Dósa Zoltán: az élet egy borzasztóan abszurd dolog

Dósa Zoltánnal a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Óvodapedagógus- és tanítóképző székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának épületében találkozunk. A folyosón vizsgázó diákok állnak, miközben a Felméri Lajosról elnevezett tanteremben, valamint a tagozatvezető irodájában beszélgetünk.

Eredetileg régész szeretett volna lenni, de édesanyja nyomdokain haladva tanítóképzőt végzett. „Ma is van egy csomó régiségem, régi pénzek, mindenféle, csak most már nem foglalkozom vele” – mondja a gyermekéveit Gyulakután töltő Dósa Zoltán, aki 1982-ben került az udvarhelyi tanítóképzőbe. Édesanyja székelyvajai, édesapja szövérdi, Zoltán is Szövérden született, de egyéves korában a család Gyulakutára költözött, mert édesapja a hőerőműhöz került dolgozni.

– Soha nem felejtem el az udvarhelyi tanítóképző nagy, vaskos kilincsét. A képzőben a sok lány között kevesen voltunk fiúk, így kiváltságos volt a helyzetünk – a Ceaușescu-korszak dühöngött akkor, de ettől függetlenül nagyon szép évek voltak. Több olyan tanárom volt, akire vegyes érzelmekkel emlékszem, de olyanok is, akik igen jól értették és meg is értették velünk a jövő szavát, mint például Asztalos Ferenc, aki a filozófiatanárom volt. Olyan bátorságokra „vetemedett”, hogy Dinamitot hallgattunk, felvidéki költők antológiájából olvasott fel verseket, holott a dialektikus materializmust kellett volna tanítania nekünk.

Zoltán 1986-ban tanítóként kezdett dolgozni Maros megyében, majd katonának ment, de 19 és fél éves korában már leszolgálta a másfél évet – abban az időben Galacon nem volt egyszerű ez, de jó céllövő volt, és ennek köszönhette, hogy néha hazajöhetett. A rendszerváltás már tanítóként érte, megkapta az állást Kelementelkén.

– Ha folytatódott volna az az éra, én onnan mehettem volna nyugdíjba, nem is gondolkodtak akkor másképp az emberek. De akkoriban újraindult a pszichológia szak Kolozsváron, nagyon érdekelt. Irtózatosan nagy volt a túljelentkezés, huszonhárman voltunk egy helyre 1991-ben, és összesen 13 hely volt. Úgy jutottam be, hogy tízest írtam pszichológiából, ami még engem is meglepett. Otthagytam a tanítói munkát, és elmentem Kolozsvárra egyetemre, ahol már végig jó tanuló voltam, ösztöndíjam volt, és végre azt tanultam, ami érdekelt. 1996-ban végeztem, versenyvizsgáztam, és egyből bejutottam a tanítóképzőbe – ez céltudatos választás volt, vissza akartam kerülni az iskolába. Akkor két kolléganőmmel a pedagógia-pszichológia katedrát frissítettük fel, hoztunk egy csomó új dolgot Kolozsvárról, nyilván a pedagógiai tudás alapjai innen származtak. Emlékszem, tizenharmadikos diáklányokkal kezdtem, az első órám előtt nem tudtam, hol van az osztály. Megállítottam egy lányt a folyosón, és megkérdeztem, hol van a XIII. A, mire mondta, hogy ott fel kell menni a lépcsőn, de történetesen pont abból az osztályból volt ő is. Én bementem az osztályba, ő pedig találkozott egy másik osztálytársával, és mondta neki, hogy menj, mert keres egy srác. Bejött egy csaj, és kérdezte, szia, engem keresel? Mondom, hogy ha ebbe az osztályba jársz, akkor téged IS...

Zoltán iskolapszichológusként is tevékenykedett, olyasmi korábban nem volt, a diákok jártak hozzá tanulási nehézségeikkel, a serdülőkorhoz kapcsolódó gondjaikkal, illetve olyan problémákkal, mint a diszgráfia, a diszlexia, a diszkalkulia, az ADHD, valamint a nagyobbak számára önismereti kört is létesített.

Akkoriban rengeteg lehetőség jött, ami a továbbtanulást illeti, Zoltán pedig sok más kollégájához hasonlóan mindenre ráharapott, a transzcendentális meditációtól kezdve a hipnózisig – azonban legjobban a kognitív pszichológia érdekelte, ezt a továbbiakban a Debreceni Egyetemen tanulmányozta, ott is szerezte meg a doktori címét a kétezres évek elején. A tanítóképzőben 2003-ig maradt, akkor indult Csíkszeredában a Sapientia, megpályázott egy állást, és oda került, de 2005-ben már a marosvásárhelyi karon volt főállásban, 2008-ban pedig a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára lett.

– így választottam én a felsőfokú oktatást, és elköteleztem magam az egyetemi pálya mellett. Ma már inkább vallom magam egyetemi előadótanárnak, mint pszichológusnak – állapítja meg, majd elmélázik azon, hogy óriási szabadsága van egy egyetemi tanárnak abban is, hogy mit és hogyan kutat, ez pedig Dósa Zoli számára pótolhatatlan. Három lánya közül ketten érdeklődnek az apjuk szakmája iránt.  

– A nagylányom, Zsófi pedagógia szakon végez Vásárhelyen, a második, Eszter nem vevő az ilyesmire, ő nemzetközi kapcsolatokat tanul angol nyelven, a legkisebb, Márti pedig pszichológus szeretne lenni. Nem vagyok híve a korai pályaelköteleződésnek. Ha valaki nagyon korán tudja, mi akar lenni, az nagyon szívmelengető, de inkább próbálja ki az ember magát több mindenben, és ő maga döntse el azt, hogy akkor tényleg mivel szeretne foglalkozni. Érdekességképpen mondom, hogy nagyon sok olyan pszichológus van, aki azelőtt mindenféle szakmát kipróbált, a csavargástól a dokkmunkáig, amíg rájött, hogy mi érdekli. Például az egyik legnevesebb fejlődéspszichológus, a svájci Jean Piaget eredetileg biológus volt, és igazából gyermekei születése után kezdett érdeklődni a lélektan iránt. Azt vallom, hogy a felfedezett tudás jusson is vissza a közemberekhez, a szerves kémiától az atomfizikáig. Abban, hogy az emberek mit gondolnak a vírusokról, a tömegmédiáról vagy egymásról, nagy szerepe van a tudománynak, amely tulajdonképpen közösségileg ellenőrzött tudás. Ez a tudás, ha megfelelő módon van bemutatva a tudományos közösségnek, biztosan le lesz tesztelve. A többi ismerettel nem ez a helyzet, ezért bukkannak fel mágusok és sarlatánok.

Az írás évek óta jelen van Zoltán életében, de 2012 óta nemcsak szakkönyvei jelentek meg, hanem olyan írásai is, amelyek inkább a szépirodalomhoz kapcsolódnak – részben pszichológiai jelenségek köznapi történésekbe helyezett leírásai ezek az általában néhány oldalas írások.

– Találkozom egy csomó olyan helyzettel, amit aztán később kibontok egy történetben, és ha azon elgondolkodik az olvasó, akkor az már egy óriási eredmény. Szerintem jobb szemem van a pszichológiai jelenségekhez, mint másoknak, az élményeimből bizonyos fiktív elemek hozzáadásával történetek kerekedtek, vagy mások élményeiből, de vannak olyanok is, amelyeknek a története teljesen fikció. Nagyjából ez a három csapás van, és eddig három ilyen jellegű kötetem jelent meg. Szerintem az élet egy borzasztóan abszurd dolog – fűzi hozzá nevetve, de erről tanúskodnak a Facebookon elég rendszeresen megjelenő rövid sírversei is, amelyek egy része kötetben is megjelent.

Egyetemi oktatóként folyamatosan képezi magát, tudományos cikkeket olvas, pillanatnyilag a fekete humor és az intelligencia összefüggéseiről.

– Azok az emberek, akik ezt a fajta fanyar humort értik, azok még többek, mint akik a humort.

Nemrég olvastam a cikkedet a Brian élete című filmről, ami pont erről szól: úgy nyúlni hozzá tabutémához, hogy közben esel szét a röhögéstől. Nagyon egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ez a gondolkodásnak a szabadsága: mindenhez hozzá lehet nyúlni, mindenből lehet viccet csinálni. Ezek vagyunk mi. A dogmatizmusnak, a merevségnek és a rugalmatlanságnak a kifejezője az, hogy ha nem tudsz önmagadon nevetni.

A sok-sok tenni- és kutatnivaló mellett Zoli mindennap olvas és zenét hallgat. „Muddy Waterstől a Slayerig igen széles a skála, tegnap például Ramonest hallgattam” – vigyorodik el. 1981 óta hallgat rockzenét, amióta egyik gyerekkori játszótársa tornacipőjén meglátta az AC/DC feliratot, és rákérdezett, hogy az meg mi – másnap meghallgatta az első lemezt, egy év múlva pedig Budapesten megvette a Hobo Blues Band Oly sokáig voltunk lenn című albumát. A rockzene azóta is jelen van az életében, az elmúlt harminc évben gyakorlatilag minden olyan együttest megnézett legalább egyszer, amely érdekelte.

Azt még hozzáteszi, hogy a fellengzős, kirekesztős „intellektualizmust”, az ebből fakadó gőgöt nagyon károsnak tartja.

– Tényleg egy olyan világ kellene, ahol a tudós tudja kellőképpen méltányolni azt, hogy a szakácsnő milyen jól főz, és fordítva, a szakácsnő is megértse őt.

Nagyon széteső a társadalom, ékek verődnek a szubkultúrák közé, és ez azt hozza, hogy ha az ember jól megvan az elefántcsonttornyában, akkor nem akar tudomást venni a másik világáról. Rengeteg értékes embert látok a környezetemben. Mondjuk egy sajtkészítőt. Apropó, Brian élete, abban is benne van, hogy „Boldogok a sajtkészítők!” Nekifog, és kitalálja, elkészíti, és annak a dolognak a szakértője, mestere lesz – ez egy olyan óriási szellemi tőke, hogy az hihetetlen. S ezek a dolgok az utóbbi harminc évben szerintem nem voltak kellőképpen értékelve. Jómagam a szakmai „szakbarbárságnak” vagyok a híve: ha asztalosra van szükségem, akkor asztalos kell nekem, nem pedig ezermester. Abban hiszek, hogy egy víz-gázszerelő sokkal jobb a szakmájában, mint én, tehát hadd jöjjön ő hozzám megjavítani a vízcsapomat, én meg lecsorgatom neki azt, ami megilleti.