A „kánál”

Nekünk nem volt miért félnünk a fekete kocsitól, de nagyapáméknak igen. Három nappal korábban elvitték az asztalost valami idétlen viccért, ami a Bálint-kocsmában hangzott el, ami történetesen a nagyapámé volt. A fekete kocsi mindig éjjel jött. Nem az volt a fontos, hogy már megint itt vannak, inkább hogy kit visznek a Duna-csatornához. Az asztalos évek múlva mondta, a kánálnál nehéz az élet, könnyű a halál. A munkát jegelték, aztán újraindult. Igaz, a második szakasz lágyabb volt, mint az első, de ez a több mint ellentmondásos történet nem zavarta Ceaușescut, aki a szocializmus nagy győzelmének nevezte az objektumot a felavatáskor. Az udvarhelyi Kiss Aladár ezt a nem börtön-, de kötelező időszakot fogta ki.

– Évente két hónapot voltam ott lenn. A „sántierre” tizenhat tonnás önürítőkkel vonultunk le, mi szervizelni mentünk. Azt a földet hordták, amit az ásógépek a csatornából kiemeltek. Medgidia és Agigea között dolgoztunk, ez egy körülbelül száz kilométeres táv. Megérte? Szerintem nem, mert ami pénzt, üzemanyagot, emberi munkát beleöltek, több, mint amennyit a csatorna ér. Most se használják, csak bárkák és lapos uszályok járnak. Úgy megutáltam, hogy azóta se voltam arrafelé.

– Norma volt? Vagy mindenki annyit dolgozott, amennyit bírt?

– Volt, és meg kellett csinálni. Akár túl is teljesíthetted, de akkor meg emelték, úgyhogy te meg a többiek kerültek pácba. Nőtt a munkabalesetek kockázata is. Földomlás ugyan nem volt sok, ami halálos lehetett volna. Inkább a por.

Emlékszem egy áramütésre is, akkor hatan haltak meg egyszerre. Lekapcsolták az áramot, a csapat végezte a dolgát, de rossz volt a kommunikáció, a „sztáción” idő előtt visszakapcsoltak, és ők úgy fennragadtak, mint a fecskék. Nagy volt a gumihiány. Elrobbantak, erre meg azt csináltuk, hogy a letett kocsikról szétosztottuk a gumit. Egy fiatal melós felnire engedte, hogy ne lopják ki. Az olajat le akarta csapolni és áttenni az újba. A kocsi rányomult, abban a pillanatban szörnyethalt. A mi megyénknek egy négy-öt kilométeres szakaszt jelöltek ki, fogalmunk se volt, hogy mi történik a jobb meg a bal oldali szomszédságban. Épp elegen voltunk így is, ötvenen-hatvanan Hargita megyéből. Nekem tizenkét hónapom gyűlt ki összesen a hatévnyi időben, eleinte két-két hónapot voltam, és amikor már szorított az idő, háromra emelték, de csakhamar vissza is vonták.

– Miért?

– Az emberek megsokallták, kezdtek felmondani a cégnél. Homokos, dombos, agyagos szakasz volt a miénk. Az ásás nem volt nehéz, orosz gépekkel dolgoztunk, a fizetés másfélszerese-duplája az itthoninak. Reggelit-ebédet kaptunk, a vacsorát ki-ki maga rendezte. Barakkban laktunk, minket nem őriztek, de erősen lehangoló hely volt. A szobák tizenkét-tizenhat négyzetméteresek, négy vagy hat ággyal, emeletesen. Nőt nem lehetett bevinni, de aki megkívánta, bement a faluba, cigányok meg törökök lakták. Kitetted a pénzt, gyerünk! Vagy bementél Konstancára. Ötventől százötven lejig volt a taksa. Szombattól négyig dolgoztunk, utána azt csináltunk, amit akartunk.

Kikértek egy-egy martinit. Az egyik lány megkóstolta, hívta a teremfőnököt: hamis az ital, ti kotyvasztottátok! A teremfőnök azonnal bemondta, hogy a társaság a ház vendége. Honnan tudjátok ilyen jól? Mert mi is bárban dolgozunk, és mi is így csináljuk. Este egy vendéglőben megismétlődött, ott is a ház vendégei lettek mind a négyen. Így tán az egész várost körbe lehetett volna inni. De beértük hazaival is. Kiváló bort árultak a faluban néhány lejért, a legjobb Murfatlart. Kocsisbor címkéjével. Valaki a piavállalatnál így lopott, nekünk meg jól jött. Mindenki úgy ügyeskedett, ahogy tudott. Vasárnapra zárt a kantin, és akinek fegyvertartási engedélye volt, hozta a puskát. Beivott egy vadász, mi behajtottunk egy falka ludat az udvarra. De ezek fehérek! Igen, mert sarki ludak. Az illető bum-bumm, valóságos tömegmészárlást hajtott végre.

– Térjünk vissza a szakmához! 

– Hamar kikoptak a motrok, a kapcsolószekrények, a hidraulikus emelőszerkezet. Megrendeltük a pótalkatrészt, ami Udvarhelyre érkezett, onnan küldték nekünk. A rendelés egy része otthon maradt, mert ott is kellett a pótalkatrész. Rafináltak voltunk. A rakodópontnál megrakták a kocsit, az ürítőben pedig, ami négy-öt-hat kilométerre volt, az illető kapott egy cédulát. Valaki kitalálta, hogy nem ürít, hanem félreáll, kivár, és megint az ürítőhöz hajt. Ő pihent, gépe sem kopott, egy rakományt kétszer-háromszor is elszámolt. Egyszer aztán a vezetőség is kapcsolt: hogy lehet, hogy ötmillió köbméter földet elhordtak, mégis csak hárommillió van? S a motorinafogyasztáson is látszik, hogy valami nincs rendben, sokkal kevesebb fogy, mint korábban.

A telep élete nem volt olyan nyugodt, amilyennek látszott. Volt, aki nem bírta, megszökött, főleg a fiatal házasok. Egy vicces marha nekiállt, hogy látja, épp most nyit be otthon a menyecskéhez a szomszéd. Erre az illető hazament, hogy jól megverje az asszonyt, jött is vissza. Volt, aki öngyilkos lett, velünk nem volt baj. A vége felé a kezdeti 80-100 teherkocsi negyedére apadt. A műszak reggel héttől este hétig tartott. Megokosodtunk a motorinával is. Kezdetben elöntötték a fiúk, aztán az oszlop főnöke meggyűjtötte, hordóval-ciszternával küldtük haza. Ez már az iráni összeomlás után történt.

– A nagyfőnök többször is látogatott, a csatorna kiemelt fontosságú objektum volt.

– Vagy kétszer, mi csak a hírét hallottuk. Mindig a munkatelep elejét vette számba, mi meg valahol hátul dolgoztunk. Olyankor a medermunkák teljes felszerelését betemették, hogy ne rontsák a befejezettség illúzióját. Tán még most is ott vannak.