Iskolaváros a régi Vásárhelyen

Az atyák, ha tehették, szívesen küldték gyermekeiket iskolába. A tanulás, az írástudás magasabb életszínvonalat, minőségibb és tartalmasabb életet jelentett, a különböző korok felfogása szerint. Lehet róla vitatkozni, de a tanulás mindennél előbbre valósága már Apáczai Csere János korában evidencia volt.

Az erdélyi magyar társadalom nagyra tartotta a tudást, ezért erőteljesen támogatta az iskolákat.

A legalsóbb foktól az egyetemig. Éppen ezért tűnik természetesnek, hogy amint Bernády György, az ezerkezű polgármester a város élére került, szétnézett a tanügyek terén is. Kétdiplomás ember volt, két doktori címmel, képviselői múlttal, így ismerte azokat a személyeket, akik révén átszervezhette, bővíthette Marosvásárhely tanügyét. Méltóvá akarta tenni iskolavárosi hírnevéhez. Ha pedig körültekintett, akkor azt látta, hogy az elemi iskolák, a felekezetiek (református és ferencrendi, leány- és fiúiskolák, vegyes elemi osztályok) községiek és magániskolák állapota siralmas. Ócska és romladozó épületekben működnek túlzsúfoltan.

Nem csoda, ha minden télen kitört a tanulók között valamely veszedelmes fertőzőbetegség, egyszerre több is, amelyek leküzdése antibiotikumok hiányában (még nem fedezték fel őket!) meglehetősen kétes volt, ezért a gyermekhalandóság aggasztó méreteket öltött. Különösen a város szegényebb negyedeiben élőket sújtotta, azokat akik az Alsó vasút utcában (Sándor János, utóbb Dózsa György) és annak környékén vagy a Wesselényi utca tájékán (ez ma Predeal utca), Hídvégen és Remeteszegen laktak. (Meggyesfalva akkor még külön települést képezett.) Ilyenkor el kellett rendelni az iskolabezárást, a tanév hosszabb-rövidebb ideig tartó felfüggesztését. A kezdeményezők az iskolaigazgatók voltak, akik azt látták, hogy gyakran egész osztályokat döntött le a lábáról az influenza – a legenyhébb a betegségek közül –, a diftéria és a skárlát, a tífusz és a himlő minden formája.

Az iskolát a rendőrség záratta be. Ugyanis ez a városi rendőrség feladata volt, miközben egyeztetett a városi tanáccsal, a polgármesterrel vagy helyettesével, a jegyzővel és főleg a tiszti főorvossal. A járvány feloldása iskolánként történt, az iskolai autonómia többé-kevésbé működött, az igazgatóság a saját felelősségére hirdette meg az iskolazár végét. Mindezt az újságokban is közzétették. Arra számítottak, hogy a városlakók – sőt a közeli falvak lakói – tudnak olvasni. A századfordulón tehát, 1890–1910 között már több mint hatvan százalékos volt az írni-olvasni tudás tájainkon (ennek minőségéről nem készült mélyanalízis). Az iskolakötelesek jelentős hányada mégis örökre kívül rekedt a tudás falain.

Bernády György ezen kívánt segíteni, illetve csökkenteni a kockázatot. Iskolaépítési programba kezdett. Elődei csak egy elemi iskola építéséhez, a Régi baromvásár utcai épületéhez (ma Márton Áron utca) kezdtek hozzá, amit azonban Bernády fejezett be, számoltatott el az építőkkel, a Belügy és Vallás-, illetve Közoktatási Minisztériummal. A főhatóságok nem csupán fontoskodásból imádtak beleszólni a szabad királyi város belügyeibe, de hivatali kötelességük volt tudni a városi gazdálkodás főbb mozzanatairól. Nos, az iskolaépítés bármely város esetében jelentős eseménynek számított, az iskolakerülők örök bánatára.

A polgármester négy másik elemi iskola építését verte át a tanácson.

Egyenként kellett meggyőzni a törvényhatósági bizottság, a közgyűlés tagjait, hogy az iskolaügy fontos, el nem bliccelhető, ha az iparosmesterek, kereskedő urak, műhely- és üzemtulajdonosok valamelyest képzettségű írni-olvasni tudó munkaerőt kívánnak alkalmazni a jövőben (az Apponyi-féle törvény kötelezővé és ingyenessé tette a négyosztályos népiskolai oktatást). Várták a növendéket az iparos tanonc és polgári iskolák, a középfokúak, főiskolák, amelyeket mind nagyobb számban látogattak. A legközelebbi egyetem 1871 óta Kolozsváron volt, ahová több vásárhelyi tanárt is
meghívtak oktatónak, és ahol az erdélyi értelmiség jelentős hányadát képezték.

Az új iskolák elhelyezése figyelembe vette a városnegyedeket: a Sándor János utcában a régi vámház helyén (ez ma a Bernády nevét viselő iskola), a Szentgyörgy téren, a Jókai utcában (Eminescu utcai, ma már nem iskolaként fungáló épület) és a Híd utcában (közel a nagy Maros-hídhoz). A Sándor János utcai iskolát kivéve a többiek szigorúan széttagoltattak fiú- és leányiskolára. Akkor még divatját élte a nemi szegregáció.

Az intézmények egy-másfél esztendő alatt elkészültek.

Építésükre pályázatot írtak ki, amelyet a város pallérmesterei nyertek, de a tervezést Budapesten végezték a minisztérium szakmérnökei. Építésük után azonnal jelentkeztek a fenntartási nehézségek. Nem kevés erőfeszítésébe került a városnak, hogy ezeket állami kezelésbe tegye át. Az állam vállalta segélyezésüket és az oktatók fizetését, de minden más költség továbbra is a város nyakán maradt. Az új iskolák egyik legmakacsabb hátránya a felszereltség hiánya volt. Álltak a ragyogó emeletes iskolák, fényben fürödtek a pompás tantermek, de nem volt elég pad, szék, fogas, tábla (emléktábla mindenik előcsarnokában volt: Épült Bernády György polgármestersége idején).

Utóbb valamiért eltűntek... A tanbútorzatot meg kellett rendelni az ország különböző gyáraiból. A minisztérium adta meg a gyárak elérhetőségét, de akkoriban a jóval nagyobb hazában iskolaépítési láz tombolt, várni kellett a jó padokra. Addig is a földön ülve, régi rozoga padokba szorongva szívták magukba a tudás áldását és tartották tenyerüket a jóságos tanító bácsik és nénik tanpálcája elé.