Egy felvidéki lány Varságon: akinek hiányzik a knédli és a kofola

– Honnan származol pontosan?
– Bényből. Ez egy kicsi magyar falucska, húsz kilométerre Párkánytól, a magyar határtól pedig harmincra. Ezerkétszáz lakosa van körülbelül.

– Ahogy elnézlek, szláv vonásaid is vannak.
– Valóban vannak cseh rokonaim, de a Smid családnév német eredetű. Hivatalosan Smidova vagyok, a Kittit egy hónapba került elfogadtatni az otthoni hatósággal, merthogy az „magyar” név.

– Ért más megkülönböztetés is a magyarságod miatt?
– Ott elég mindennapos az ilyesmi.

Még abban a térségben is, ahonnan származom, és ahol még látni magyar feliratokat. Valamiért félünk a szlovákoktól, már nem vagyunk olyan sokan, és igen: zajlik a szlovákosítás, a magyar falvakba telepítik őket. Vagy nem is olyan régen, a kétezres években bevezették az iskolákba a kötelező himnuszhallgatást, kitették mindenüvé a címert és zászlót.

– Az iskolát hol jártad ki?
– Ötödiktől Párkányban jártam a gimnáziumba. Nyolc éven át párhuzamosan zeneiskolát is végeztem, hegedű-ének szakot. Az álmom az volt, hogy újságíró legyek, jelentkeztem is odahaza a kommunikáció és közkapcsolatok szakra. Bár létezik magyar nyelvű felsőoktatás, én szlovák–angol párosítást terveztem. Szeretem ugyanis a szlovákot: már ötéves koromban felküldtek a Magas-Tátrába, és ott hagytak egyedül egy teljesen szlovák közösségben, ahol kaptam egy erős alapot. De a tanárok is gyúrták belénk. Amíg a felvételi eredményére vártam,

apukám jött az ötlettel, hogy mi lenne, ha Erdélyben tanulnék tovább.

– Miért éppen Erdély?
– Amikor végeztem a nyolcadik osztályt, kaptam egy lehetőséget, hogy kísérjem el a Szentegyházi Gyermekfilharmóniát egy európai turnéra. A zeneiskolában egy felnőtt női kórus tagja voltam, és a karvezető és egyben hegedűtanárom engem ajánlott be. Ez egy határok feletti kezdeményezés volt, más magyarlakta területekről is csatlakoztak. Először egy kéthetes felkészítőn vettünk részt Szentegyházán, aztán jött a turné. Sok barátra tettem szert. Később hűségesen jártam a koncertjeikre, ha a közelünkben jártak. Amikor apukám előállt az ötlettel, rögtön beírtam a keresőbe, és elsőnek a marosvásárhelyi Sapientia egyetemet dobta ki. Kiderült, hogy a kommunikáció szakon mindig túljelentkezés van, de én akkor már annyira beleéltem magam, hogy a tolmács-fordítóit csak megpróbáltam. Apukámmal kettőnk közös titka volt, csak az indulás előtti estén jelentettük be. Ez volt a B terv: úgy voltam vele, ha nem tetszik, hazamegyek. Közben az otthoni egyetemre is felvettek, de addigra már véglegesen eldőlt bennem.

– Milyen Erdély-kép élt benned?
– Főleg

Persze érdekes vagyok nekik, de nem éreztetik velem, hogy máshonnan jöttem. Bár volt, hogy nem tudták, hol van Felvidék, és meglepődtek, amiért tudok magyarul. A segítőkészségre is tudok példát: látatlanban a beiratkozás előtti procedúra során a teljes román fordítást elintézték az egyetemen.

– A román nyelvvel hogyan boldogultál?
– Szereztem egy barátnőt, aki kisegített a románnal. El is kezdtem tanulni, de az államvizsgára készülés előtt abbahagytam. Annyi azért ragadt rám, hogy szavak szintjén megértem.

– Mit terveztél a diplomával a kezedben?
– Nálunk az a szokás, hogy ha valaki elkezdi az egyetemet, illik a mesterképzést is elvégezni. Tehát nem volt kérdés a továbbtanulás. Amikor megtudtam, hogy a saját szak helyett másikat is választhatok, tudtam, hogy az most már a kommunikáció lesz. Közben megismertem a barátomat, aki lengyelfalvi, így a csíkszeredai karra jelentkeztem, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Úgyhogy a történelemtanárom jóslata bevált, aki azzal viccelődött az első erdélyi utazásom előtt, hogy hátha a szerelem rám talál majd itt.

A második évet Lengyelfalváról végeztem, a hétvégi oktatás miatt munkát vállaltam a Szabadidő Kalauznál mint szerkesztő. Hét hónapot töltöttem ott, aztán tavaly júniusban leállamvizsgáztam, és nemsokára kiköltöztünk Varságra, onnan járok be mindennap. Mindenképp a szakmán belül akartam elhelyezkedni, és nagy boldogság, hogy itt dolgozhatom.

– Hogy fogadtak újdonsült lakhelyeden?
– Kíváncsian, de már megszoktak. Azt mondják, bátor vagyok, amiért 800 km-re költöztem otthonról. Nem vagyok egy ijedős fajta, meg én is falusi környezetből származom. Nem is volt soha vágyam, hogy városon éljek, csak az egyetem miatt muszáj volt. Udvarhelyen egyébként elsőéves koromban voltam városnézésen, de akkor nem gondoltam volna, hogy itt kötök ki.

– Miben hasonlít és különbözik a két kultúra?
– Az életvitel nagyjából hasonló, annyi, hogy nálunk drágább az élet, a bérek meg magasabbak. Az egyetem nekem itt olcsóbb volt, mint odahaza. Egyébként ugyanaz a kínálat, kivéve a helyi jellegzetességeket.

Mi otthon zöldségekkel, ketchuppal esszük. 

– Mi az, amit hiányolsz hazulról?
– A szüleimet, a zenészpalánta öcsémet, a kofolát, ami egy kólaszerű, de annál finomabb üdítőital, és a knédlit, vagyis gőzölt kenyeret. Ha időm engedi, illetve nagyobb ünnepekkor hazajárogatok, de a családom is meglátogatott már, és valósággal irigykednek, hogy nálunk nincs ekkora összetartás. Örülnek, hogy ide kerültem, hogy jó helyen vagyok, különben hazavinnének. Vannak állataink, mint odahaza, van egy gyümölcsösünk, azt szépítgetjük.

Az otthoni barátaim is voltak itt, azóta is emlegetik az erdőt, a friss levegőt, hogy mennyivel nyugodtabb és szabadabb itt az élet.

Rám is sok hely vár, ahol még nem voltam. Már itt képzelem el az életemet, ezzel a munkával pedig, úgy érzem, megtaláltam a helyemet, nem hiányzik semmi. Így kerek a világ.