Arancinit hoz, zakuszkát visz: Dél-Olaszországból jött Székelyföldre az önkéntes

Nagy utazó Antonio Crea, sok olyan vetülete van az életének, amit akár irigyelhetnék is. Például nemrég még Thaiföldön élt, dolgozott, a pandémia miatt onnan tért haza Olaszországba, s mindaddig maradt is, amíg rá nem bukkant egy székelykeresztúri egyesület felhívására.

Az Erdélyi Ifjúsági Egyesület (ATA) ugyanis éppen külföldi önkénteseket toborzott egy székelyföldi gyógynövényes projektjéhez. Tavaly áprilisban pedig Antonio pakolt, és jött.

Jó napot, köszönöm, jó estét, csóró vagyok – ennyit már magyarul is el tud mondani néhány magyaróra után az olasz fiatalember, aki igen jól érzi magát vidékünkön. Azt mondja ugyanis, hogy Keresztúr és környéke nagyon hasonlít arra a vidékre, ahonnan ő származik. „Kis város Székelykeresztúr, nincs nagy tömeg, nyugalom van és béke. Ez van, amikor jó, van, amikor kevésbé jó. Jó amikor az embernek pihenésre van szüksége, de amikor kicsit kimozdulna, elmenne valahová szórakozni, akkor nem nagyon van rá lehetőség. De jókat lehet kirándulni a környéken” – magyarázza szerény mosollyal.

Az elmúlt közel egy évben az önkéntes program keretében többek között a csekefalvi levendulaültetvényen tevékenykedett, részt vett a levendula begyűjtésében, feldolgozásában, belekóstolt a vidéki életbe, részt vett gyógynövények begyűjtésében, de szorgoskodott a konyhán is, csekefalvi asszonyokkal főzött zakuszkát, készített különböző szörpöket és savanyúságokat. Téli időszakban azonban nem nagyon akad tennivaló a kertben, ám ez azt jelenti, hogy Antonio ott bontakozhat ki, ahol igazán jól érzi magát: a konyhában. A jogász végzettségű férfi ugyanis szakácsként dolgozik néhány éve, s amint elkezdünk az ételekről beszélni, igazi olaszos lelkesedés lesz úrrá rajta.

Mindig is érdekelte a főzés, szeretett főzni – meséli –, s előszeretettel főzött először a családtagjainak, majd a barátaink. Végül olyannyira nagy sikerük volt az általa elkészített ételeknek, hogy egyre nagyobb lett az érdeklődés, s már a barátai tágabb baráti köre is szívesen étkezett nála. Hiszen Antonio eleinte otthon főzött, majd idővel került be különböző éttermek, kifőzdék konyhájára, még Michelin-csillagos étterem konyháján is dolgozott. A székelyföldi program hamarosan véget ér – derül ki a beszélgetés során –, ám Antonio szívesen maradna, ugyanis belevágott egy saját projektbe.

És ez a projekt szolgáltatja tulajdonképpen beszélgetésünk apropóját is, ugyanis a világhálón magam is felfigyeltem a Toto's néven elindított pékségre, ahol kézműves süteményeket, kenyereket, olasz desszerteket készítenek. Szívesen itt maradna – jegyzi meg –, reméli, sikerül saját lábra állnia. A jelek szerint pedig jó úton jár, úgy tűnik ugyanis, hogy a székelyeknek is ízlenek az olasz ízek.

Lelkesen mesél az általa készített finomságokról, ott van máris lelki szemeim előtt az aranybarnára sült, krémmel töltött bomboloni, a supplìnek vagy arancininek nevezett, különféle szósszal és sajttal töltött rizottó golyó zsemlemorzsába forgatva, majd olajban megsütve, a tiramisu, a brownie, a többféle omlós csokis keksz és a különböző ízesítésű focaccia.

Inkább sütni szeret – árulja el, és érdekes hasonlattal lep meg. „A sütés olyan, mint a klasszikus zene, a főzés pedig mint a rock” – mondja nevetve.

De nem csak sütni és főzni szeret, hanem jókat enni is, s van némi kifogása, ahogy mifelénk túlságosan puhára főzik a száraztésztát.

Na azt nehezen tudta elfogadni – árulja el nevetve Gábor Anita, Antonio barátnője, aki besegít néha a konyhában. „Nagyon érzékeny, ha elrontok valamit, ilyenkor kész, ki is vagyok pakolva a konyhából. Kifejezetten allergiás arra, ha a precíz dolgokba hiba csúszik” – jegyzi meg cinkosan a székelykeresztúri lány. Antonio Székelyföldről a zakuszka, az agyleves, a csirkepaprikás ízét viszi majd magával – árulja el –, de egyelőre inkább az olasz ízekkel „csábítja el” a székelyeket.