Apa és fia a kárpitosműhelyben

„Mint általában minden szakmát, így a kárpitozást sem igazán lehet megtanulni, azt el kell lopni. Ha az ember szereti, akkor ellopja, ellesi a tudást mástól. A régi hagyományos kárpitozást ma már nem is nagyon csinálják, sokan nem is tudják, de a legényeim megtanulták tőlem. Ma már nem a hagyományos vonalon haladunk tovább, amit mi is csinálunk, az a modern kárpitozás” – magyarázza Kézdi Elemér, amíg egy kis időre elszakad a munkától és a kárpitos műhely szomszédságában helyet foglalunk. Fia, Csongor is vele tart, együtt mesélnek az évtizedekkel ezelőtt elindított kis családi vállalkozásról, amely – mint Elemér fogalmaz – a fa szeretetétől indult. „Minden szakmának megvan a szépsége, a kárpitos szakma szépségét a sokféle szövet, a különleges megbízások, felkérések adják.

Ez egy fontos íratlan szabály nálunk, és ezt mindig betartjuk” – fűzi hozzá mosolyogva.

Több mint harminc évvel ezelőtt került ki kárpitos szakmával a kezében az iskolapadból Elemér, bútorgyárban dolgozott, majd alig 22 évesen, 26 évvel ezelőtt elindította az akkor még egyszemélyes családi vállalkozását. Ma is nevetve meséli egy ezzel kapcsolatos emlékét. „A hagyományos kárpitozáshoz szükség van ipari tépett vattára, zsákvászonra, tengeri fűre. Kérdezte egy alkalommal egy kolléga, hogy mire kell nekem ez, miért veszem. Mondom, a juhok alá. Nem volt annak egy hete s jött, vette meg tőlem az ágyat, el is kacagtuk a műhelybe, hogy korábban kikacagott engem. Most könnyebben lehet beszerezni az anyagokat. Régen a gyergyószentmiklósi szövetgyárba jártunk, fél napokat vártunk, hogy sorra kerüljünk. Kicsi cég volt a miénk, mindig a sor végére kerültünk. Sok kitartás kellett, sokszor a kedvem is elment, de nem adtam fel, a feleségem is mindig ott állt és bátorított” – meséli.

A kis csíktaplocai kárpitosműhelyből színes, egyedei és sokszor különleges ágyak, sarokkanapék, fotelek kerülnek ki a mesterek keze alól, de régi bútordarabokat is újrakárpitoznak.

Tisztelni és szeretni kell ezt a munkát – jegyzi meg Elemér, aki a szakma iránti szeretetét a jelek szerint a húszas évei közepén járó fiának is átadta. De nem indult könnyen a közös munka, Csongor először elment világot látni, tanulni, tapasztalni, látni, és bizony, sok mindennek ma már nagy hasznát veszi.

„Apu mindig magával vitt a műhelybe. Eleinte ott játszadoztam a fadarabokkal, aztán a játékból lassan munka lett. Később sokszor vitt magával egy-egy helyszínre méretet venni, s én mindig csodálkoztam, miért visz, ha ő is ott van. Most már megértettem. Amikor beszélgetek a megrendelővel, nem kell gondolkodjak, már olyan sokszor hallottam édesapámat, tudom, mit kell mondanom. Ebben nőttem fel” – mondja, miközben arról is büszkén mesél, hogy hosszabb ideig dolgozott Ausztriában étterem- és bármenedzserként, és mivel megbízható munkaerő volt, sokáig visszavárták, de ő itthon képzelte el a jövőt.

„Nem az lennék, aki vagyok, ha nem mentem volna el, de láttam, hogy szükség van itthon rám. Jó itthon, noha kicsit többet kell dolgozni, de szerencsére nagyon szeretem, amit csinálok. Külföldről a szövetrendeléseket, a kapcsolattartást, méretvételeket szabadidőmben végzem, mert egyébként én is ott vagyok a műhelyben és dolgozom édesapám mellett, mint a többi munkatárs. Mert mi, itt négyen munkatársak vagyunk” – fűzi hozzá.

Azt mondja, a tiszteletet, a fegyelmet, az alázatot a sportból hozza, hiszen évekig cselgáncsozott, és mindez most nagy hasznára válik.

Mindig mondtam apunak, hogy csináljunk valami újabbat a megszokottak mellett, amire mindig azt válaszolta, hogy egy dolog elképzelni, s egy másik dolog megvalósítani. Haragudtam rá ezért, nem is értettem meg sokáig. Lassan aztán megértettem. Neki is kihívás volt új modelleket kipróbálni, de ő is az idő teltével nyitottabb lett. Persze rizikó is volt benne, de idővel bebizonyosodott, hogy volt értelme, mert van igény az újdonságra, a különlegesre, ma már 95 százalékban minden ágyunk eltérő. Mi minden ágynak úgy állunk neki, hogy na megint lesz egy szép ágy, valakit boldoggá teszünk ezzel. Nagyon sok a pozitív visszajelzés, ami nekünk is erőt ad, de olyan munkát nem is adunk ki a kezünk közül, amelyre nem vagyunk büszkék” – meséli lelkesen a fiatalember, aki nagyon büszke az édesapjára, példakép számára, olyan életpéldát állított eléje, amelyből lehet töltekezni, tanulni.

Csongor szerint sokan el sem tudják képzelni, hogy mennyi munka, mennyi fáradalom, milyen sok ember keze munkája van egy ágy elkészítésében. Nagyon szeret a fával dolgozni – mondja –, a fát tisztelik a műhelyükben, ráfigyelnek, előkészítik. „Nagyon szeretem az illatát, amikor elhasítjuk” – jegyzi meg mosolyogva. „Bekerül a fa fosznideszka formájában, s kivisszük innen kanapéként. Na abból hogy is lesz egy ágy? Sok-sok munkával, alázattal”.

Közben büszkén mesélik mindketten, nemrég vittek vissza egy olyan ágyat a műhelyükbe újrakárpitozásra, amelyet húsz évvel ezelőtt készített Elemér. „Anya húsz, apa huszonkettő, én egy” – olvasható az ágyon a tulajdonos feljegyzése. „Ma már sokan úgy gondolkodnak, hogy ha elromlott valami, dobjuk ki, vegyünk újat. Ezeket az ágyakat nem kell kidobni. Itt mi mindenhez úgy állunk hozzá, mintha a magunk részére csinálnánk” – fűzi hozzá búcsúzóul apa és fia.