Bukarest turistaszemmel: eklektikus kikapcsolódás

Az út alig 30 percet tartott, a repülőtérről a szállodáig is majdnem annyit. Ahogy a taxi ára is majdnem duplája volt a repülőjegynek.

Kolozsvár és Bukarest között fejenként 39 lejbe került a – még a nyáron megtett – félórás utunk, míg a taxis előbb 20 eurót kért a szállodáig.

Mikor felvilágosítottam, hogy lejben fizetnek minket is, akkor száz lejben szabta meg az árát. Sokalltam az összeget, néhány hónappal korábban már jártunk a román fővárosban, nagyjából tisztában voltunk a taxiárakkal, így otthagytuk a drágás fuvarost. A következő taxis 50 lejért ajánlotta a szolgálatait. Igaz, hogy nem sokkal korábban ugyanakkora útszakaszra 35 lejt fizettünk, de most elfogadtuk ezt, és még örültünk is egy kicsit. A taxis közvetlen volt, végig beszélt az úton, kérdezősködött, honnan jöttünk, mi járatban vagyunk, majd mesélt a családjáról, a lányáról, aki az egyetemi diploma megszerzése után Angliába ment munkát vállalni. Egy kicsit csodálkozott, hogy szabadnapjainkat a fővárosban akarjuk tölteni, és nem inkább „valahol a hegyekben”.

Reggel a régi belvárosban kezdtük a napot, még alig ébredezett a város, éppen hogy rendezgették a kévézók teraszán az asztalokat, székeket, sepregettek, vagy csak lazán ültek és cigarettáztak a pincérek, vendég még úgysem járt, megtehették. Egy személygépkocsi betolatott az egyébként forgalommentes utcába, éppen előttünk állt meg, hogy lerakodja áruját. A vezető, mikor kiszállt, elnézést kért tőlünk, amiért éppen a padunk mellett parkolt. Elnéztük neki, kedvesen szólt hozzánk.

Alapszabály, hogy nem hasonlítjuk egyik várost a másikhoz, igyekszünk elfogadni olyannak, amilyen, vagy elkerüljük, nem megyünk oda.

De ha korábban Lisszabonban, Párizsban, Rómában, Londonban, vagy Bécsben, Budapesten is megfordult a turista, nehéz nem gondolni ezekre az európai nagyvárosokra. Természetesen úgy érkeztünk Bukarestbe, hogy nincsenek elvárásaink, úgy tekintünk a városra, mint egyszerű látogatók, akiket a kíváncsiság hajt leginkább, és megpróbáljuk élni a turisták jellegzetes életét, rácsodálkozni arra, ami szép, keresni a kellemeset, a maradandó az élményt.

Persze nem kerülte el a figyelmünket a régi belváros amúgy szép épületein a múlt rendszer lenyomata, a kávézó homlokzatán az egykori női- és férfiszabóság ott felejtett cégére, vagy a televízió-rádiójavítóé, a fényképészé. Tulajdonost, funkciót váltottak, de ruházatot nem, és úgy látszik, valahogy senkit sem zavar a múltnak egy-egy kopott és szakadt, lógó emléke.

Valamikor szépek voltak és nagyvilágiak ezek az épületek, utcák, nemhiába nevezik még ma is „micul Parisnak” – vagyis kis Párizsnak Bukarestet, annak ellenére, hogy nehéz felfedezni benne a párizsias hangulatot. Inkább egyfajta keveréke fedezhető fel a kelet-európainak és balkáninak, a szocreál és a századfordulós építészetnek, az átgondolt városrendészeti terv hiányának és az egykori boldog békeidőket megélt palotáknak. Az jól megfigyelhető, ahogy a múlt rendszerben a hatalom megpróbálta teljesen eltüntetni a polgárias jellegét, ami többnyire sikerült is. De még így is merítettünk abból a hangulatból, amit a Lipșcani áraszt magából a 19. század végén, a 20. század elején épült szép házaival, palotáival. A város ellentmondásossága ezen a kis helyen is szembetűnik: a szépen restaurált homlokzatokat gyakran váltja a málló vakolatú, illetve az elfedett házfal látványa. Remélhetőleg éppen megújulnak, vagy legalábbis megmenekülnek az összeomlástól.

A régi belváros után a Herăstrău parkba tartottunk, sétányaival, padjaival, a tó látványával nem okozott csalódást. A tavon lehet hajókázni, de előbb sorba kell állni a jegyért, aztán azért, hogy felszállhassunk a hajóra. Mindenhol sorok, a szép idő tömegeket vonzott a zöldövezetbe. De mielőtt beállnánk a sorba, egy kedves hölgy megszólít, hogy hajózni szeretnénk-e, mert neki van két jegye, de meggondolta magát, már nem akar hajókázni, ezért nekünk adja a jegyeket. Kérdem mennyi az ára, azt mondja, nem pénzért adja, csak hogy ne vesszen kárba. Csodálkozva köszönöm meg, megúsztunk egy sorbanállást. Egyébként 5 lej felnőtteknek, 2 lej a gyerekeknek. A hajóra hosszas várakozás után szállhattunk fel, de csupán annyi embert engedtek fel egyszerre, ahány ülőhely volt. A tetőre ültünk, szépen láttunk mindent, egy jó órát tartott az út, körbehajóztuk az egész tavat, kellemes volt.

Nagymelegben érdemes múzeumba menekülni, ahol most már mindenhol klímaberendezés működik, illetve ha esős az időjárás, akkor is kellemesebb ott tölteni a szabadidőt. Több érdekes múzeum is található Bukarestben, mi a rendelkezésünkre álló fél nap alatt a Nemzeti Geológiai Múzeumot és a Grigore Antipa Természettudományi Múzeumot néztük meg, a közelben álló Román Paraszt Múzeumát éppen restaurálták, zárva tartott. Még megnéztünk egy városi múzeumot is, ahol az egykori, a Ceaușescu által ledózerolt Văcărești-i kolostor falfestményei láthatók, valamint egy gyűjteményt, amely az emberi civilizáció különböző korszakait mutatja be, de főleg 19. századi városi lakberendezéseket, női és férfiviseletet sorakoztat fel.

Utunk harmadik napján indultunk haza, szintén repülővel Kolozsvárra, ahová abban az órában az Otopeni repülőtérről három járat is indult, akárcsak Kolozsvárról Bukarestbe.