A Dél-Hargita legmagasabb tűzhányójának kráterénél

Verebestől a régi mitácsi országuton tejfehér ködben ballagtunk a hegy felé. Kilátás nem lévén a múlt képeire révedtünk. Azokra a negyvennyolcas honvédokra emlékeztünk, akik a nyergesi csata után itt vonultak fel a Mitács tetőre, a gyülekező helyre. Emlékeztünk október 6-ra, az aradi tizenháromra, a csíki honvédokra.

1969-ben a csíkszeredai gimnáziumban Antal Imre tanár úr október 6-án a táblához szólított. Akkor még volt tanár-diák párbeszéd. Első kérdése az volt, milyen nap van ma, kikre emlékezünk ma? Felelés előtt emlékeztünk, akkor is. Emlékezzünk ma is.

Lassan kivilágosodott. A felszálló ködből feltűnt a kora reggeli napsütésben mosakodó, keletre nyitott Aszó-patak völgye, és a kráter haragoszöld pereme. A bevetett szántókon már szépen zöldell az őszi búza. A Sasén jobbra térünk s az Aszó-patak baloldalán kanyargó erdei utat követjük. A békés erdei csendet a kráter vizeit lecsapoló Aszó-patak zúgása töri meg. Szorosként ismert helyen a patak hatalmas zuhatagokon táncol végig.

Több millió éves tánc során simára csiszolta az útjában álló fekete bazaltos andezit tömböket. Ritka szép látványban van annak része, aki nem irtózik a vad természettől, és végigverekedi magát a kidőlt fák okozta akadályokon, s a vastag lávapadok lépcsőfokain. Gyönyörködhet az ellenfényben, fekete zekében feszítő fenyőkben.

A Nádastóknál megváltozik a táj képe. A patak is szelídebb lesz. A mélységből felszálló vulkáni gázok, gőzök, folyadékok hatására a kőzetek „fehér arannyá” kaolinná alakultak. A névadó nádastók az agyagos telepnek köszönhetik a létüket. A „vízátnemeresztő” rétegként működő kaolintelep felszínén apró vizes élőhelyek, nádastók alakultak ki.

Egykor a Kakukk-hegy kráterében is a Szent Anna-tóhoz hasonló tengerszem ringott. Vizét a Szoroson keresztül az Aszó-patak csapolta le. De maradt a mállott kőzet, amelyet az Aladár vagy Gödör nevű helyen régen bányásztak. A csíki és korondi fazekasok a fehér földet vagy kaolint felhasználták edényeik festésénél, díszítésénél. Nemrég a messze földön híres korondi Józsa János fazekas mesterrel és fiával felkerestük az egykori „gödröket”, de nem jártunk szerencsével, mert a  felhagyott kitermelést az idő befedte, a növényzet felvette.

Ma már kevesen tudják, hogy Csíkban nemcsak Madarason készült cserépedény, hanem Csatószegen is.

Vitos Mózes feljegyezte, hogy fehér földből Rusz János mintegy 40 év óta porcelán edényt készít. Nagy kár, hogy ifj. Rusz János atyánkfia öreg atyjától át nem veszi ezen iparágat és szakszerűen nem kezdi művelni. Ez neki többet hozna, mint az összes szántás, vetés mestersége.”

Kísérőm egy fiatal magyar vizsla, Rebi. Az agyagos úton nagy szarvasnyomokat követ. Abban a reményben kapaszkodtunk fel a hegyre, hogy szarvasbőgésben is gyönyörködhetünk, de egy-egy rövid böffenésen kívül egyebet nem hallottunk. De, hogy a kedves olvasót vadászkaland nélkül ne hagyjuk, Lothar von Hoensbroech Szarvasbőgés Erdélyben című 1937-es naplófeljegyzéseiből idézünk:

„A Nádastók vágásában egy fiatal nyolcast húsz lépésre megközelítettem, ami egy tehénnel feküdt és megjátszotta a szemtelent, miközben öreg módjára bőgött... Aztán alattunk jelentkezett egy jó, kereső hang. Bőgtem a bikának, gyors egymásutánban válaszolt, de egyre tovább vonult. Habár tudtam, hogy teljesen kilátástalan egy vonuló, kereső bika mögött haladni, megtettem neki a szívességet, már ezzel, amit kimondhatott : jó, ha a gróf úr követni tud!”

A Bányapataki borvíz melletti régi felhagyott bányalyuknál ebédeltünk. A nagy vastartalmú kalcium-hidrogénkarbonát-szulfát típusú, enyhén keserű borvízzel szerény ebédünket leöblítettük. Tele gyomorral már könnyebben ment az „aranyásás”. A 19. század derekán ebben a völgyben „arany és ezüst ércbányát nyitott Cs. Sz. Domokosi Postamester László János Úr több társával 1851-nek ősszén, s most is dolgoztatják idáig jó sikerrel” – írja Batzoni Benkő Károly Csík, Gyergyó és Kászon  leírások című munkájában.

Átalvetőben hordták az aranyat – tartja a néphit. Mivel az Aszó-pataki vagy Bartis sarki bányából az aranyat mind elhordták, ezért az üres átalvetőnket az erdőszéli legelőn finom, apró őszi csiperkegombával szedtük tele, s azzal a fehér arannyal indultunk haza.