Anya csúszdázik

Öt évvel ezelőtt voltunk először és utoljára aquaparkban: kipróbáltunk minden csúszdát, legyen az a legmagasabb, legmeredekebb, legfélelmetesebb eszköz is. Most is emlékszem arra a felszabadult adrenalinra, amit akkor érzel, amikor lecsúsztál valamin, amit úgy gondoltál, sosem teszel majd meg. Amikor ott dobog a szíved a gyomrodban, ott a kettősség, a menni meg nem menni érzés, aztán mégis behunyod a szemed és elindulsz, s felszabadultan visítasz, amikor iszonyatos sebességgel száguldasz a vízbe. Azóta is gyakran eszembe jut, de keresni nem kerestem az alkalmat, hogy ismét élménycsúszdázzak.

Szabadságunk alatt azonban persze belebotlunk egy aquaparkba. Tudjuk, nem hagyhatjuk ki. Csakhogy azóta sok minden megváltozott, de leginkább az, hogy egy két és fél éves leányzó is van velünk. Na nem baj. Nyilván nem fog a legmagasabb csúszdára velünk jönni, de csak van ott valami gyerekbirodalom is, s ráadásul társasággal megyünk, úgy hogy a kilenc felnőttből csak vigyáz valaki a két gyerekre. Ezzel az alapkoncepcióval vállaljuk be, de anyai szívem kissé fél azért.

Bár máskor kilenckor is alig lehet kiszedni az ágyból, most, amikor felkeresnénk a létesítményt, leányunk hétkor kel, ez pedig azt jelenti, hogy az élményfürdő tízórás nyitására már elég fáradt, s ezzel arányosan elég makrancos is.

Nem érti, hogy miért kell a pénztárnál hosszú sort kiállni, amikor ott van a kapu, ahol nincs tömeg, ott kellene bemenni. Nem érti, hogy miért kell az öltözőhöz menni, amikor rohanhatnánk is a szép kék vízbe. Nem érti, miért kell naptejjel bekenni őt, amikor már öt perce ott vagyunk, s ilyen hosszú ideje várja őt a kalózhajó a gyerekmedencében.

Apa sem érti, miért felejtettek el kulcsot adni az öltözőszekrényhez. Amikor már megszerezi a kulcsot, amiatt bosszankodik, hogy nem fér be a táskánk a pluszpénzért megváltott szekrénybe, ráadásul annyian vannak az egész öltözőben, hogy mi az azelőtti padon vagyunk kénytelenek öltözni. Anya agyvize meg csak forr.

Amikor mindennel elkészültünk, s végre a gyerekmedence felé vesszük az irányt, a dacos kétésfélévesünkről kiderül, hogy nem szereti, ha folyton a fejébe csöpög, zubog, esik a víz.

Márpedig a kalózhajót így találták ki: aki csúszdázni akar, annak fel kell mennie a medence közepén lévő hajóra, ahol bármikor fejébe zúdulhat egy egész vödör víz, de közben is spriccel, csöpög, esik.

Leányunknak nem tetszik: „spriccel, ne menjünk oda”. Két kisebb csúszdát próbál ki, az sem nyeri el tetszését. Állítja, hideg a víz. Apával lecsúszik egy magasabbról, de hallani sem akar arról, hogy ezt még egyszer megtegye. Csalódottan cammogunk visszafelé, útközben bemegyünk a hullámmedencébe, de a leányzó leszállni sem akar az ölünkből.

Visszatérve a „főhadiszállásunkra” megállapítjuk, másoknak sem épp leányálom eddig a búsás belépőért meglátogatott aquapark: a másik gyerek sincs elolvadva a csúszdázástól, ő is nyűgös, így nyilván az anyukája is az. Van, akinek az első csúszdázása során úgy bemosta a feléje zubogó víz a naptejet a szemébe, hogy negyven percig sírt a fürdőszobában, míg ki tudta mosni, azóta is piros a szeme és ég. Mások most jöttek rá, hogy párjuk nem is szereti a sebességet, a csúszdákat, márpedig egyedül nincs kedvük szelni a sebességet és a habokat. Ki ezért puffog, ki azért ideges, úgy tűnik, nyaralási katasztrófa ez az aquapark. De legalább jó drága.

Az én fejemben van még egy mentőöv: ha elaltatjuk a fáradt csúszdautálót, legalább férjjel külön-külön el tudunk menni ezt-azt kipróbálni, s ha kialudta magát a leányzó, lehet a kalózvilággal is megbarátkozik. Hátha...

Ennek reményében a 35 fokos tűző napon felcsapom a hátamra a gyereket, s körbesétálom a strandlétesítményt kétszer. Izzadok, de közben lesem, mi az, amire mindenképp felülök, ha végre elalszanak a hátamon. Meg is történik a dolog. Az alvó gyereket szépen lefektetjük az árnyékban, s szétosztjuk: te ezt nézed meg most, én vigyázok a gyerekre, én meg azt nézem meg, és te vigyázol akkor az álmaira. Hárman csajokul indulunk el, hogy felfedezzük az úszógumis siklást. Igen ott, a hatalmas 27 méter magasból szabadesést biztosító csúszda – amelyről biztosan nem fogok lecsúszni, én aztán biztosan nem – alatt.

Míg a gyerekek alszanak, még egy gyors szabadesés belefér: csakúgy röpülünk a levegőben, majd csapódunk a másfél méter mély vízbe. Aztán a „félelmetes csúszda” jön. Öt emeletet kell menni, hogy feljuss a 27 méter magasba, hogy onnan „ess le a mélybe”. Sokan vagyunk. Csak felmegyek én is. Ha másért nem, megnézem a kilátást. Állítólag gyönyörű. De vajon mennyire ciki lefelé jönni a lépcsőkön, ha mégsem mersz lemenni? Na, mindegy. Menjünk, meglátjuk, mi lesz. Ahogy emelkedek a lépcsőkön felfelé, úgy emelkedik a gyomrom is egyre magasabbra. A kilátás fentről egyszerre gyönyörű és félelmetes. Nem, nem szabad gondolkodni. Lecsúszni és kész. Ennyi a feladat.

Szóval, nem gondolkodni, és lecsúszni. Leülök, s amikor elengedem a fogódzót, már visítok is. Csak esek és esek, és közben hosszú métereken keresztül nem is ér semmilyen porcikám a csúszdához. Megcsináltam.

Az üdítő érzés és az adrenalin még jóval azután is bennem van, hogy földet értem. Elégedetten megyek vissza a még mindig alvó babámhoz, s közben az apjával megegyezzük: mégis megérte, már megérte az egész. Az már csak hab a tortán, hogy három órás alvás után a legkisebb aquaparkozóval ismét kipróbáljuk a kalózhajót, s kiderül, kipihenten a víz is melegebb, a spriccelés és csobogás sem annyira vészes, és megéri felmenni a vizes hajón, ha utána apa, anya ölében csúszdázni lehet.