Életet lehelni a vén zongorába: Kedves Péter

Nem is gondolná az ember, hogy mennyi por össze tud gyűlni a zongora belsejébe, ezek a rágások például molytól vannak – mutatja Kedves Péter. S tán nem is csoda, hogy poros, kopott a szóban forgó hangszer, hiszen egy 120 éves zongora előtt állunk, és bizony több éve is van már annak, hogy valaki megszólaltatta volna. Hangja kopott, élettelen, a hangolószögek megértek a cserére.

„Ahhoz, hogy a hangolást stabilan tudja tartani, a hangolószögeket ki kell cseréni.

– magyarázza. Miközben mesél, mutatja, hol mi a teendő. Ott van például egy meglazult kalapács, amely nem működik megfelelően, felszabadult a tengelye. „Ki kell bontani, meg kell nézni, mi a hiba vele. A hangoláson kívül szükség van a mechanikai rendbetételre is, enélkül nem lehet megfelelő munkát végezni. Meg kell nézni a kalapácsok irányát, be kell állítani. De mindezzel párhuzamosan a billentésbeállítást is el kell végezni, amihez különféle méretű alátéteket használunk. A billentés mélysége 9 és 11 milliméter között kell legyen” – magyarázza, miközben egy hangolószöget cserél.

Számomra szinte követhetetlen, amint a mester rutinos mozdulatokkal dolgozik, és közben magyaráz. Amíg a cserére szorult hangolószöget könnyen kiveszi a vasöntvény zongorakeretből – ez is azt bizonyítja, hogy megért a cserére – addig a már új darab becsavarásához komoly fizikai munka szükségeltetik. Negyven-ötven századmilliméterrel vastagabb hangolószöget kell behelyezni a régi helyére. Fúr, kalapál, csavar, helyére kerül a hangolószög, amelybe immár az acéldrótból készült húrokat kell beilleszteni. Ez pedig hol engedelmeskedik, hol megmakacsolja magát, de végül csak sikerül „becsalni” a helyére. És amikor minden a helyén van, kezdődhet a hangolás, amely szintén egy többfázisú művelet. Csavar, hangol, hangmagasságot mér, „megfűszerezve” mindezt egy kis zongoratörténettel. 

 „Sok-sok munkával egy olyan felújított és működőképes hangszer születhet, amely még hosszú időn keresztül tudja szolgálni a hangszer- és a zene szerelmeseit” – jegyzi meg, és leül egy már felújított zongora elé. Ezt még a cseh Petrof cég budapesti leányvállalatánál gyártották 145 évvel ezelőtt, e hangszer esetében a munka oroszlánrésze megvan, a hangszer kívül és belül is megújult. És amikor megszólal, lenyűgöz a tiszta csengése. „Helyre van hozva” – állapítjuk meg. 

Újabb hangszer, újra ismert dallamok. „Soha nem volt ilyen állapotban, mert a régi hangolószegek nem tartották a hangolást, húrokat kellett cserélni. Arra panaszkodtak, hogy ki kell dobják, nincs mit csináljanak vele, de csodálatos hangszer lett belőle. Csillogó, tiszta, gyönyörű. Ez a hangszer is visszanyerte azt az értékét, amit valamikor a gyártó elképzelt” – magyarázza, s közben azt is megtudom, hogy üzletben bizony zongorahúrt nem lehet készen vásárolni, azokat is maga készíti, de ebbe a műveletbe már egy külső segítséget is be kell vonni. De ugyanakkor azt is kiemeli, a hangszer külső felújítása bútorrestaurátori munka, amit egy erre szakosodott asztalos végez. „Az én munkámat a hangszer működési állapotának rendbetétele képezi” – szögezi le.

Csak egy parányi szeletét látom annak, ami a műhelyben zajlik, de egyértelmű számomra, hogy igényes, precíz munkát követel a zongorahangolás, felújítás. „Ha valaki tessék-lássék módszerrel dolgozik, annak soha nem lesz jó vége. Itt teljes odaadással kell dolgozni, az időt nem sajnálva, hiszen ha nincs meg a napi tizenkét óra munka, nincs haladat. Lehet öt-hat órában is dolgozni, csak akkor az az egy-másfél hónapos munka, amennyit általában egy ilyen felújítás igénybe venne, eltart három vagy négy hónapig. Nagyon sokat dolgozol, hogy láthasd a végeredményt”.

Azt mondja, hosszabb-rövidebb megszakításokkal szinte gyermekkora óta a hangszerek társaságában telnek napjai, autodidakta módon tanulta meg a szakmát, közben büszkén mutatja a különböző kiadású szakkönyveket is. „Sok hasznos információ van ezekben a hangszerekről, viszont egy szó sincs arról, hogy hogyan kell javítani. A könyvek hozzásegítenek ahhoz, hogy megismerjük a zongora felépítését és azt, hogy egyáltalán minek mi a funkciója, de azt hogy hogyan javítjuk meg, abban mindenki a saját fantáziájára hagyatkozik. Egyfajta szakmai ráérzésre van szükség” – fűzi hozzá, miközben egy oklevél kerül a kezébe. Nem kis büszkeséggel meséli, hogy 2001-ben, amikor a Marosvásárhelyi Filharmóniánál szakvizsgára jelentkezett, szakmai tudásához külön gratulált neki a vizsgáztató bizottság elnöke. Azóta zongorahangolói elismervénnyel is rendelkezik, de amire tulajdonképpen hagyatkozhat, az a szakmai múltja, az a több száz óra, ami alatt több tucat zongorát javított, felújított, hangolt.

Számára – mondja – fontos volt az is, hogy megtanuljon zongorázni, hiszen ő az első, aki kipróbálja az újjá varázsolt hangszert.

„Minden hangszernek lelke van. Az előadó együtt él a hangszerrel, együtt lélegzik vele, belső érzéseit ennek segítségével tudja átadni” – mutat rá Kedves Péter.

Nevetve meséli, amikor egy-egy zongorához a helyszínre megy, és megjelenik a bőröndökkel, hátizsákkal, a sok csomaggal, amiben a munkához szükséges eszközöket, alkatrészeket, cserehúrokat viszi magával, bizony van, amikor azt is megkérdezik, hogy csaknem költözik oda. „Meglepődnek, mert eddig valaki megjelent egy kis táskával és egy kulccsal, és ennek én látom is az eredményét. Egy jól karbantartott zongora esetében valóban nem kell sok eszköz, de egy régi esetében elengedhetetlen. De tetszik tudni,

– mondja mosolyogva, miközben kikísér.