene vagy, akinek széles körben ismerik a nevét. Hogy történt ez?
– Amikor befejeztem az egyetemet, de még nem államvizsgáztam, viszont már sikerült a doktorira a felvételim, a munka mellett elkezdtem párhuzamosan tanulni, képződni, egyetem után még tíz évet tanultam tovább, és elkezdtem feljárni hetente Budapestre. Az ELTE-re jártam, s elkezdtem megismerni embereket. Mindig egy nagy álmom volt, hogy az akkori Mesterkurzus, a mostani Nyitott Akadémia előadóit egyszer elhívjam Marosvásárhelyre. A másik álmom pedig az, hogy egyszer én majd fogok írni egy könyvet. Emlékszem, még mikor a Sapientián tanítottam, a saját kolléganőim is röhögték. Bridget Jones-nak hívtak, mert ugye velem mindenféle dolog megtörtént. S mondták, hogy na Bridget, szállj le a földre. Aztán egy újévi fogadalom kapcsán, talán 2005-ben írtam egy levelet az akkori Mesterkurzus szervezőjének, hogy mi lenne, ha eljönnének Marosvásárhelyre, és nem zárkóztak el. Eljöttek, és akkor lényegében innen kezdődött ez a történet, hogy ugye elhozták az előadókat, de össze is barátkoztunk, megnézték, mivel foglalkozok, és végül is Gutman Bea, a mostani Kulcslyuk Kiadónak a szerkesztője vetette fel azt az ötletet, hogy jó lenne, ha írnék egy könyvet mesékről.

Belekapcsolódtam az előadássorozatokba én is, utána megnyertem a Libri Aranykönyv-díjat 2013-ban, s már tényleg ilyen fénysebességgel kezdett változni minden.

– A mesepszichológia mint fogalom a te nevedhez kapcsolódik már...
– Igen, hát ugye én már az egyetem előtt, még amikor tanítóképzős diák voltam, akkor kapcsolódtam be Pletl Rita kutatócsoportjába, amelyben gyerekek által írt meséket kezdtem el elemezni. Azzal aztán elmentem a tudományos diákköri konferenciákra, ebből a kutatási anyagból nőtt ki aztán a doktori disszertációmnak is a témája, és lényegében itt kapcsolódik össze a gyerekek által írt mese, meg a történet, az életmese azzal, ami végül is végigkísérte az egész életemet. Tehát én mindig valahogy a mesék körül forgolódtam már nagyon régóta. De a mesepszichológia, igen, az már hozzám tartozik, amikor bemutatnak például egy konferencián, akkor én vagyok a mesepszichológus, és ez végül is jólesik.

– Gyerekkorodban is mesecentrikus voltál? Hogy emlékszel erre?
– Arra emlékszem, hogy édesanyám sokat mesélt nekem, én meg közben kezdtem el megálmodni ezeket az égig érő álmokat, jöttek a nagy világmegváltó gondolataim… És az volt az érdekes, hogy ezekben soha nem kételkedtem, mindig tudtam, hogy az égig érő fa teteje az ott van, vagy ott lesz valamikor. Jó, egy kicsit sokat kell menni odáig, de az majd a végén ott lesz. Ezt a fajta hitet, meg azt, hogy merjek elindulni, küzdeni, meg azt, hogy mindig lesznek segítő társak, ezek mind mesefogalmak,s az az én életemre ez teljes mértékben teljesen érvényes.

– És úgy gondolod, hogy a mesének köszönhetően…?
– Igen, ez nem véletlen. Nagyon szeretek szülőknek, pedagógusoknak is mesélni arról, hogy mekkora felelősségük van ebben, hogy az óvodáskorban, meg a kisiskolás korban a gyerek megkapja a mesét. Ettől tud belső képeket alkotni, tehát rengeteg mindent meg tud teremteni az életében.

– A Mesepszichológia volt az első könyved, de nem az utolsó.
– Igen, a Mesepszichológiának a két része mellett vannak a Lilla meg a Tündérbogyó mesék. Lényegében ezekre a mesékre alapozva, különböző népmesékre és az életmesékre is fókuszálva egy olyan könyvet írtunk a barátnőmmel, kolléganőmmel, kománémmal, Kerekes Valériával, ami az önbecsülés és küzdőképesség megalapozásáról szól, nemsokára megjelenik majd. Az érzelmi intelligenciának ezek a faktorai, amelyek ugye legfontosabbak gyerekkorban, és ezeket pedagógusként, szülőként hogyan fejleszthetjük. Kicsit egy ilyen módszertani könyv, de ajánlom mindenkinek,nagyszülőnek, szülőnek, keresztszülőnek, jövendőbeli szőlőnek, bárkinek, aki számára fontos.

– Úgy tudom, éjszaka írtad...
– Ja, hát ma éjszaka is azon dolgoztam, a gyerekek mellett napközben nagyon nincs idő. Még a Mesepszichológiának az első részét úgy írtam, emlékszem, hogy húsz órát dolgoztam egy nap: nekifogtam reggel, és valamikor este felálltam. Na, a Mesepszichológia második részénél látszott, hogy jóval szaggatottabb a gondolatmenet, mert kicsit írtam a hegyekben, kicsit itt, kicsit ott, két altatás között. Most már a két gyerek mellett igazából éjszaka tudok úgy dolgozni, hogy háborítatlan csend meg nyugalom legyen körülöttem.

– Pszichológus, egyetemi tanár, tréner vagy, rengeteget vagy úton, könyveket írsz, televíziós műsort vezetsz. Mikor jut idő a magánéletre, a családra?
– Nagyon szerencsés vagyok, mert amikor felgyorsult az élet körülöttünk, jött a rengeteg előadás-felkérés, meg sokat kellet utazni, akkor összeült a családi kupaktanács, s eldöntöttük, hogy a gyerekkel együtt ezt az egész programot nem tudjuk csinálni úgy, hogy ez mindenkinek jó legyen, s akkor született meg az az elhatározás, hogy a férjem átjön a mi cégünkhöz dolgozni. Így már nem csak férjként, hanem ügyvezetőként, igazgatóként meg adminisztrátorként, meg mindenféle más szempontból is jelen van. S ezt csakis úgy tudtuk megoldani, hogy rugalmas szereposztást vállaltunk, tehát mindenki csinál mindent. Aki tud, pelenkázik, vezet, könyvet árul, tehát mindent csinálunk, és ez így teljesen jó abból a szempontból, hogy rengeteget utaztunk.

– Ez azt jelenti, hogy mondjuk ha van Budapesten egy előadás, akkor férj, gyerekek, mindenki megy?
– Hát Lilla már óvodás, úgy hogy ő ritkábban már, de három éves koráig ő is jött velünk, majd miután Lilla elkezdte az ovit, akkor Zsolnát kezdtük el vinni. Vagy van úgy, hogy mind a négyen megyünk, de néha csak ketten megyünk. Ezt mindig az adott helyzet dönti el, hogy mennyit tudunk ülni. Sokszor össze szoktuk kötni egy nyugalmasabb hétvégével, amikor pihenünk, relaxálunk. Perszer az sem utolsó szempont, hogy édesanyámék rengeteget segítenek. Most már ott laknak velünk egy udvaron, ez pedig hatalmas előny. Részt tudnak vállalni feladatokban és a gyerekek életében is. Nagyjából együtt szoktunk ebédelni, együtt vacsorázunk, ott vagyunk az egészen, ez tényleg egy ideális állapot.

– De kellett ehhez egy ilyen vállalkozó férj is, aki azt mondja, háttérbe szorulok, intézem a dolgokat, míg épül a te karriered....
– Igen, mind a ketten dolgozunk, csak másféle munkát vállalunk. Én vagyok inkább reflektorfényben, ő nem is igazán szereti az ilyen fajta nyilvános szereplést. Ő az a fajta biztos bázis, biztos háttérember, akire mindig is számíthattam, nélküle nem tartanék ott, ahol most vagyok. Mindenben segített, a doktori disszertációmban is. Emlékszem volt olyan, hogy szabadságot vett ki akkor, s a könyvészet összeállításában vett részt. Tényleg társként van jelen, ő hallgatja meg először a meséket, ő a legszigorúbb kritikusom is.

– Kívülállóként úgy látom, példás házastársi kapcsolat ez. Mi a titka? Azért is kérdem, mert azt látom, hogy mindemellett jut idő a romantikus percekre is. Ezt hogy lehet mindig megoldani?
– Úgy látom, végigmentünk a párkapcsolati fejlődésnek az összes szakaszán mi is. Igazából egy párkapcsolat sem igazán olyan, hogy csak harmónia s a nagy romantika van benne. Mi is két nagyon kemény dió vagyunk, két erős egyéniség. Rengeteget harcoltunk, vitáztunk, veszekedtünk, külön is voltunk egy fél évet.

Huszonkét éve vagyunk lassan már együtt, 18 éves születésnapomtól már vele vagyok, és bevallom, nagyon viharos kapcsolat volt ez az elején, ez a se veled, se nélküled típusú. Aztán nagyon szépen alakult ez az egész, valahogy egymáshoz csiszolódtunk. Mind a kettőnkben megvolt az, ami a másikban hiányzott.

Benne megvan ez a szabálykövetés, a rendszeresség, tehát ez a fajta határtartás, bennem meg a határtalanság: menjünk világgá, lépjünk ki a komfortzónánkból. Ő mondta is egyszer, hogy amióta megismert engem, lőttek az ő nyugodt életének. Igazából megszerette ezt az egészet, jó neki meg nekem is az, hogy összerendezi körülöttem a dolgokat. Mi úgy kezdtünk neki ennek a házasságnak, hogy ő nem fog mosogatni, mert ő férfi, ezt nem fogja csinálni, azt nem fogja csinálni, és aztán elkezdett így mindent magától csinálni a két lánygyerek mellett. Ugyanúgy átpelenkázza őket, vagy ugyanúgy mesét olvas. Azt is szeretem benne, hogy bármikor kapható egy jó mókára, hogy valahogy nem az nagyon komoly felnőtt, aki mindig csak azt csinálja amit kell, időnként bele lehet vinni a hülyeségekbe is.

– Te is sokat változtál?
– Igen, sokat. Emlékszem, amikor elkezdtem járni a doktori képzésre, és felültem az autóbuszra, volt úgy, hogy otthon felejtettem a szemináriumra a dolgozatomat, amit végül Ede hozott a busz után biciklivel. Aztán ő volt az, aki segített bepakolni, vagy rendszerezte a dolgokat, szóval az én rendetlenségemnek, az én Bridget Jones-életemnek kellett egy ilyen összetartó erő. Nem volt könnyű az összecsiszolódás.

– Mennyire fér bele az életedbe a háztartás? Példás háziasszony-e Kádár Annamária?
– Azt szoktam mondani magamról, hogy nagyon jól főzök, csak ritkán. Ez sokkal jobb verzió, mint hogy ha gyakran főznék, de rosszul. Én igazából ilyen hullámvölgyekben működöm. Most ugye ott vannak édesanyámék mellettünk. Édesanyám az, aki ebédet főz, és együtt eszünk. De imádom én is a főzést, csak ritkán van úgymond lehetőségem rá, hogy azt én úgy tegyem, ahogy én szeretném. Ilyen ünnepnapi háziasszony vagyok, de olyankor én válogatom ki a dolgokat, a dekorációt, a terítéket, hogy minden tökéletes kell legyen. Nagyon szeretem a vendégeket, meg hogy ilyen jövés-menés legyen a lakásban. Olyankor tényleg átesek a ló másik oldalára. Karácsonykor mindig nálunk van a család, és megvan, hogy mi a karácsonynak a színe, a piros, a fehér, a zöld, a lila, a narancs vagy ezüst vagy bármi, akkor ugyanolyan színbe jön a teljes család, a teljes dekoráció olyan, és akkor a karácsonyfán minden talál a csomagolópapír színével, meg a szalvétával, a szalvétagyűrűvel. Erre képes vagyok akár hónapokon át készülődni, és ez annyira izgalomban tart, hogy ha én például még egy szakmát választhatnék, belső designer vagy dekoratőr lennék.

– S azt hogy éred el, hogy mondjuk a férjed is, meg az édesapád is beöltözzön pöttyösbe, csíkosba, lilába?
– Partnerek ebben. A nyolcvanéves mama is képes volt elmenni, és lila blúzt venni. Ez egy olyan jó játék, mert... Nálunk ugye örökbefogadottak a gyerekek, s ez kicsit olyan, mintha ez szimbolikusan is kifejezné, hogy a sok különböző történet mégis azért egymáshoz kapcsolódik, mégis egyek vagyunk ebben is. Ez most nem azt jelenti, hogy folyamatosan egyféle ruhában járunk, de vannak alkalmak, amikor összeöltözünk.

– Ez az öltözködés mindig is ilyen fontos volt? Néhány éve még csak barnát hordtál, aztán volt a lila nagyon sokáig, aztán a Desigual, most talán rózsaszín.
– Igen akkor barna korszakom volt legalább öt évig. Aztán volt púder-rózsaszín, narancssárga, mindig valami érdekes. Ezzel kicsit úgy vagyok, mint a parfümökkel, mindig van egy illat, ami kötődik egy eseményhez, és ahogy lejár az, úgy lejár egy szakasz is az életemben. Például a barna ma már nem talál hozzám, kinőttem azt a korszakot. De pont akkor a lelkemnek barnára volt szüksége, s akkor az utolsó cipőfűzőtől kezdve minden ruhaneműm barna volt.

– Két gyönyörű lányod van, és köztudott, hogy, ahogy te szoktál fogalmazni, a szívedben születtek. Mi vezetett az örökbefogadás és e két leányzó felé?
– Ez egy nagyon hosszú utazás volt, mert a férjem eleinte hallani se akart róla, azt mondta, hogy ő más gyerekét nem neveli, ha lesz nekünk gyerekünk jó, ha nem, akkor örökbefogadás szóba se jöhet. Én valahol a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy egyszer lesznek gyerekeim, tehát soha nem tudtam elkeseredni, hogy jaj ez nekem nem adatik meg. Tizen-egynéhány évig próbálkoztunk mindenféle módszerrel, hogy saját gyerekeink legyenek. Minden egy hatalmas tragédiával kezdődött. Elhatároztam, hogy lecsendesítek mindent az életemben, és akkor elmegyünk beültetésre, és akkor minden körülmény megadatott, hogy ezek a gyerekek megfoganjanak. S ez meg is történt. Csak azt nem számoltuk bele, hogy amikor ezt a döntés megszületett, és elkezdtük ezt a folyamatot, akkor hirtelen meghalt anyósom, rá hat hétre meghalt apósom, és valahogy ez az egész folyamat a kettő közé esett, és a két temetés után végül is elveszítettem őket.

Teljesen ki voltunk ürülve érzelmileg. Annyira nagy csalódás volt: pedig megfogantak és ott voltak, minden összejött és minden rendben volt, és úgy éreztem, hogy megérdemeltem volna most ezt a három gyereket. Főleg úgy, hogy ezt a két családtagot el is veszítettük, s van az a mondás, hogy amikor a családból elmennek, akkor mindig jön valaki új. Úgy jutottunk túl ezen az egészen, hogy mondtam, próbáljunk arra koncentrálni, amink van, jó, egy csomó mindent elveszítettünk, de nézd meg, van tizenhét keresztgyerekünk, és most nyáron itthon van majdnem mindenki, és mi lenne, ha szerveznénk egy keresztgyerek-találkozót. Ezt augusztusban meg is szerveztük. És épp akkor született meg pont Lilla, amit persze még nem tudtunk. Szeptember harmincadikán, a magyar népmese napján került be a mi életünkbe.

Na, de a keresztgyerek-találkozó után azt mondta a férjem, hogy most úgy érzi, az egész dolog átfordult benne, és fogadjunk örökbe gyereket. És végül is ezt ő mondta, akkor ő kimondta, és szerintem ezek a veszteségek kellettek ahhoz, hogy megforduljon benne ez az egész. Aztán Lillával és Zsolnával két olyan gyereket kaptunk, hogy remélni se mertem volna szebbet és jobbat és tökéletesebbet. Zsolna ugye családi elhelyezésben van nálunk, az ő története kicsit más, de abban a percben, amikor bekerült a mi életünkbe a nagy barna hajával, nagy barna szemeivel, tudtam, hogy ő az a gyerek, akit láttam mindig az álmaimban. Az az érdekes, hogy előkerestem az egyéves fotómat, és egymás mellé téve tényleg olyan, mint egy időutazás, mintha kicsit a régi énem lenne ott velem.

– A lányaid már lassan kezdik felfogni, hogy más kapcsolatuk van anyával, apával? Mi a helyes kezelése ennek a helyzetnek? Vannak, akik egy életen keresztül titkolják, hogy nem vér szerinti a gyerekük...
– Minden családban az a jó, ha a titkok, a tabuk mesélhetővé vannak téve. Mindig olyan érzelmi lehúzó ereje van, hogy ha valamit titkolni kell, ha valami ott van a levegőben, azt a gyerek is érzi. Az a jó, ha együtt nő a gyerekkel a története, és ez egy természetes történet, nem egy hőstörténet. Azt gondolom, a gyereknek jogában áll tudni. Sok családban pubertáskor környékén szokták az ilyet elmondani, de ez azért veszélyes, mert a gyerek felnő egy történettel, s aztán rájön, hogy neki van egy párhuzamos története, egy elhallgatott történet, amit ő nem tud, pedig jogában állt volna tudni.

– Támogatott a környezeted, ütközött ellenállásba az örökbefogadás?
– Szüleim is meg a testvéremék is tényleg úgy fogadták őket, mint a saját gyereket, saját unokát. Jó, persze voltak ilyen hangok, akár a tág körű családban, hogy aki nem szül gyermeket, az ne nevezze magát anyának, de ezeket elengedtük a fülünk mellett. Azt jó látni, hogy a mi nyomunkban nagyon sokan megindultak az örökbefogadás útján, elkezdtek egyáltalán foglalkozni ezzel a kérdéssel.

– Zsolna családi elhelyezésben van nálatok. Ez azt is jelenti, hogy meg is gondolhatja magát az édesanyja?
– Igen, na például ez egy érdekes történet volt, akkor éltem meg igazából ezt a kontroll-veszteség állapotát, hogy ugye fogom a gyereket a kezemben, és tudom azt, hogy bármikor jöhet az anyuka, és akkor vissza kell helyezni a gyereket a családba. Ennek tudatában vagyunk, az anyja látogatja is a gyereket. De én azt mondtam, hogy ebben a kérdésben én most kiengedem a kontrollt a kezemből, s a mai napra koncentrálok, a gondviselés vagy bármi majd eldönti, mi lesz vagy hogy lesz, most hagyom, hogy ezek a dolgok történjenek.

– Szakemberként hogy látod, mi a legnagyobb kihívás a gyereknevelésben? Van-e olyan korszak, amitől félsz?
–Az elején, amikor egyik percről a másikra anyává váltam, ott volt Lilla kezemben, attól rémültem meg, hogy de hát nekem nincs is kicsi ágyam, meg pelenkázó asztalom, meg nincs fürdetőkádam, meg hőmérőm, stb. Végül Zsolna kapcsán döbbentem rá arra, hogy ezek nem igazán fontos dolgok, mert a gyereket az ágyon is tisztába lehet tenni, a nagy kádban is meg lehet fürdetni, tehát semmi olyan dolog nem kell rajtad kívül, meg a te érzelmi kiegyensúlyozottságodon kívül. Szakemberként a fejlődési tényezők kapcsán végül is tudom, hogy körülbelül mikre lehet számítani egy gyereknél, de jó ezt az egész folyamatot látni.

Én például teljesen egyet értek azzal, amit Vekerdy Tamás mond, hogy igazából nincs is gyereknevelés, csak együttélés. A gyerek úgyis látja, hogy milyen vagy, és nem kell neki egy más képet mutass, az bőven elég, hogy mered vállalni a tökéletlenségedet, ez szerintem egy hatalmas felszabadító erő mindenkinek. Minden gyerekről lehetne egy könyvet írni, egyéni megoldások úgy sincsenek, azt te szülőként tudod felfedezni egy nagyon nagyon hosszú utazáson át, és lehet, hogy kialvatlan éjszakákon, kríziseken meg kudarcon keresztül.

– Említetted, mennyi álmod és vágyad beteljesült. Van-e még olyan, ami még előtted lebeg?
– Hát igen, van. Sok minden teljesült tényleg, mondhatni ha felírtam volna egy képzeletbeli bakancslistára, akkor most már a lista végén tartanék, most már el kellene kezdjek egy újat írogatni. Most tényleg azon a ponton vagyok, hogy pont elég minden, ami van, kerek a világ, jó ebben a világban benne lenni. Mindig álmom volt még azonban egy meseterápiás központ létrehozása.

– Közel állsz hozzá?
– Igen, most már pályáztunk is rá, le is egyeztettük úgy nagyjából, hogy kinek mennyi a kapacitása erre, csak most ugye azt kell elérni, hogy pont akkorát harapjunk, amennyi az életünkbe belefér . Ez az egyik legfontosabb álom most. Meg akár ezek a mindennapi feladatok a pedagógusképzésben, ahol dolgozom, hogy minél több olyan eszközt adni a jövendőbeli pedagógusok kezébe, amivel boldogulhatnak. Hogy egy pedagógus merjen olyan házi feladatot adni, hogy a gyerek menjen haza a szüleihez, és hallgassa meg a történetüket. Vagy hétvégére miért ne lehetne olyan házi feladatot adni, hogy a család érezze jól magát és töltsenek időt együtt? Ennél fontosabb dolgok nincsenek, a közös történet úgy épül, hogy ha időt tudunk egymással tölteni. Igazából most ez az egyik legfontosabb feladatom nekem is, hogy a lányaimnak az emlékeiben tényleg olyan anya tudjak megmaradni, hogy nem csak karriert építek, könyveket írok, és soha nincs időm rájuk, hanem, hogy tényleg a mindennapi helyzetekben velük vagyok. Igen, egyik álmom például, hogy példás háziasszonnyá váljak. Miért ne lehetne az is egy ilyen hétköznapi álom, hogy eljussak oda, hogy én is mindennap főzzek, meg legyenek olyan periódusok az életünkben, amikor otthon ülök. Ez nem zárja ki azt, hogy mindig is tevékenyebb legyek. Fogunk járni, meg utazni, de kell legyenek stabilabb időszakok is az életünkben. Ilyen hétköznapibb álmaim vannak mostanában.