A szülészeten „felejtették”, most árvaházat nyitna Kallusi Mária

Szólítsam Maresznek, nem szereti a Mária nevet – kérte az online térben zajlott beszélgetésünk legelején, majd egy-egy kávé mellett bele is kezdtünk élete „mozaikdarabjainak” összerakosgatásába. Maresz ma Anglia dél-keleti részén, Reading városában él, és közel egy éve idősotthonban dolgozik egészségügyi dolgozóként. Még nincs saját családja, albérletben él, de eddig szinte minden úgy történt, ahogy elképzelte magának – jegyzi meg nekem. Az otthon idős lakói nagyon értékelik, hogy Mária munkatársaival közösen folyton tevékenységeket talál ki számukra, keddenként például kávézót „nyitnak”, hogy ne érezzék bezárva magukat az idősek, hogy éljék át a szeretetet, hiszen a járványhelyzet ott is nagyon nehéz.

Azelőtt fogyatékkal élőkkel dolgozott egy központban, de nem értette, amit közölni akarnak vele. Ha megkérdezte, hogy fáj-e valahol, nem értette a válaszukat, ez mentálisan és érzelmileg is lefárasztotta, így továbblépett – meséli Maresz a Ligetnek.

1989 szilveszter éjjelén született a marosvásárhelyi szülészeten, ahonnan senki nem vitte őt haza. Onnan került 1995-ben a marosvásárhelyi Lídia otthonba, amelyet két évvel korábban egy református egyházi alapítvány hozott létre. A kilencvenes években óriási különbség volt a családi típusú intézményekben nevelkedő néhány gyerek és az állami árvaházakban, elhanyagoltan, betegen élő gyerekek között.

Ő nevelt, támogatott mindenben, ott volt, ahol szükségem volt rá. Utánajárt annak, hogy jó helyre helyezzenek el, hogy jó életem legyen, és hogy ne vigyenek állami árvaházba. Ő akart kivenni engem, de a biológiai szüleim – édesapám magyar ember, édesanyám román – nem mondtak le rólam, ezért nem tudott kivenni” – idézi fel mozaikdarabjainak meghatározó kezdetét.

„Tízévesen vittek el végül a gyerekjogvédelemhez, ahol megkérdezték, hogy mit szeretnék, és mondtam, hogy nem is kérdés, maradnék az otthonban” – mondja Maresz, akinek azt mesélték, hogy

amikor megszületett, édesanyja kicserélte őt a kórházban egy egészségesebbnek tűnő gyerekre, akinek az anyja lelépett a szülészetről, ezért jó ideig hiába keresték Maresz igazi anyját, nem találták meg.

Végül megtalálta az orvosnő a biológiai anyát, tízévesen DNS-teszteket csináltak, vér és hajmintát vettek, ami igazolta, hogy kik a szülei. „Tizenhatévesen láttam meg először édesanyámat, édesapámat és a testvéreimet. Aztán még egyszer találkoztunk, mikor a magyar állampolgárságot szerettem volna megszerezni. 2009 őszén mentem el hozzájuk, és kértem, hogy írják alá a papírt, mert kell nekem a magyar állampolgárság.

De az apám rendes volt, odaállt mellém, és azt mondta, aláírja nekem, hogy legyenek terveim az életben, és legyek sikeres. Ez a gesztus nagyon megmaradt, nagyon jó emlékként él bennem” – idézi fel édesapja alakját Kallusi Maresz. Végül 2013-ban kapta meg a magyar állampolgárságot, de nem volt egyszerű folyamat, minden papírt egyedül intézett, ennek ellenére azt mondták a követségen, hogy mivel gyerekotthonban nevelkedett, nem biztos, hogy megkaphatja. Mint meséli, egyedül járta végig a bürokrácia útjait, senki nem segített ebben, de amit el akart érni, elérte. Idén lesz öt éve, hogy Angliában van, és igényelni fogja az angol állampolgárságot is ebben az évben. Jól tudja, az azonosságát és jogi státuszát igazoló iratok fontosabbak, mint gondolnánk, ha el akarunk érni valamit.

2014 júliusában utazott ki először a szigetországba, egy nappal azután, hogy megműtötték nyirokcsomó-duzzanattal, de hajthatatlan volt, dolgozni akart. Elhatározta, hogy olyan munkát vállal, ami annyira nem megerőltető, nem akarta, hogy kárba vesszen, amit itthon több évig tanult, fel akarta használni az oklevelét, amelyet 2013-ban szerzett a marosvásárhelyi Bod Péter Asszisztensképző Főiskola általános asszisztensi szakán.

„Gyönyörű diákéveim voltak Marosvásárhelyen, sok szaktudást kaptam, gyakorlatoztam kórházban, ami nagy hasznomra vált, és örültem, hogy volt rá lehetőségem, hogy ezt a pályát elkezdjem. Mindig szerettem segíteni az embereken” – fogalmaz Kallusi Maresz. Gyerekkori álmaiban asszisztensnő, orvosnő vagy énekesnő volt, vagy inkább énekesnő, orvosnő és asszisztensnő – ebben a sorrendben.

Az énekesnői karrier volt az első álmai listáján, de lebeszélte róla a környezete, szerintük az nem olyan szakma, amiből meg lehetne élni – mondták,

pedig hegedűszakra járt elemiben, majd ötödiktől átment a sportiskolába atlétikaszakra. „Nagyon makacs voltam, mindenáron el akartam jutni egy tehetségkutatóra.

és sikerült is. 2010 júliusában elmentem Marosvásárhelyen a televíziós tehetségkutató show helyi válogatójára, és továbbjutottam. Fel is kértek, hogy menjek el Budapestre a meghallgatásra, ahol kamerák és közönség előtt léphettem fel, és onnan is sikerült továbbjutni, 12 ezerből a legjobb kétszázban voltam benne. Ez augusztusban történt, egy hónapot töltöttem ott, aztán volt megint egy meghallgatás, duettben kellett elénekelnem egy fiúval Máté Péter Végső vallomás című dalát, de onnan már nem jutottam tovább” – idézte fel nekünk csillogó szemmel rövid énekesi „pályafutását”.

21 évesen jött el a Lídia otthonból, egy alapítvány révén albérletbe került Marosvásárhelyen. Dolgozott az öregek otthonában közben, és a fizetését félretette, mert nagy álma volt, hogy kimenjen külföldre. Nem akart otthon maradni, úgy érezte, hogy ha napi 24 órát dolgozna, akkor sem tudna „egyről a kettőre” jutni, több pénzt keresni. Közben egyetemre járt és dolgozott is, majd sikeresen leállamvizsgázott. A Lídia otthonban minden gyereknek volt egy „pótanyukája”, az övét Hajninak hívták, és akárcsak a szülészeten a gyerekorvos, ő is nagy hatással volt rá. „Mindig pozitívan állt hozzám, tőle tanultam meg, hogy amit teszek, azt magamért teszem. Kiskoromtól felnőttkoromig végigkísért, hálás vagyok neki azért, hogy ennyi mindent elértem. Ő mindig arra biztatott, hogy tegyek meg mindent, ami jó nekem, ami a hasznomra válik” – emlékszik vissza az otthonban töltött évekre interjúalanyom.

Szeretne gyerekeket is majd, számít arra, hogy egyszer férjhez megy, de egyelőre azért harcol, hogy megteremthesse a saját egzisztenciáját. Már nem jönne haza, beilleszkedett az angolok közé, megismerte a szokásaikat, tudja, miként élnek, megtalálta azt a keresztény közösséget is, ahol befogadták és támogatják – meséli, de szabadsága alatt szeret haza jönni, nagyon fel tud töltődni az itthoni barátokkal.

kik a szüleim, nagyszüleim, testvéreim, milyenek valójában a gyökereim” – rakta össze mozaikdarabjait a mégis mindig mosolygó Kallusi Mária.

Talán nem is meglepő, hogy Maresz egyik nagy álma, hogy gyerekotthont nyisson a szigetországban olyan gyerekek számára, akiknek nincsenek szülei.

Az első lépéseket már meg is tette a célja felé: megkapta már a letelepedési engedélyt, most teszi le azokat a különbözeti vizsgákat, amelyek szükségesek többek között ahhoz, hogy gyerekotthont nyithasson. S hogy mi motiválja őt ebben: mindazt a jót akarja átadni az árva és elhagyott gyerekeknek, amit ő maga kapott az otthonban, hogy nekik se tűnjön el a csillogás a szemükből. Akárcsak Maresznek.