HIRDETÉS

A „kánál”

Oláh István 2018. október 05., 19:19
HIRDETÉS
Nicolae Ceaușescu, a Román Kommunista Párt főtitkára 1979-ben is meglátogatta az építkezés helyszínét Fotó: Wikipédia

Nekünk nem volt miért félnünk a fekete kocsitól, de nagyapáméknak igen. Három nappal korábban elvitték az asztalost valami idétlen viccért, ami a Bálint-kocsmában hangzott el, ami történetesen a nagyapámé volt. A fekete kocsi mindig éjjel jött. Nem az volt a fontos, hogy már megint itt vannak, inkább hogy kit visznek a Duna-csatornához. Az asztalos évek múlva mondta, a kánálnál nehéz az élet, könnyű a halál. A munkát jegelték, aztán újraindult. Igaz, a második szakasz lágyabb volt, mint az első, de ez a több mint ellentmondásos történet nem zavarta Ceaușescut, aki a szocializmus nagy győzelmének nevezte az objektumot a felavatáskor. Az udvarhelyi Kiss Aladár ezt a nem börtön-, de kötelező időszakot fogta ki.

A történet következik

– Évente két hónapot voltam ott lenn. A „sántierre” tizenhat tonnás önürítőkkel vonultunk le, mi szervizelni mentünk. Azt a földet hordták, amit az ásógépek a csatornából kiemeltek. Medgidia és Agigea között dolgoztunk, ez egy körülbelül száz kilométeres táv. Megérte? Szerintem nem, mert ami pénzt, üzemanyagot, emberi munkát beleöltek, több, mint amennyit a csatorna ér. Most se használják, csak bárkák és lapos uszályok járnak. Úgy megutáltam, hogy azóta se voltam arrafelé.

HIRDETÉS

– Norma volt? Vagy mindenki annyit dolgozott, amennyit bírt?

– Volt, és meg kellett csinálni. Akár túl is teljesíthetted, de akkor meg emelték, úgyhogy te meg a többiek kerültek pácba. Nőtt a munkabalesetek kockázata is. Földomlás ugyan nem volt sok, ami halálos lehetett volna. Inkább a por.

Éjjeli műszakban elütött valakit egy tizenhat tonnás monstrum, s ami forgalom volt utána, mind keresztülment a szerencsétlenen, a felismerhetetlenségig beledöngölték a földbe.

Emlékszem egy áramütésre is, akkor hatan haltak meg egyszerre. Lekapcsolták az áramot, a csapat végezte a dolgát, de rossz volt a kommunikáció, a „sztáción” idő előtt visszakapcsoltak, és ők úgy fennragadtak, mint a fecskék. Nagy volt a gumihiány. Elrobbantak, erre meg azt csináltuk, hogy a letett kocsikról szétosztottuk a gumit. Egy fiatal melós felnire engedte, hogy ne lopják ki. Az olajat le akarta csapolni és áttenni az újba. A kocsi rányomult, abban a pillanatban szörnyethalt. A mi megyénknek egy négy-öt kilométeres szakaszt jelöltek ki, fogalmunk se volt, hogy mi történik a jobb meg a bal oldali szomszédságban. Épp elegen voltunk így is, ötvenen-hatvanan Hargita megyéből. Nekem tizenkét hónapom gyűlt ki összesen a hatévnyi időben, eleinte két-két hónapot voltam, és amikor már szorított az idő, háromra emelték, de csakhamar vissza is vonták.

– Miért?

– Az emberek megsokallták, kezdtek felmondani a cégnél. Homokos, dombos, agyagos szakasz volt a miénk. Az ásás nem volt nehéz, orosz gépekkel dolgoztunk, a fizetés másfélszerese-duplája az itthoninak. Reggelit-ebédet kaptunk, a vacsorát ki-ki maga rendezte. Barakkban laktunk, minket nem őriztek, de erősen lehangoló hely volt. A szobák tizenkét-tizenhat négyzetméteresek, négy vagy hat ággyal, emeletesen. Nőt nem lehetett bevinni, de aki megkívánta, bement a faluba, cigányok meg törökök lakták. Kitetted a pénzt, gyerünk! Vagy bementél Konstancára. Ötventől százötven lejig volt a taksa. Szombattól négyig dolgoztunk, utána azt csináltunk, amit akartunk.

Hétvégén két haver beszabadult a városba, percek alatt került két csaj is. Bárban dolgoztak, de nem a sajátjukba ültek be.

Kikértek egy-egy martinit. Az egyik lány megkóstolta, hívta a teremfőnököt: hamis az ital, ti kotyvasztottátok! A teremfőnök azonnal bemondta, hogy a társaság a ház vendége. Honnan tudjátok ilyen jól? Mert mi is bárban dolgozunk, és mi is így csináljuk. Este egy vendéglőben megismétlődött, ott is a ház vendégei lettek mind a négyen. Így tán az egész várost körbe lehetett volna inni. De beértük hazaival is. Kiváló bort árultak a faluban néhány lejért, a legjobb Murfatlart. Kocsisbor címkéjével. Valaki a piavállalatnál így lopott, nekünk meg jól jött. Mindenki úgy ügyeskedett, ahogy tudott. Vasárnapra zárt a kantin, és akinek fegyvertartási engedélye volt, hozta a puskát. Beivott egy vadász, mi behajtottunk egy falka ludat az udvarra. De ezek fehérek! Igen, mert sarki ludak. Az illető bum-bumm, valóságos tömegmészárlást hajtott végre.

– Térjünk vissza a szakmához! 

– Hamar kikoptak a motrok, a kapcsolószekrények, a hidraulikus emelőszerkezet. Megrendeltük a pótalkatrészt, ami Udvarhelyre érkezett, onnan küldték nekünk. A rendelés egy része otthon maradt, mert ott is kellett a pótalkatrész. Rafináltak voltunk. A rakodópontnál megrakták a kocsit, az ürítőben pedig, ami négy-öt-hat kilométerre volt, az illető kapott egy cédulát. Valaki kitalálta, hogy nem ürít, hanem félreáll, kivár, és megint az ürítőhöz hajt. Ő pihent, gépe sem kopott, egy rakományt kétszer-háromszor is elszámolt. Egyszer aztán a vezetőség is kapcsolt: hogy lehet, hogy ötmillió köbméter földet elhordtak, mégis csak hárommillió van? S a motorinafogyasztáson is látszik, hogy valami nincs rendben, sokkal kevesebb fogy, mint korábban.

Korabeli, valószínűleg titokban elkattintott fénykép Fotó: Wikipédia

A telep élete nem volt olyan nyugodt, amilyennek látszott. Volt, aki nem bírta, megszökött, főleg a fiatal házasok. Egy vicces marha nekiállt, hogy látja, épp most nyit be otthon a menyecskéhez a szomszéd. Erre az illető hazament, hogy jól megverje az asszonyt, jött is vissza. Volt, aki öngyilkos lett, velünk nem volt baj. A vége felé a kezdeti 80-100 teherkocsi negyedére apadt. A műszak reggel héttől este hétig tartott. Megokosodtunk a motorinával is. Kezdetben elöntötték a fiúk, aztán az oszlop főnöke meggyűjtötte, hordóval-ciszternával küldtük haza. Ez már az iráni összeomlás után történt.

– A nagyfőnök többször is látogatott, a csatorna kiemelt fontosságú objektum volt.

– Vagy kétszer, mi csak a hírét hallottuk. Mindig a munkatelep elejét vette számba, mi meg valahol hátul dolgoztunk. Olyankor a medermunkák teljes felszerelését betemették, hogy ne rontsák a befejezettség illúzióját. Tán még most is ott vannak.

A Duna–Fekete-tenger csatornáról
Kiköbzött értelme szerint körülbelül négyszáz kilométerrel lerövidíti az utat a tengerig. Építése 1949-ben kezdődött, egy Sztálin–Gheorghiu Dej-konzultáció eredményeként. („Meg kell szabadulni az osztályellenségtől!”) Politikai elítéltek, nemzeti és vallási kisebbségek, az értelmiség elitje voltak az első kényszermunkások. Hat év múlva felfüggesztették a munkát, 1976-ban újraindították. 1984 májusának végén a pártfőtitkár avatta fel. Csaknem háromszázmillió köbméter földet vájtak ki a főcsatornában, kilencvenmilliót az északi ágon. Ez huszonötmillióval több, mint a Szuezi-, száznegyven millióval, mint a Panama-csatornánál. A főcsatorna évente 80–100 millió tonna árut képes átengedni. Főleg folyami meg kisebb tengeri hajókra tervezték, körülbelül kétmilliárd dollárba került, ötvenéves megtérüléssel. Évente legfeljebb hárommillió eurót hoz, eszerint hatszáz év kell, hogy megtérüljön. Körülbelül kétezer ember halt meg az építkezésen.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS