Amikor a boszorkányok voltak a bűnbakok

Bár már a műveltségéről híres, és ezért Könyves Kálmánnak (1074–1116) is nevezett magyar király már a középkorban kimondta, hogy „strigák nincsenek”, ez a köznépet nem győzte meg. Nem is középkorban, hanem főként az újkorban, valahányszor egy-egy betegség, szerencsétlenség felütötte a fejét, megtalálta saját közösségén belül azt a személyt, akit boszorkánynak bélyegeztek meg, s „méltó” módon megbüntettek. S így volt ez még Mária Terézia idejében is, aki 1756-ban elrendelte, hogy csak a legkétségtelenebb bizonyítékok alapján, de ekkor is csak más, kapcsolatos bűntettek esetében kezdhető meg a vizsgálat az állítólagos boszorkányok ellen.

Magyarországon teljes egészében elkészült már a boszorkányperek katasztere, nyilvántartása, könyvben is megjelent, hogy hány per volt, milyen váddal illették a boszorkányokat, és milyen módon ítélték el és végeztek ki őket. A boszorkányperek nagy ismerője, Tóth G. Péter történész, néprajzkutató Marosvásárhelyen, a Teleki Tékában tartott nemrég előadást mindarról, amit tudni lehet és érdekes a magyarországi és erdélyi boszorkányperekről, írásunkat az általa elmondottakra alapozzuk.

Tévesen gondoljuk azt, hogy a középkorban tartották a legtöbb boszorkánypert, hiszen ezek „elszaporodása és véressé válása” a 16. századot követően történt.

Addig az egyházi körökben ítélkeztek és róttak ki többnyire büntetést vagy tettek bélyeget a boszorkánynak kikiáltott személyekre, de azután a világi törvénykezésbe is bekerült a boszorkány megnevezés és a hozzá kapcsolt bűntettek, így ezekben az ügyekben a helyi nemesek és bírák ítélkeztek. Sokkal keményebben: míg Amerikában és Európa nyugati részein felakasztották a boszorkánynak kikiáltott férfiakat és nőket, Magyarországon és Erdélyben máglyán elégették őket, hogy földi testükből semmi ne maradjon.

De kik is voltak a boszorkányok? Tóth G. Péter elmondta, hogy a boszorkány oszmán eredetű szó, és nyomó démont jelent. A latin nyelv több kifejezést is használt a boszorkányok megnevezésére: különbséget tett a striga, a malefica és a venefica között. A strigák „éjjeli boszorkányok” voltak, akik cimboráltak az ördöggel, és természetfölötti hatalmuk volt megrontani az embert. A maleficia szóval jelölt asszonyok bűvölők, rontók, igézők, varázslók, mérgezők, jövendölők voltak, míg a veneficiák csak méregkeveréssel foglalkoztak. A boszorkányok mindenképpen ártó, veszélyes, bajt hozó, félelmet keltő személyek voltak.

A vádiratokból egyértelműen kiderül, hogy amikor valami baj történt egy közösségben, egy-egy betegség ütötte fel a fejét, meghaltak a csecsemők, megbetegedtek az állatok, akkor elhatalmasodott a félelem az embereken, s elkezdődött a találgatás, hogy vajon ki a hibás mindezért.

Ha volt egy-egy személy, aki kicsit kilógott közülük, például bábasszony volt, gyógyfüvekkel tudott gyógyítani, akkor az már gyanús volt. De elég volt, hogy valaki nyelveskedjen, megfenyegesse szomszédját, vagy legyen egy megkülönböztető testi jele: bibircsók, sántaság, csúnyaság, s máris elindulhatott ellene a hadjárat.

Jól ismerjük a salemi boszorkányok történetét, amelyről több film is készült. 1690-ben a különböző helyről származó emberekből álló közösségben egy kamaszlány kezdett el mesélni arról, hogy van egy társaság, ahova összejárnak az asszonyok, s mindenféle démoni szertartást űznek, s miattuk történnek a bajok a közösségben. Ezzel a vallomással elindult a vádspirál, amely egyre csak nőtt és nőtt, amelyet mindenki újabb és újabb rémtörténetekkel táplált, s végül 19 lányt és nőt akasztottak fel boszorkányság vádjával. A magyarországi és erdélyi boszorkányperek tanulmányozása során is majdnem ilyen vagy hasonló a helyzet. Meghal egy csecsemő vagy gyermeklázban az édesanya, s ezért valakit hibáztatni kell, s ki más lehet ez, mint a bába? Akkoriban minden ötödik csecsemő maradt meg, s tizedelte a kisgyermekeket is mindenféle betegség, így igen gyakori volt, hogy a bábát vádolták meg a rontással, öt tették hibássá a betegségek, a halál miatt.

S bár általában, ha boszorkányokra gondolunk, nők jutnak eszünkbe, és valóban Magyarországon és Erdélyben a legtöbb boszorkányként elítélt személy nő volt, más vidékeken nem ez volt a jellemző, például Finnországban a halálra ítéltek fele férfi volt. Tóth G. Péter kihangsúlyozta, hogy a boszorkányperek alapjául sokszor szolgált a betegségeken kívül az oldás és kötés, vagyis a szexualitás is szerepet játszott. Azt hitték, hogy a boszorkányok szerelmi kötéseket végeznek, így férfiakat bizonyos nőkhöz „odaláncolnak” vagy épp ellenkezőleg, a haragosaik házasságát oldással teszik tönkre.

Az is érdekes, hogy bár összemoshatjuk a boszorkányüldözést az inkvizícióval, tudnunk kell, hogy Magyarországon nem volt inkvizíció, de annál több boszorkányper. S ha az adatokat megnézzük, akkor láthatjuk, hogy több máglyán elítélt boszorkány volt a szigorú protestáns közösségekben, mint a nagyvonalúbb katolikus falvakban, városokban” – fejtette ki a történész.

Magyarországon és Erdélyben is volt egy igen érdekes eljárás, amellyel bizonyítani akarták, hogy a megvádolt személy valóban boszorkány-e vagy sem, s ez a vízpróba volt. Az állítólagos boszorkányt egy mély vízhez, általában folyóhoz vitték, kikötötték a két part közé, és figyelték, hogy mi lesz vele. Ha elsüllyedt (vízbe fulladt), akkor még rajta volt a kereszt súlya (amit a keresztségkor tettek rá jelképes jelként) és nem volt boszorkány, ha pedig a vízen lebegett, akkor már teste az ördögé volt, és azt el kellett pusztítani. „Ez a vízpróba több magyarországi és erdélyi vádiratban is benne van, s igen fontos bizonyítéknak számított.

– mutatott rá Tóth G. Péter.

A peranyagokból az is kiderül, hogy ha valaki bekerült a vádspirálba, akkor az onnan nem menekült, vagyis senkit nem mentettek fel a boszorkányság vádja alól. Ezeket a pereket világi bírák végezték, többnyire a helyi közösségek nyomására, a nemesek tudtával és jóváhagyásával.  Akkoriban az értelmiségiek igazi csemegeként olvasták a Malleus maleficarum (magyarul Boszorkánypöröly) könyvet, amelyben a két szerző felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett megdöbbentő részletességgel ecseteli a boszorkányokon alkalmazott kínzómódszereket. A Boszorkánypöröly egyik kiadása megtalálható a marosvásárhelyi Teleki Tékában is, a mikházi ferences kolostorból vitték oda. 

Érdekes, hogy miután a felvilágosodás korában, az 1700-as években egyre több uralkodó mondta ki és foglalta törvényben, hogy a boszorkányok ellen hadjáratot meg kell szüntetni, csak komoly bizonyítékok esetén lehet valaki elítélni, s akkor is uralkodói jóváhagyásával lehet kivégezni, vidéken a boszorkányüldözés, a perek, a halálos ítéletek tovább zajlottak.

– látta ennek okát a történész.

A boszorkányok mindig a kirekesztett, a másként viselkedő személyek köréből kerültek ki: az erdélyi vádiratok szerint elég sok román vagy cigány nevű halálraítélt volt. Az erdélyi magyar közösségekben, amelyek nagy része protestáns lett, de akár a szász közösségekben is, egy ortodox vallású cselédlány hite, hiedelmei, babonái nagyon idegenül hatottak. „A nyugat-európaiak csodálkozva néztek Erdélyre, ahol vérszívó vámpírokról keringtek történetek, s azt találgatták, micsoda vad világ lehet ez. De Nagyszebenben Brukenthal egy felmérést is végeztetett, amely során feljegyezték, hogy a város lakói milyen babonákban hisznek, mitől félnek, milyen hiedelmeik vannak. Az eredményeket titkosították, mert annyira sötétek voltak” – fejtette ki Tóth G. Péter

S hogy mikor ért véget a boszorkányüldözés? Talán még ma is tart.

Az utolsó erdélyi boszorkányégetés – de talán Európában is ez volt az utolsó nyilvános halálos ítélet – épp Marosvásárhelyen született 1753-ban, amikor Farkas Borbálát máglyán elégették. Egy férfi vádolta meg, akinek második feleségétől született gyermeke is meghalt. Borbála az első feleség szülésekor nem bábáskodott, de miután a csecsemő meghalt, azt mondta, hogy bezzeg, ha őt hívták volna, nem ez történt volna. Másodszor a férfi őt hívta, a csecsemő mégsem maradt meg. Ekkor a férfi megvádolta, hogy boszorkány, és emiatt haltak meg a gyermekei. Bábasszonytársai is irigységből ellene tanúskodtak. Több mint száz tanút hallgattak ki, s elhangzott az is, hogy hattyú képében jelent meg egyik másik asszonynak. A Maroson, valahol a jelenlegi marosvásárhelyi nagy híd környékén tartott vízpróba során is lebegett a vízen fehér szoknyájával, mint egy hattyú. Ez volt a végső bizonyíték, hogy ördögtől megszállott, boszorkány. Halálra ítélték, és máglyán megégették.

– mondta Tóth. G. Péter, aki ígéretet tett arra, hogy helyi szakemberek bevonásával elkészítik a marosvásárhelyi-marosszéki és nagyszebeni boszorkányperek kataszterét. Ez utóbbi – a brassóival együtt – igen vaskosnak ígérkezik.