Jó a lekvár is, de a ribizlibor orvosság

Bálint Etelka az az igazi tűzről pattant székely fiatalasszony, aki ha valamit nagyon akar, azt el is éri. Önerőből, elszántsággal, akkor is ha néha belefárad. De ma már tudja, ha el is fárad, jobb nem azon ábrándozni, hogy milyen jól fogna legalább egy hét pihenő, ugyanis megtette már egyszer, s rögtön két hétre kórházba került. Igaz, pihent is, az ételt is „felszolgálták”, csak éppen akkor forrt ki a pincében a ribizlibor – kacag nagyot, mikor eszébe jut.

„Németországban dolgoztunk 2011-ben és 2012-ben, s egy alkalommal szezonmunkát vállaltam egy ribizlisben, ahol nekem nagyon megtetszett. Nagyon foglalkoztatott, hogy ha Németországból hazakerülünk, akkor itthon valami olyannal kellene foglalkozni, amit a gyermekeknek is át tudok majd adni. A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem menedzsment szakán végeztem, de éreztem, nem szeretném feladni az állattenyésztést, a gyümölcs- és zöldségtermesztést, annak idején a szüleim is mindent megtermeltek a család számára. Arra gondoltam, hogy ha én menedzsere leszek valahol, már nem fogok tudni úgy odaállni a mezőgazdasági munka mellé, hogy azt örökségként hagyjam a gyermekeimre.

– meséli a közigazgatásilag Oroszhegyhez tartozó Székelyszentkirályon élő fiatalasszony. Ment is kárba az eredeti száz tőből – jegyzi meg mosolyogva – volt amit a hangyák pusztítottak el, de semmi sem szegte kedvét, ő maga szaporította fel egyenként dugványozással s így lett a két sor ribizliből később négy, majd hat s mára már 14 sor, ami összesen nyolcszáz tövet jelent.

Etelka a ribizliből egészséges szörpöt, finom lekvárt, mennyei kocsonyát készített, de érezte, hogy ebből a gyümölcsből többet is ki lehet hozni. Készítsen bort – tanácsolták neki –, s mivel örök életében vérszegény volt, tetszett az ötlet. Egy baj volt csak, márpedig az, hogy a fiatalasszony semmit sem tudott a borkészítésről.

„Az egyik falubeli bácsi mondta, hogy ő már mindjárt húsz éve kísérletezik, hogy hogyan lehet a ribizliből jó bort készíteni, s ideadja a receptet. Na persze ő csak ötvenliteres korsóval szokott készíteni, nem szokta átfejteni, így az ő receptjével indultam ugyan, de sok mindent én magam kellett kikísérletezzek, megtanuljak, amíg olyan bort palackozhattam, amit akár idegennek is szívesen odaadok. Lassan tanulgattam. Első évben finom lett a bor, csak túl édes volt. Volt, amikor azt javasolták, hogy kicsit szárazabbra csináljam, ezért kevesebb cukrot tettem bele, az nem volt jó. Végül kialakult egy olyan recept, amire azt mondom, hogy bevált, s nem is igazán akarok azon már módosítani.

– magyarázza.

Jóízűen nevet, amikor eszébe jut, volt olyan esztendő is, amikor bornak indult a korsókban lévő nedű, végül ecet lett belőle. Erősen jó, roboráló szer volt az az ecet – fűzi hozzá –, s el is fogyott, mert egy ideig reggelente éhgyomorra a családból mindenki ivott egy pálinkáspohárnyit. Aztán volt olyan esztendő, amikor egy kórházi kezelés szólt bele a bor lefejtésébe, „abban az évbe meg is érezte a bor, nem volt olyan finom”. Volt, amikor az elkészült mennyiségnek csak a fele volt fogyasztható, a többihez később cukrot adagolt, újraforrt, és végül nagyon jó bora lett.

Lelkesen mesél a legutóbbi versenyen tapasztaltakról, a visszajelzésekről. „Több borásszal beszélgettem, s azt tanácsolták, hogy lefejtés után egy nagyobb acélhordóba öntsem össze a bort, és onnan csapoljam le. Van egy ötven- és egy százliteres acélhordóm, úgy néz ki, hogy muszáj lesz egy háromszáz literest vegyek” – szövögeti terveit. Szeret a ribizliborral foglalkozni, télen van is rá idő, s minden egyes alkalom kihívás számára. A borkészítés, az új bor pedig mindig szolgál meglepetésekkel.

Mosolyog, amikor arról mesél, hogy mekkora meglepetés volt számára a díjátadón való részvétel, utolsó percig ugyanis fogalma sem volt, milyen díjat nyert.

„Amikor felhívtak, hogy részt tudok-e venni az ünnepségen, mert díjnyertes a borom, nem volt jó a térerő, s nem értettem, mit nyertem, milyen kategóriában. Odahaza tanakodtunk a férjemmel, hogy vajon nyertem, nem nyertem, aztán jött az e-mail, amiben úgy fogalmaztak, hogy az általam beküldött minták között díjnyertes tétel is van. Gondoltam, én nyerem a nők által készített bor címet, de aztán láttam, hogy sok nő készít bort. Ott ültünk az ünnepségen, kimentek már a bronzérmesek, az ezüstérmesek, az aranyérmesek nagy része s csak nézelődtem. Aztán engem is szólítottak, az utolsó hat aranyérmes között voltam” – meséli.

Mint megjegyzi, máris sokat tanult a visszajelzésekből, értékelésekből, sok mindenre kell figyelni, hiszen számos dolog hordozza a sikert, tudja, még sok tanulnivalója van.

Nincs titka a borának, hacsak a siker nem abban rejlik, ahogy ő viszonyul a gyümölcshöz, a készülő borhoz, magához a természethez, a mezőgazdasági munkához. „Mondják a szakemberek, hogy ők komoly szűrőberendezést használnak az átfejtéshez, na én ügyesen ehhez a harisnyámat szoktam használni, vagy gézt több rétegben.

Érzésből és szeretetből csinálom, s ez a fontos” – mondja. S közben kiderül, nem csak ribizlitöveket szaporította fel ilyen szép számban az elmúlt években, hanem a málnatövek is szaporodnak, sőt, akad jószág is az istállóban, s a keltetőgép is be van üzemelve. Tervei is vannak a közeljövőre, hiszen érdeklődik a turizmus, a vendéglátás iránt, de egyelőre a tanulásé a főszerep.

„Szeretem csinálni, s részben a gyermekek miatt is csinálom. Olyan világot élünk, hogy nem kellene a régi hagyományainkat feladni, valamit át kellene adjunk nekik. Amikor az egyetemet befejeztem, gondoltam, kapok Székelyudvarhelyen egy állást, a gyermekeket napközibe adom, s reggel nyolctól délután négyig szabad vagyok. Örvendek, hogy nem így alakult. Végül is a tanulmányaimat is hasznosítom, s még egy kicsi marketing sem ártana, télen, amikor le van állva a mezőgazdaság, tanulok, azzal nem akarok leállni. Úgy érzem, megkaptam a helyemet” – mondja.

Lánya, Eszter az ősszel lesz nyolcéves, Tamás hamarosan hat évet tölt, szívesen segítenek édesanyjuknak, ha másban nem is, a zamatos málna szüretelésében biztos.

Ínycsiklandó, karakteres, szinte kéri, hogy még igyál belőle” – nevet nagyot. Büszke az általa készített borra, arra, hogy önerőből, tanulással, nyitottsággal jutott el ide.

„Én úgy bánok mindenkivel, ahogy velem szeretném, hogy bánjanak. Még az állatokkal, a növényekkel is. Hálás vagyok. Mikor metszem a ribizlit, gondolatban elbeszélgetek vele, s elmondom neki, hogy megmetszettem, gondoskodok róla, s remélem, meg fogja hálálni. Úgy örvendek, amikor egy magot is elültetek, amikor a tojásból kikel a csirke, amikor leszedjük a paradicsomot. Amikor a gyermekeim örvendenek a kertben termett gyümölcsöknek. Most érzem azt, hogy az jó, amit csinálok” – búcsúzik.