Jó utat, repülj csak, repülj! Örök búcsú, ha nem mehetünk el a szertartásra

„A mondás azt tartja, mindenki a maga boldogságának a kovácsa. Mindenki maga felelős a boldogságáért. Rajta múlik, elfogadja-e magát, az élethelyzetét... Egy névtelen hetyke átformálta a mondást, és életfilozófiájának meglepő változatát egy ház falára fújta rá: »mindenki saját boldogságának elrontója.« Vannak emberek, akik úgy intézik, hogy az élet adta lehetőségeket megzavarják és elrontják. Annyira azonosulnak a »boldogtalan ember« szerepükkel, hogy műsorukból nem tudják ezt a szerepüket törölni. Nem hajlandók tragédiájukból komédiát csinálni. Pedig rajtunk múlik, hogyan írjuk meg életünk forgatókönyvét” – reagál megkeresésemre László Rezső.

A csíkcsicsói plébános maga is tapasztalja, hogy most, amikor „járvány, a bezártság, a bizonytalanság, a félelem vihara átjárja az országot, a földgolyót”, mindenki másként reagálja ezt le. Van, aki kétségbeesik, bezárkózik, mások próbálnak mindennel bebiztosítani magukat az esetleges túlélésre, és esetleg nem veszik észre a lehetőségeket. Mert – mondja – ha csak a házastársakat nézzük, akik eddig csak rohantak, vagy akár egyik fél külföldön élt, most van lehetőségük egymásra hangolódni, egymást valóságosabban megismerni, akár az otthoni munka során jobban átlátni egymás munkáját. Vagy ott vannak a fiatal családok – teszi hozzá – és végre apa és anya is itthon van, együtt lehet a család.

Ám mindezek mellet ennek az időszaknak megvan a maga tragikus, szomorú vetülete is. Az elmúlás. És igen, erről is beszélnünk kell.

„Ahogy telik az életidő, egy-egy betegség, a járvány mindenkit elgondolkodtathat. A régi szerzetesek mindennapi elmélkedési témája a két tenyérben szemlélni a két M betűt: Memento Morii – Emlékezz a halálodra! Ez az elmélkedés tette őket nagyokká, mint például a Gulágon Placid atyáékat, a Havasalföldön, a Duna-csatornában sok pap és szerzetes társunkat. Ebből született meg a jelen pillanat megélése és az örök hazáért való lelkes fáradozás: »Imádkozz úgy, mintha ma lenne az utolsó napod. Dolgozz úgy, mintha örökké élnél«. Két lábbal a földön éltek, miközben szemüket az ég csábította. Minden átértékelődik így, ki és mi a fontosabb, mivel töltöm az időm” – jegyzi meg.

Ugyanakkor fontosnak tartja kihangsúlyozni, embertársainkat bizony addig kell szeretni, értékelni, amíg mellettünk vannak.

„Idős embertársaink nagyobb veszélynek vannak kitéve a járvány kapcsán. Én úgy képzelem a síromat, hogy csak frissen kaszált fű legyen felettem, esetleg egy kis kőtábla besüllyesztve a földbe a monogramommal. Míg beton sírpanziókat építenénk szeretteinknek, a járvány egy felkiáltó jel, hogy míg vannak, addig szeressük, legyünk hálásak, érdeklődjünk tőlük, vegyük át a tapasztalatukat. A bölcs öregeknek minden egészséges kultúrában jelentőségük volt, van. Elgondolkodtat, ahogy eddig az idősekhez viszonyultam, inkább a második gyermekkorba taszítottam vissza nemtörődésemmel, vagy érdeklődő jelenlétemmel értelmet adtam idős koruknak? Vannak, akik csak a halált várják idős korban, magányukban. Vannak, akik mindvégig intenzíven élnek a szerető családi körben koruknak és családi állapotuknak megfelelően” – magyarázza a plébános.

Szomorúan jegyzi meg, beszélgetésünk napján is egy négygyerekes, sokunokás idős embert temet, akinek temetésén nyolcan lehetnek jelen a nagy családból.

„Mint a kutyát, úgy temetjük el? – jött a sóhaj az egyik családtagtól. Elbúcsúzás, bánat, lelkiismeret-furdalás – érzések a halála kapcsán. Az elhunyt utolsó napjaiban azt mondogatta: olyan nagyon szeretnek, törődnek velem... Ha mindent megtettünk, van, amiért keseregjünk? Hányan állunk a koporsó mellett? Szeressünk, legyünk egymáséi, míg az élet tart. Valaki elhunyt? Legyen nyitott kezünk átengedni Annak, aki eddig megajándékozott vele! Én úgy képzelem, hogy amikor valakitől el kell válnunk, az olyan, mint mikor a pillangókat engedjük a réten felröppenni a tenyerünkből: jó utat, repülj csak, repülj, jó célba érést – mert hiszek az örök életben!” – fűzi hozzá.

És hogy a járvány boldogságunkat, családjainkat segíti vagy tönkre teszi, azt talán mindenki maga dönti el, hiszen mindenki a maga boldogságának vagy boldogtalanságának a kovácsa – jegyzi meg. „Izraelről, a választott népről írja a történelem: minél inkább sanyargatták, annál erősebbek lettek, annál jobban növekedett számuk (vö. Kiv 1,12). Áldott, gyümölcsöző idő lehet a járvány ideje is – hozzáállásunktól függően” – emeli ki a plébános.