Az örömöt nyújtó főzés. Séfek séfe utáni interjú László Andreával

– Az első három közé végül nem jutottál be, de másfél hónapig nézhettük esténként, hogyan is főzöl, versenyzel. Volt, amikor azt érezted, közel vagy ahhoz, hogy tied legyen a Séfek séfe cím?
– Persze, volt olyan pillanat, amikor elhittem, hogy nyerhetek. Én amúgy nem olyan vagyok, aki feladja. A nézők is folyton azzal biztattak, hogy én, Áron meg Papdi Laci leszünk a döntősök, nem is hibáztam nagyon nagyokat. Úgyhogy volt, amikor hittem, hogy lehetek Séfek séfe is akár.

– Te amúgy kit tartottál legnagyobb ellenfelednek?
– Én mindvégig Papdi Lacit tartottam a legtehetségesebbnek, neki is külföldi szakmai múltja van, nagy étel- és gasztronómiai ismerettel is rendelkezik. Őt tartottam a legesélyesebbnek, és a legnagyobb ellenfelemnek is.

– Miért szeretted volna ezt a címet? Elismerés? 10 millió forint vagy franciaországi továbbképzés?
– Az elismerés is fontos, de én részt vettem külföldön is nagyon nagy színvonalú versenyen, ahol harmadik lettem, akkor is Anglia legnagyobb séfjei értékelték a munkámat. De a műsorban is, az elődöntőben is Michelin-csillagos séfek kóstolták az ételeinket, és akkor is Lacival kettőnk étele volt a legjobb. Ami nekem leginkább tetszett volna, az a franciaországi séfiskola, az a világ egyik legjobbja, nagyon szerettem volna bejutni. Az egy nagyon elismert képzés, megpecsételi a jövődet nagyon.

– Többször hallottuk tőled, hogy milyen jó lenne, ha végre egy nő nyerné a séfversenyt. Ez ilyen ritkaságszámba megy, ha nők főznek a legjobbak közt?
– Talán külföldön nem annyira, otthon biztosan érezhető, hogy ez inkább férfias szakma. Ez engem picit elszomorít.

Mégis miért ne lehetne egy nő ugyanolyan jó, mint egy férfi, ha keményen odateszi magát és tanul?

Nagyon sok elismert női séf van már a világon, itt, Londonban van egy két Michelin-csillagos női séf, Clare Smyth, aki nagy kedvencem. Gordon Ramsaynél tanult, mai napig Gordon Ramsay büszke rá. Az ő szakmai múltja, meg amit felépített, hogy saját étterme van Londonban, az lenyűgöző.

– Vajon miért alakult ez ki, hogy míg otthon a nők főznek, a séfek mégis inkább férfiak lesznek?
– Nem tudom. Tény, hogy ez egy nagyon kemény munka, erős idegzeted, kemény munkabírásod kell legyen, nagyon ott kell legyél fejben. Én nőként folyamatosan kapom is a beszólásokat, viccesnek szánt megjegyzéseket, de ha helytállsz és igenis megmutatod, hogy neked is van annyi tudásod vagy talán még több, mint nekik, akkor leállnak. Velem legalábbis ez történt: én most séfhelyettes vagyok London egyik luxusszállodájának éttermében, az elején nekem is jöttek az ilyen beszólások, de aztán megmutattam, hogy igenis jobban megállom a helyem, mint egy-egy férfi.

– A műsorban azt láttuk, hogy ez tényleg egy nagyon stresszes szakma. Ilyen a valóságban is?
– Igen, stresszes. Sok mindennel kell felvenni a versenyt, de legnagyobb tényező az idő, mert ha egy másodpercet nem figyelsz valamire, már az is nagyon sok mindent megváltoztathat. De az idő mellett a technika is számít, meg hogy milyen a mentális beállítottságod, hogy most azon vagy, hogy megoldd a problémát és ne blokkolj le stresszhelyzet esetén. Én az az ember vagyok, aki megyek tovább, jár a fejem, van B és C tervem is.

– Hogy érzed, mit kaptál a műsortól?
– Nagyon sok mindent kaptam, önismeretet például, hogy tényleg néhány nagyon nehéz szituációból mit lehet kihozni. A séfek elismerése jólesett, voltam nap séfe is néhányszor, ami azt jelenti, ugye, hogy azt a feladatot aznap én oldottam meg a legjobban. Ez pozitív visszajelzést adott, és

– Hozzá nem értő számára a fine dining azt jelenti, hogy ismeretlen kaják nagyon kis adagban…
– A fine dining sokféle étel meg textúra belevitele az ételbe, ugyanakkor nagyon sok esetben egyfajta újragondolást jelent, hogy miként tudsz bánni egy adott zöldséggel, gyümölccsel, húsfélével, hogy ne csak ilyen leragadt stílusban főzzünk, hogy na, most itt van a jó kis biztonságos csirkepaprikás, hanem igenis a csirkét is lehet másként felhasználni. Ez egy nagyon letisztult stílus, amellett pedig arról is szól, hogyan lehet kombinálni az ízeket, textúrákat, savasságot, akár egy borhoz, italhoz. Ez nagyon izgalmas szerintem.

– Sokat tanultál a műsorból? Példákat tudnál felhozni?
– Tanultam sokféle technikát is, de legtöbbet azt, hogy egy bizonyos étel elkészítését hogyan lehet kevesebb időből megoldani. Amikor az ember azt gondolná, hogy ezt másként nem lehet megoldani, ha nincs meg az az idő, mi mégis megoldottuk kevesebb idő alatt. 

– Hogy emlékszel vissza? Mi volt a legnagyobb kihívás a műsor során?
– Amikor a végére maradtunk a fiúkkal, s néhány személy a csapatból olyan hibát is megpróbált rám fogni, amihez semmi közöm nem volt. Nagy kihívás volt kezelni a szituáció hozta vitákat.

– Mire vagy a legbüszkébb a műsorban elért teljesítményedből?
– Nyilván a legjobb női séf címére nagyon büszke vagyok, de arra is, hogy az elődöntőben Michelin-csillagos séfek választották az ételemet az egyik legjobbnak. Meg az elődöntőben lévő süteményemre is, amit igen rövid idő alatt kellett összehozni. A nap séfe címeimre is büszke vagyok.

– A műsorban a folyton nyerő piros tányérokra te haragudtál. Hogy állsz most a piros színnel? Tényleg nem hordod többet?
– Amúgy szeretem a piros színt, meg  a piros csapat is szimpatikus volt, csak mi is fáradtak voltunk, szerintem a kék csapat egyénizett legtöbbet, és ezért nagyon szerettünk volna védettek lenni, s ne piros visszaérkező tányérokat látni, hanem kékeket. Szóval nem a piros csapat irányába mentek a megjegyzéseim, tényleg minden tiszteletem Womberg Frigyesnek, nagyon jól vezette a csapatát, és annyira látszott az összhang, ami nálunk, kékeknél, nem volt mindig meg, az az igazság. Ők szerintem jogosan érdemelték meg legtöbbször a védettséget. Bajom nincs a piros színnel, nem mondtam le róla végleg, csak abban a szituációban idegesítő volt, hogy megint nem vagyunk védettek.

– Miben változtatta meg a műsor az életed? Sokan megismertek a képernyőn keresztül?
– Igen, nagyon sokan megismertek, meg tényleg kaptam különböző felkéréseket is, sok híres séf gratulált neten is. De nem tudok elég köszönetet mondani a vásárhelyi és erdélyi nézőknek sem, annyira érezhető volt, hogy támogatnak, biztatnak, egyetlen rossz szó nem volt rám, csak hogy büszke volt mindenki.

– Honnan a főzés szeretete benned?
– Kiskorom óta segítettem édesanyámnak a konyhában, meg mindenkinek a családban, nagyszüleimnek, legyen az sütés-főzés. Miután elvégeztem a középiskolát, jelentkeztem egy munkára, s elindult az egész: egyik lépcsőfokról a másikra mentem. Otthon nem igazán vannak neves szakácsiskolák, így azt választottam, hogy tapasztalatból tanulok, konyhákban, de szakácskönyveket bújtam, gasztronómiai műsorokat néztem. Aztán márciusban lesz öt éve, hogy Londonban vagyok.

– Mit szeretsz legjobban főzni?
– Bármit.

– S ha neked főz valaki, az ki legyen?
– A testvéremmel szoktunk elmenni neves séfek éttermeibe, hogy ott főzzenek nekem. De édesanyám főztje is, az a legjobb.

– Hol látod magad tíz év múlva? Milyen konyhában?
– Hát egy két-három roset vagy egy Michelin-csillagos étteremben mint séf, ha nem az én saját éttermemben. Ez is benne van a tervben.