Habos-babos cukrászlány, aki kisütötte a trófeát

– Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy te nyertél, hogy te vagy az ország legjobb amatőr cukrásza?
– Hogy mit éreztem? Hátra volt téve a kezem, szorítottam, és nem is mertem Sass Danira nézni, mert ő kellett kimondja a győztes nevet. És egyszer kimondta, hogy Ági. Az egy ilyen katarzis volt. Az az érzés, amikor egy fél perc alatt megsemmisülsz, teljesen semmissé válik az, aki eddig voltál. Én ehhez tudom hasonlítani.

Visítás meg sírás jött ki belőlem. Hátam mögött volt a családom, egyből hátrafordultam, hogy megnézzem, hogy ők ezt hallották-e. Az öcsémnek pedig úgy folytak a könnyei, mint még sosem.

– És valószínűleg ezután fogod érezni, hogy tényleg mi minden változik.
– Igen, eddig volt egy ilyen nagy csend, mert szeptemberben vettük fel a műsort, arról volt szó, hogy lemegy még ősszel, aztán kiderült, hogy nem. Nagyon örülök, hogy nem tudtuk előre, hogy ilyen későn fog kimenni, mert nagyon nehéz egy ilyenen ülni. Nem beszélve arról, hogy most nálam egy ilyen nagyon átmeneti időszak van, amikor nem tudom, hogy merre lépjek. Tudom, hogy lesznek dolgok, amik miatt ezután többet kell utazzak, felkéréseknek kell eleget tegyek.

– Hogy tudtad szeptember óta titokban tartani?
– Nagyon-nagyon nehezen. Pláne azért, mert sokan tudták, hogy versenyzek. Ugye nem tudsz úgy elmenni több napra, hogy ne tudják az emberek. Úgyhogy nagyon nehéz magadban tartani. Nem egyszerű dolog sem ülni egy ilyenen, sem feldolgozni.

– Milyen volt visszanézni magadat? Gondolom, elég szűkített, szerkesztett változatát kapjuk az ott lezajlott dolgoknak.
– Igen, teljesen más. Tudtam, hogy nem fogok én mindent ugyanúgy látni a képernyőn. Ha belegondolunk csak a forgatásokba, ha egy kétórás desszert volt a feladat, akkor az kétszer két óra csak a forgatás. Ezidő alatt annyi minden történik csak velem, de van még rajtam kívül az elején tizenegy versenyző. Jó, ahogy kevesebben vagyunk, egyre látványosabb, ahogy egyre többször szerepel mindenki. Nagyon furcsa visszanézni, mert néhány dologra emlékszem, hogy mit mondtam, más dolgokra nem, mert ugye, olyan sok minden történt, meg olyan intenzív volt. Amit nagyon fura nekem nézni, az, hogy én nem gondoltam, hogy ennyire én leszek az a versenyző, aki végzi a dolgát, és úgy elvan.

Én azt érzem, hogy nem sok dráma volt körülöttem. Ha bármi probléma volt, azt én megoldottam kis csendesen magamnak.

Már első nap rá kellett jönnöm, hogy muszáj nekem agyilag ott lenni. Nálam is adódtak problémák, de én azt megoldottam, nem csak a nézők nem vették észre ezeket, hanem senki, mert én azt mondtam: hoppá, akkor ezt újra kell gondolni. Azt gondolom, hogy ezt a játékot ésszel is kell játszani. Show, show, de nekem a show része kimerül abban, hogy mondjuk mondok nagy életigazságokat néha. Pedig azt hittem, hogy én leszek, aki zizi meg szeleburdi, összevissza kapkod mindennel. De nem. Én mindig végzem a dolgom. Ha odajöttek s beszéltek hozzám, akkor is mindig kavargattam a kis dolgaimat, nem csináltam látványos jeleneteket.

– Akkor új dolgokat is tanultál magadról.
– Igen, nem csak szakmai szempontból volt jó nekem ez a verseny, hanem rengeteget tanultam magamról. Legnagyobb félelmem az volt például, hogy mi lesz akkor, ha kiderül, hogy én egy törtető perszóna vagyok, aki versenyhelyzetben mindenkin keresztültapos. S amikor megnyertem, s hazajöttem, eszembe jutott, hogy és én ezért senkinek nem tettem keresztbe. Nagyon jó érzés volt. Úgyhogy nagyon sokat tanultam magamról, s arról, hogy teljesítek stresszhelyzetben, hogy milyen vagyok az emberekkel.

– A tévéből is az jött át, hogy nem volt durva versenyhelyzet, nagy konfliktusok a versenyzők közt.
– Jól láttad.

Az első, amikor én rájöttem, hogy ezt a versenyt tényleg meg akarom nyerni, és lehet, hogy nem szólnék, ha a valakinek égne a piskótája, az az utolsó tíz perc volt.

– Hamarabb nem merted elhinni sem?
– Én fel sem fogtam, hogy ott vagyok. Úgy mentem az első castingra, hogy ha azon továbbjutok, az mekkora sztori lesz, hogy fogom mesélni mindenkinek. Aztán mindig csak azt mondtam, hogy holnap megyek, remélem, jó lesz, aztán meglátjuk. Annyira jól éreztem magam, azt éreztem, hogy ez egy kaland, hogy sokáig fel se fogtam szerintem, hogy ezt meg is lehet nyerni.

– A két hét alatt nagyon sok mindenben kipróbálhattad magad, alapanyagok, technika, sütifajták sokfélesége. Mi volt, ami nehézséget okozott?
– Én legeslegjobban a mézezkalácshídtól féltem.

– Pedig abban te lettél a legjobb.
– Erről van szó. És a macarontól is féltem, majd aznap este is a nap győzteseként jutottam a döntőbe. Pedig úgy mentem én oda, hogy itthon sütögettem, mert ez egy nagyon macerás süti, s mindig szétrobbantak.

De amikor nagyon féltem, annyira koncentráltam minden részletre, hogy azok mentek a legjobban.

A mézeskalácshídnál sem gondoltam, hogy össze tudom egyáltalán ragasztani. A sablonjaim megvoltak, aztán mondtam, hogy valami lesz. Mégis annyira koncentráltam, hogy teljesen stabil kézzel lereszeltem az összes tartóelem oldalát, hogy jobban ragadjon, anélkül, hogy eltörtem volna bármelyiket. Aztán kiderült, hogy félelmetesek még Angéla (Baracskay Angéla, az egyik zsűritag – szerk. megj.) technikai feladatai is, főleg a mouse torta után. Az a fajta trend, amit én követek, az Instagram-oldalak, meg a hozzám hasonló hobbicukrászok. A tanult cukrászok stílusa, mint a tányérdesszert meg az éttermi cukrászat, nem áll közel hozzám, mert el sem jutottam még addig, hogy kipróbáljam, mert nem sütök olyan régóta.

– Milyen kulisszatitkokat tudhatunk meg a vetélkedőről? Említetted, hogy szeptemberben zajlott a forgatás, de amit egy nap alatt látunk, az egy nap alatt zajlott? Hol volt az Ide süss sátra és tényleg sátor volt? Tudtátok előre a recepteket?
– Nagytétényben voltunk, a kastély udvarán volt felhúzva az Ide süss sátra, am valóban egy nagy fehér sátor. És valahol a nagy fehér sátorban voltak a kicsi pultjaink, és pont úgy, mint az angol műsorban, amint fogytak a versenyzők, mentek ki pultok, egyre kevesebb maradt. Amikor mi sütöttünk, ami időt bemondtak, hogy erre két óra van, az mindig két óra volt, soha nem kaptunk pluszba egy percet sem. Nyilván egy forgatási nap az egy ilyen jó 14-16 óra volt. Amikor kezdtük az elején, akkor 16 smink, 16 haj kellett elkészüljön, stylist is volt. Akkor megsütjük az elsőt, a zsűri, amikor értékel, azt végig kell hallgatni, ami mind hosszabb, mint ahogy a tévében volt. Ebédszünet is van, mert egész nap tartott a munka, reggeltől estig. Kérdezted a recepteket: úgy nézett ki, hogy húsz feladat volt, amiből 14 lehetett saját recept, tehát tudtuk előre, hogy mit kell sütni. Kigondoltad, hogy mit szeretnél sütni, leadtad a hozzávalókat, és recept alapján sütöttél. A hat technikai feladatról persze nem tudtunk semmit, csak találgattunk.

– Mit jelent a te életedben ez a győzelem? Mennyire fog megváltozni az életed?
– Én egy kisvárosi lány vagyok, és nem szeretném, hogy átvegye nálam a sütés helyét a mindenféle szereplés. Nagyon szívesen igent mondanék különböző felkérésekre, kis videókra, voltam már másik műsormeghíváson is.

Mindig profi fotók készültek a tortáimról, sokszor hordoztam szét a sütiket a városba a barátoknak, hogy egyétek meg, ezek csak azért készültek, hogy lefotózzuk. Nagyon jó, hogy ebbe a kis profilomba most odaírhatom, hogy én vagyok az Ide süss győztese. Én eddig mindig szóltam, ha valaki cukrászként emlegetett, hogy én csak hobbicukrász vagyok. Nem tudtam soha, hogy nevezzem meg magam. Most már talán joggal mondhatom azt, hogy cukrászlány vagyok.

– Elhangzott, hogy titkos vágyad, hogy egy cukrászdát nyiss.
– Igen, szeretnék nagyon egy kávézót sütikkel. Nem egy standard cukrászda, inkább egy kis kávézó, ahová be lehet menni, s azt mondani, hogy kérek szépen egy doboz macaront vagy egy szelet sajttortát, mellé egy kávét. Nagyon jól megvan a fejemben, hogy ez hogyan nézne ki, milyen színekkel, hol lenne a szék, az asztal stb. Viszont ez a nyeremény, amit nyertem, nem elég ehhez. Első körben a legfontosabb most, hogy legyen egy helyem, ahol tudok kényelmesen sütni, ahol van egy hatalmas sütőm, mindenképp ezt a pénzt arra szeretném fordítani, hogy a technika adott legyen ahhoz, hogy süthessek nagyobb mennyiségben is. Azt gondolom, hogy amikor ez már megvan, majd jöhet a cukrászda. De én azt gondolom, hogy biztos, hogy lesz ÁgnesCake cukrászda. És én nagyon szeretném Udvarhelyen.

– Amúgy te mikor szerettél bele az édességekbe? Mikor kezdtél el sütni?
– Tudni kell rólam, hogy

Másodéves egyetemista voltam, amikor elkezdtem nagyon tudatosan táplálkozni: nem diétázni, hanem figyelni arra, hogy mit eszek. Rájöttem, hogy ha bemegyek az üzletbe, nem tudhatom, hogy az a teljes kiőrlésű finomság színezve van kakaóporral vagy tényleg teljes kiőrlésű. Hát de van teljes kiőrlésű liszt a bioboltban, s akkor így kezdtem el én sütni, azért, hogy ne legyen bűntudatom, egy egyetemista albérletben Kolozsváron, zéró felszereléssel. De rájöttem, hogy ezek sikerülnek, az pedig motiváció volt ahhoz, hogy akkor jött egy szülinap a barátok közt, s akkor megsütöttem a tortát, s azt éreztem, hogy nekem erre valahogy rááll a kezem, és az emberek úgy szeretik, meg nekem is tetszik. Aztán egy évet éltem Skóciában, ahol egy étteremben dolgoztam pincérként meg bárosként. De nagyon tetszett, hogy a konyhán mi zajlik, főleg hátul a desszertes résznél. Skócia után költöztem Udvarhelyre, mert amúgy gyergyószárhegyi vagyok, és azzal együtt jött a sütés, hogy lássuk, hogy mit tudok én ebből kihozni, és mekkorát tudok álmodni.

– Mivel foglalkozol, amikor nem sütsz? Úgy tudom, nem ebből élsz.
– De a sütésből élek. Ifjúsági projektmenedzser voltam még a műsor elején, de én effektív mindent feladtam, amikor elmentem a versenyre. Már a verseny ideje alatt tudtam, hogy nekem nem lesz hová visszajönni a munkahelyemre. De azóta annyi kis sütis projektem van, kis videók, felkérések, amiből nem mondom, hogy dúsgazdag vagyok, de elég ahhoz, hogy amíg lejár ez pangás meg csend, ami most van, addig ellegyek.

– Mi a véleményed a hazai cukrászatról? Milyen szinten állunk? Van hová fejlődnünk?
– Van. Nagyon van.

Szerintem borzasztóan szomorúak a cukrászdák, de az éttermi cukrászat is nagyjából arról szól, hogy bárhová betérsz, van palacsinta, somlói, jobb helyeken mondjuk egy tiramisu.

A cukrászdákban ez volt tíz éve is, amikor én még jártam nagytatámmal ekler fánkot enni: ugyanígy néztek ki, ugyanez volt az ízük. Vagy amikor elmegyek egy lagziba, és az emberek nem eszik meg a tortát, mert nem finom. Amit én itt látok, hogy az itteni cukrászat nem igazán tud újat mutatni, nem túl átgondolt, és ízekben meg formákban sem tud felzárkózni a trendekhez. Én nagyon szeretnék nem elcsúszni ezen: nálam a vaj mindig vaj lesz, a tejszín mindig tejszín, s a vanília mindig vanília. S ezt szeretném, hogy örökre tudjam tartani, mert különben nincs lelke a sütiknek.