Jobb-e a bolgár tengerpart? Szubjektív beszámoló Szarafovóból

Olcsóbb, jobban felszerelt, civilizáltabb ésatöbbi ésatöbbi. Amíg a román tengerparton csak a mocsok meg a manelé, addig a bolgár szomszédoknál maga a Kánaán. Ebben az önostorozó narratívában az ember azt hinné, hogy soha többé nem érdemes a román tengerpartra mennie, ha pár száz kilométerre ott van tőle Bulgária.

Idén hát kipróbáltuk. Előrebocsátom: összehasonlítást nem fogok végezni a román részekkel, mert ott már több mint tíz éve nem jártam. Ugyanakkor azt is tudni érdemes, hogy az országot nem először kerestem fel, átutazóban vagy kimondott úti célként is volt szerencsém korábban Bulgáriához, de nem a tengerparthoz.

Benyomásom eddig az országról összességében kellemes volt. Persze, mint kiderült, ennek az az emberi tulajdonság is oka, hogy

utólag jobban emlékezünk a pozitív dolgokra, mint a visszásságokra.

Mert itt van mindjárt az országba való belépésnél ez az útadó-mizéria. Idén csak rajta túlesve ugrott be, hogy ezt legalább egyszer már megjártam. Ugyanúgy, mint Romániában, Bulgáriában is matricát kell vásárolni az utak használatáért (jó, tudom, Romániában már nem adnak matricát). A tett helyére való érkezés előtt előrelátó állampolgárhoz méltóan tájékozódok: kiderül kora tavaszi román cikkekből (kettőt olvastam el), hogy idéntől kizárólag a határátlépéskor válthatók meg ezek a matricák. Írják az árakat, fizetni lehet lévával, euróval vagy bankkártyával.

Úgyhogy az országba való belépést követően félre is húzok, megyek a Vignetta feliratú ablakhoz. Készpénzt még azért se vittem magammal, mert kiszámoltam, hogy sokkal jobban járok, ha a kártyámat használom, s azóta, hogy ingyen vehetek ki készpénzt az automatákból bárhol a világon, ez sokkal kifizetődőbb számomra.

A balkáni logikával azonban nehéz számolni.

Ott állok hát az ablaknál, amely mögött a ruszei határállomáson dolgozó szikár, őszülő bolgár pasas persze véletlenül sem tud angolul. De közlendője így is érthető: hiába van felmatricázva az ablak minden létező bankkártyatípussal,

mutat odébb. Ennyit arról egyrészt, hogy csak a határon lehet matricát vásárolni, meg persze ennyit a kártyás fizetési lehetőségről is. Meggyőződésem, hogy amúgy ott van előtte az a nyamvadt kártyaleolvasó, de túl „öreg” hozzá. Érts: digitális analfabéta, de az is lehet, hogy egyszerűen unja. De mivel korlátozott kommunikációs lehetőségeink nem igazán adnak lehetőséget arra, hogy ezt megdumáljam vele, odébbállok.

Van is az első lerobbant körforgalomnál legalább hat „vignettás” bódé meg egy benzinkút, ahol szintén szolgálnak ezzel. Kártyával persze csak a benzinkútnál lehet fizetni, ahol viszont egy mozdulni egyáltalán nem akaró sor áll. Volt nálam annyi lej viszont, ami fedezte volna a 30 napos matrica árát (9 napra mentünk, így az egyhetes épp nem volt elég), s mivel a bódék egyúttal pénzváltók is, gondoltam, megpróbálkozok. Azért nem járok sikerrel, mert a bódékban csak egyhetes matrica van. De legalább felvilágosítanak: hét kilométerre onnan a ruszei körgyűrű mellett, de még a város területén – vagyis matricamentes övezetben – van egy Shell benzinkút. S akkor beugrik: valóban, korábban is ott vettem meg a matricát, sorban állás és mizéria nélkül, civilizáltan, bankkártyával.

Később kiderült: a legtöbb esetben nem érdemes hitelt adnunk az interneten fellelhető leírásoknak, a helyszínen más a valóság.

Hajókázásos kirándulásunk előtt például a leírás arról tájékoztatott, hogy a kiinduló hajóállomást nem lehet autóval megközelíteni. Miután lepengettem a 2 lévát a legközelebbi nyilvános parkolóban, kiderült: van ugyan egy sorompó a kikötőbe való belépés előtt, de az mindig nyitva áll. Az információs pultnál is megnyugtattak: nyugodtan parkolhatok a hajóállomás bejáratánál.

Ami a kommunikációt illeti, készüljünk fel, hogy az angollal nem mindig fog menni. Az volt a benyomásunk, hogy az országba érkező orosz turisták hada is jobban áll az angol nyelvtudással, mint a bolgár átlag. Ennek ellenére persze meg lehet értetni magad, kézzel-lábbal, mutogatással. Néhány bolgár szó pedig ismerős lehet: a kartofot például nem fordítom, de néhány nap után már azt is tudtam, hogy a sprotni az cácá, s ezt ráadásul cirill betűkkel leírva is könnyen ki tudtam már olvasni. A gumiszervizben az iparos pedig a nem alumíniumból készült felnimre mutogatva azt mondta, hogy rozsda. Világos, nemde?

Apropó, feliratok: el tudom képzelni, hogy a Naposparton sok az angol felirat, de mi nem ott voltunk, hanem Burgasz egy külvárosában, Szarafovóban, a naposparti üdülőktől 25-30 kilométerre, a turistahadtól viszonylag távol. Itt az angol vagy egyáltalán a latin betűs felirat ritkább, de ezt nem szoktam bánni, mert néhány nap elteltével már derengeni szoktak a cirill betűs feliratok jelentései, s ettől jól szoktam érezni magam. Az egyetlen vendéglőben, amit ottlétünk alatt egyetlen egyszer felkerestünk, volt angol menü is.

Egyébként egy utcai bódéban vásároltuk azt az ebédet, vacsorát, amit nem mi magunk főztünk,s itt elég volt rámutatni arra, amit kérünk, a mennyiséget pedig ujjal jelezni. Ezen a helyen, egy lakókocsiban idős úriemberek grilleztek, sütöttek a háttérben, s egy mogorva, néha dühös asszony két léváért mérte az enyhén tojásos, olajban sült „cácá” száz grammját.

De volt itt kimérős kagyló, tintahal, garnéla, makréla és egyéb finomság is.

Különösen ízlett egy fehér húsú, nagyon ízletesen pácolt és fűszerezett, szálkamentes, grillezett halféle, amiről harmadik alkalommal a kiszolgáló asszonyság már elárulta, hogy „shark”, azaz cápa. Utánanéztem: kisebb testű cápafélék élnek a Fekete-tengerben is. De egyéb helyinek tűnő halak is ott sorakoztak a büfé ablakában, amiknek fajtája azonban rejtély maradt előttem.

A tapasztalt helyi modor amúgy meglehetősen rosszul érintett. Korábbi útjaimról kedvesebb, rendesebb bolgárokra emlékeztem. Most gyakran tapasztaltam, hogy süket fülekre talál előre köszönésem, búcsúzásom, még úgy is, ha bolgárul ejtettem meg. Boltokban gyakran volt az az érzésem, hogy menten leharapják a fejemet, amiért vásárolni merészelek.

A mosolygós, kedves, horribile dictu előzékeny embertípus valahogy nem sajátja ennek a vidéknek.

S ez meglátszott a közlekedésen is: a nyomulós, agresszív autózás a jellemző, amelyben a közlekedési szabályok tájékoztató jellegűek. A járdák jó balkáni szokás szerint tele parkoló autókkal. Már ahol vannak: mintha a burgaszi önkormányzat Szarafovóban kizárólag a beruházók reszortjává tette volna a városi infrastruktúra fejlesztését. Ami azzal járt, hogy az új építésű turistalétesítmények előtt új építésű járda húzódott, modern közvilágítás állt, de csak a következő, üresen álló, lepusztult, gazos telekig.

A tömegközlekedés modern, új, alacsonypadlós, légkondicionált, GPS-el követett buszok jártak ki Szarafovó hepehupás útjaira is, de amikor az egyik buszra felszállva a jegyautomatát kezdtem tanulmányozni, egy néni förmedt rám. Nála vettem meg hát az egy lévás jegyet, amit ő érvényesített a buszon található berendezésen. Nem kell félteni hát itt a modern technológia miatt a munkahelyeket.

Hogy olcsóbb a bolgár tengerpart, ahhoz nem férhet kétség: nagyságrendekkel alacsonyabb áron lehet itt szállást találni, mint mondjuk Görögországban vagy Horvátországban, s a kosztért sem kell csillagászati összegeket fizetni.

De ennek megvan az ára.

Például, hogy sétálnál, de nincs hol, csak az úttest, ahol folyamatosan nyitva kell tartsd a szemed. Babakocsis kisgyerekkel mászkálva jobban észreveszed, hogy az akadálymentesítés errefelé mennyire kezdetleges. Nehezen lehet lenyelni az út szélén ötven méterenként sorakozó nagy szemetes konténerek látványát és szagát. Azt, hogy figyelmetlenül felrúgják a gyerekeket, s utána elfordítják a fejüket. A tengerparton néha te szeded össze a szemetet, ha nem akarsz belefeküdni. S még lehetne sorolni.

De mindezekkel együtt vagy ezek ellenére: én senkit sem tudok vagy akarok lebeszélni a bulgáriai nyaralásról. Ha tudjuk, hogy mire számítsunk, nem csalódhatunk.

Kinek mennyit számít a modor, erről még egy történet: hazafelé Călărașinál negyven fokban az inkább lélekvesztőnek tűnő kompszerűségre várakozva (péntek délután el szerettük volna kerülni a Bukarest-környéki meg a Prahova-völgyi dugókat) egy előttem levő autót magára hagyott átmenetileg gazdája, s mivel a sor közben előrehaladt, többen kikerülték, én is. Rövidesen feldúlva érkezett vissza a sofőr: egy tipikus „kokölár”, nevezzük manelékirálynak. S kérem figyelni: visszakérezkedett elém, majd megköszönte! A kompra ráengedő jegykezelő pedig előre köszönt! Bő egy hét Bulgária után úgy éreztem, visszatértem a civilizációba.