A szabadkőművesség korabeli kritikája

Az egyik szélsőséges álláspont a szabadkőművességet „misztikus társaságként” állítja be, amely legtöbb esetben hazafiatlan, ateista, túlnyomórészt zsidó tagokból áll, és egyik jellemzője a korlátlan hataloméhség, valamint felelős a nemzeti katasztrófákért (mint a világháború elvesztése, Trianon stb.).

Terjesztése általában azoktól származik, akik valamiért sérelmezték a szabadkőművesség aktivitását, ellene lobbitevékenységet folytattak.

Ez jellemző volt a század eleji Marosvásárhelyen is, ahol a mozgalom meghonosítását − mint általában az újításokra nehezen kapható mentalitás − követően számos kritikát fogalmaztak meg. Ezek a „rémtörténetek” utólag is humoros példái az általános kishitű tudatlanságnak. Az „érem” másik oldala inkább reakció az előzőleg ismertetett irányzatra, kritika hiányában ez sem tekinthető kiegyensúlyozott álláspontnak, ám valószínűleg kevésbé ártalmas irányzat, abból a tekintetből, hogy az érdeklődőt kevésbé befolyásolja. Ennek ellenére, mivel elmarad a „nagy leleplezés”, és „őrzött titkokkal” sem szolgál az olvasónak, ezért kevésbé népszerű álláspontnak számít. Írásunkban mindkettőről rendelkezünk korabeli marosvásárhelyi példával.

Elöljáróban néhány történelmi tény. A szimbolikus (vagy tulajdonképpeni) szabadkőművesség születését a 18. század elejére teszik, születési helye pedig Anglia volt. Néhány éves késedelemmel a korabeli Magyarországon is megjelentek a szabadkőműves páholyok, amelyek

tagjai között a felvilágosodás korának proeminens képviselői kaptak helyet: Kossuth Lajos, Széchenyi Ferenc, Kazinczy Ferenc, Aranka György stb.

Erdélyben már a kezdetektől létezett a mozgalom. A marosvásárhelyi 1905-ös páholyalapítást megelőzően Kolozsváron (Únió páholy 1886), Brassóban (Három oszlop 1877, Pannónia 1889), valamint Sepsiszentgyörgyön (Siculia 1892) működött szabadkőművesség.

Marosvásárhelyen Bernády György közvetítésével történt a páholyalapítás. A szabadkőművességgel Marosvásárhely egykori polgármestere budapesti tanulmányai során találkozhatott. Érdeklődő természete miatt dönthetett amellett, hogy 1894 novemberében benyújtsa felvételi kérelmét a budapesti Demokrácia páholyhoz.

Bernády így szabadkőműves tanoncként tagja lett a budapesti anyapáholynak.

Második fokra emelése, vagyis legénnyé avatása több mint egy évre rá, 1896-ban történt, ahogyan a harmadik fokozatra, azaz mesteri fokra emelése is. Bernády világos céllal lépett a budapesti szabadkőműves páholyba: hozzájárulását ígérte a szabadkőművesség terjedéséhez, egy Marosvásárhelyen létrehozandó leánypáholy által.

A marosvásárhelyi páholyalapításra 1905. április 10-én került sor.

Bernády mellett a páholyalapításban olyan vásárhelyi kulcsszereplők vettek részt, akik már szintén szabadkőművesek voltak: Turnowsky Mór orvos, Tauszik B. Hugó bankigazgató, Sz. Szakács Péter kereskedelmi és iparkamarai titkár, Oroszlány István későbbi alpolgármester, Bürger Albert sörgyáros, Tóthfalusi József vártemplomi református lelkész stb.

A Bethlen Gábor Páholy alapítása után Marosvásárhelyen a sajtóban is szélesebb nyilvánosságot kapott a szabadkőművesség. Az egyik kitudódott gyűlést titkolózásnak minősítette egy helyi lap.

− írta egy név nélküli szerző az Egyetértés című lap 1905-ös júniusi számában. Ezt követően felvilágosító cikkeket közöltek a páholy tagjai, amelyben világosan leszögezték a mozgalom lényegét:

Zárásként pedig a szintén álnéven publikáló szerző leszögezte, hogy „tanulják megismerni tehát a szabadkőművességet, mert ha megismerik, becsülni és tisztelni fogják, úgy egészében, mint tagjaiban.”

A felvilágosító szándékú cikk hatására a kedélyek mégsem csillapodtak. Pár hétre rá, ugyancsak álnévvel („A kis vakoló”) a Székelység nevű ellenzéki lap 1905. június 7-i számában egy beszámoló jellegű cikket közöltek. A cikkírónak minden bizonnyal sikerült „lefülelnie” egy beavatási szertartást. Megjegyzése szerint azért bújt álnév mögé, mivel attól fél, hogy a halálba kergetik, ha megtudják, hogy tudósított róluk: „Emlékszik szerkesztő úr a nagyváradi ügyvéd esetére ezelőtt 3-4 évvel, kit egy ilyen páholy kényszerített arra, hogy főbe lője magát, mert elárulta, hogy egy érdekszövetség az egész?”

A beszámolójában megjelennek mindazok a motívumok, amelyek a szabadkőművesség ellen fel szoktak hozni a korabeli ellenzőik: „ezek az emberek olyanok, mint a struccok, hogy azt hiszik, senki sem látja őket, amiért pellerinben, gallérban járnak, melybe nagyszerűen be lehet burkolózni, mert megjegyzem hivatalos ruházatuk annyira ez a gallér, hogy mindenik abban jelenik meg.” A szerző szerint eleve „gyanús”, hogy ez a társaság gyakorlatilag a sötétben bujkál, míg más „rendes, vagy családos ember alszik, vagy otthon van.”

Tudósítása kitért arra is, hogy az egész már 8 órakor megkezdődött, de csak 10 órakor gyúltak fel a lámpák: „ki tudja addig mit csináltak a koporsó, meg a koponya mellett?” Mivel a „belső szentélyt” párnázott ajtó választotta el a tudósítótól, ezért csupán beszédfoszlányokat hallott Bürger Albert, Fekete Jakab, Turnowsky Mór, Bernády György stb. beszédeiből. A szerző szerint „egy-kettő még beszélt, de azokat nem ismertem meg. Annyit még megjegyzek, hogy minden beszéd után felállottak és koccintottak.” A hallott beszédfoszlányokon kívül a távozók nevét és sorrendjét is tudósította. Továbbá értetlenségét fejezte ki a körülményekről.

Összegezésében megjegyezte, hogy

Az imént ismertetett misztikusság mellett általában az ellenzéki sajtóban a szabadkőművesség ellen a hazafiatlanság vádja, a klikkesedés, hataloméhség jelenik meg. Ezek megtestesítője pedig természetesen a marosvásárhelyi ellenzék szemében Bernády polgármester volt, aki ellen sajtótámadásokban gyakori vádpont volt a szabadkőművessége. Annak ellenére, hogy a lakosság jelentős részét nem sikerült meggyőzni a mozgalom hasznosságáról − ráadásul a többségnek fogalma sem volt arról, hogy miben áll a szervezet tevékenysége −, a szabadkőművesség Marosvásárhelyen is létezett, az első világháborút követően (mintegy tízéves szünet után) a két világháború között is működött.

Fodor János 

Forrás: Fodor János: Konspiratív karrierépítés? Bernády György szabadkőművessége. In: Egyed Emese-Gálfi Emőke- Weisz Attila szerk.: Certamen IV., Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2017. (kiemelések tőlünk – a szerk.)