Cicáskönyv szeretettel: Ribizli

„Ma látogatóink érkeztek, gyurakodtak be az ajtón ketten, ketten voltak. Engem jöttek megnézni, miattam jöttek el a szeredai lakásunkba. Az egyik fehérnép bólogatott feszt, amikor Adél mesélt nekik rólam, a másik bajszos legény egy dobozzal mind kattogtatott felém, ahogy Adél szokott. Mézes-mázas hangon szóltak hozzám, de én nem bíztam bennük, nem én, hanem elvonultam a kis kasomba. Később es csak tisztes távolságból figyeltem őköt, nem tudtak a kegyeimbe férkőzni sehogyse. Végül hajlandó voltam a könyvem mellé béülni, örüljenek. Hiába, a sztárság már csak ilyen.” Akár ezt is „mondhatta” volna Horvát Ribizli, azaz Ribizli cica, amikor meglátogattuk őt és a gazdiját, Adélt.

Horvát Adél Csíkmadarason, szülőfalujában dolgozik óvónőként. Nyaranta legtöbbet Madarason tartózkodik, ősszel jön vissza Csíkszeredába. Azaz, jönnek, hiszen Ribizli nevű cicáját is mindig hozza-viszi magával. Adél állatok iránti szeretete már gyermekkorában megmutatkozott, s noha a szülei sokáig nem engedték cicát tartani, csak-csak odakerült az udvarra egy-egy. „Hat-hetedik osztályos lehettem, amikor már végre lehetett saját cicám. Öltöztettem, Aranka babám kötött ruháját adtam rá. Azóta mindig volt macskám, de nem volt meg az a szoros ragaszkodás, mint később Ribizlihez. Mint falusi gyermek megszoktam, hogy az állat kint van az udvaron. Eszembe sem jutott, hogy bent tartsam őket. De sajnos, mivel főút mellett lakunk, a legtöbb cicám az autók áldozata lett. A könyvem elején is benne van, hogy nagyon ajánlom, hogy a főút melletti gazdik cicát csak bent tartsanak” – meséli Adél.

Aztán eljött a 2019-es év, és a Csíkszeredai cicások Facebook-oldalon meglátott egy Csíkszentsimonban született vörös kiscicát, és mint mondja, szerelem volt első látásra. Rögtön mondta a barátjának, hogy holnap lesz egy útja Simonba a cicáért. Akkor lett egyértelmű, hogy benti cica lesz, amikor az akkori két macskája ugyanolyan sorsra jutott, mint a korábbi kedvencei. „Ahogy a könyvben is fogalmaztam, ment volna ő is a többi után a poroson. Az elején nem volt ilyen nagy becsben. Néha kicsit bevittem a szobámba, de többnyire kint volt. Amikor eldöntöttem, hogy többet nem kockáztatok, és benti cica lesz, nem volt tapasztalatom, hogyan kell egy macskát benti cicának nevelni. Ahol érte, ott szottyantotta, összekent mindent. Sokat érdeklődtem, tanultam a cicások csoportjában a tapasztaltabb gazdiktól, mindketten próbáltuk elviselni egymás rigolyáit.”

A Szeretettel: Ribizli című könyvben szereplő történetek egy része is a cicatartók csoportjában látott napvilágot, és sok pozitív visszajelzés érkezett onnan. Az olvasók szerették, kérték a további fejleményeket, amelyekben Ribizli cica „meséli” el a megpróbáltatásait. Ribizli mindegyik rész végén tanácsot is ad, amelyből levonhatjuk mi a következtetést.

„Azóta két ünnepet tartunk: április 14-ét, amikor Ribizli született, és június 28-át, amikor hozzám került. A történeteket pedig úgy kezdtem írni, hogy amikor Kalamárral, a barátommal telefonon beszélgettünk, akkor Ribizli nevében szóltam bele vékony, nyávogós cicahangon, egyfolytában panaszkodtam Adélra, hogy milyen rossz sorsom van nála, hogy például ma még csak ötször ettem. Ribizli panaszkodása legtöbbször annyira jól sikerült, hogy kedvem lett megírni a cicás oldalra.

A kötet fotókkal gazdagon illusztrált, de nem csak Ribizlit láthatjuk, hanem azokat az állatokat is, akikkel a madarasi birodalmát meg kellett ossza: Pehelyt, a kedvesét, az ő árva kiscicáit, a két kutyakölyköt, Alaszkát és Dinamitot, és a jó öreg, hűséges Balut is. „Ott kezdődik, hogy mi kijöttünk falura, mert jött a nyári vakáció, és olyankor én Madarason lakom. Elindul tehát a falura költözéssel, és az ott megélt kalandjaival. Mindegyik történet olyan, mint egy tanítómese, a végén van egy mondanivalója. Ugyanakkor ironikus, rengeteg a humor benne” – véli Adél.

Főleg felnőtteknek szóló olvasmány, de néhány részt gyerekek is olvashatnak. Hozzátette, ő is számos hibát követett el a cicatartással kapcsolatban, a saját hibáit is kipellengérezte, ezeket is beleszőtte, hiszen folyamatosan tanul, és úgy érzi, hogy ezek másoknak is hasznosak lehetnek. „Benne van a történetekben, hogy keressük a mindennapi örömöket, hogy merjünk szeretni és az érzéseinket kimutatni. Igyekeztem, hogy a történetek felvidítsák az embereket, és a visszajelzések alapján sikerült is, hogy adjak egy kicsi többletet az életükbe, kicsi jókedvet, kedvességet, örömöt. De benne van a könyvben a faluszeretet, az, hogy mennyire szeretjük Madarast – hiszen a könyv végén jön az ősz, visszatérünk a városba –, hogy a legboldogabb itthon tud lenni az ember, mert »hazánk füstje is kedvesebb, mint idegen országnak tüze«. Az egész könyv székely tájszólásban van írva, rengeteg régi magyar szólást, közmondást válogattam össze, olyanokat is, amit már nem nagyon használunk, és azokat is belefűztem. Vannak olyanok is, amelyek kissé durvák, de attól a miénkek.”

Horvát Adél hangsúlyozta, egy kisállat nagyon sok szeretetet ad és sok mindenre megtanít. „Egy cica például megkeresi magának, hogy mi a jó, és ott is a legjobb. Én nem csak cicás vagyok, a kutyákat is nagyon szeretem. Van egy újfundlandi kutyám, tizenkét éves, sajnos most már bármikor elpusztulhat. Mindenkinek ajánlanám, hogy legyen állata, amelyikkel megfelelően törődik , hihetetlen, hogy milyen érzéseket hoznak ki belőlünk. Én eleinte szégyelltem, hogy egy cicával jövök-megyek, viszem kirándulni. Idő kellett, amíg magammal is elfogadtattam ezt, hogy nem kell arra gondolni, hogy mit gondolnak mások, mit mond a falu. Sok mindent küzdöttem le azáltal magamban, hogy cicát tartok.” Kiemelte, hogy nagyon sokat köszönhet a csíkszeredai cicás csoportnak, mert folyamatosan kapott biztatást tőlük. „Ez a csoport tele van szeretettel, és olyan szép, hogy örülünk egymás kedvencének” – zárta a beszélgetést Adél, mi pedig megpróbáltuk Ribizlit magunkhoz bátorítani, és végül őméltósága – gazdija ösztönzésére – kegyeskedett a fényképezőgép elé járulni.