Kassa, Pozsony, Nagyszombat: Felvidékig menekültek a székelyek

Az 1916-os román támadást követően a magyar hatóságok határozatot hoztak arról, hogy a menekültek karavánjait vármegyék szerint csoportosítva az ország belsejébe, előre kijelölt helyekre irányítják. Így a csíkiakat Hajdú vármegyébe, a háromszékieket Békésbe irányították, az udvarhelyieknek Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét jelölték ki ideiglenes tartózkodási helynek. Legalábbis nagy részüknek, mert ezt a tervet nem lehetett teljes egészében megvalósítani: Hajdú megyébe közel annyi udvarhelyi menekült került, mint a kijelölt Jász-Nagykun-Szolnokba. Kezdetben nagy káosz alakult ki, a menekülteket szállító vonatok az eredetileg kidolgozott tervekkel ellentétben főleg a budapesti pályaudvarokra futottak be, majd később nagy részüket innen irányították tovább Magyarország különböző területeire. Így még Felvidékre, a mai Szlovákia területére is érkeztek erdélyi, székely menekülők. Az északi vármegyékben elhelyezett menekültek száma elérhette a húszezret is. Ezen menekültek sorsát átfogóan L. Juhász Ilona felvidéki történész kutatta, írásunkat az ő munkásságára építjük.

Egy Kádár Béla és Sarbó Vilmos által szerkesztett 1927-es könyvben azt olvashatjuk, hogy

L. Juhász Ilona szerint erdélyi menekültek minden, ma Szlovákiához tartozó megyében tartózkodtak, tehát az északi, szlovákok és németek lakta vármegyékbe is kerültek, nem csupán a magyarok lakta vidékeken helyezték el őket. Érdekességként említjük, hogy a román támadás idején a kassai színház éppen Brassóban vendégszerepelt. A hirtelen menekülésre kényszerült társulat kénytelen volt hátrahagyni a kellékeket, valamint több színész személyes holmijának egy részét is. Az első olyan menekültvonat, amely a mai Szlovákia területére (Ipolyságra) érkezett, éppen Brassóból indult.

A felvidéki sajtóban egymást követték az erdélyi menekültekről szóló hírek, adakozásra, a menekültek befogadására kérve a lakosságot.

Sok lap szerkesztőségében azonnal gyűjtést indítottak, s ettől kezdve rendszeresen közzétették az adakozók névsorát a pénzösszeggel együtt, de a természetbeni adományokról, továbbá a hatóságok, illetve mások által szervezett gyűjtések eredményéről is beszámoltak. A fontosabb pályaudvarokon helyi fogadóbizottságok alakultak, melyek az átutazó menekülteket látták el élelemmel és itallal, illetve gondoskodtak azoknak a szerelvényeknek az utasairól, melyek végcélja éppen az adott állomás volt. A földönfutókat kollégiumokban, különféle otthonokban szállásolták el. A komáromi izraelita hitközség a hitközség tanácstermét ajánlotta fel. Többen magánszemélyekhez, családokhoz kerültek. A tehetősebb menekültek a városokban maradtak, a szegényebbeket, elsősorban a gazdálkodókat általában falun helyezték el, mivel a magukkal hozott állatok elhelyezését és takarmányozását leginkább ott lehetett megoldani. Bár az adományok felajánlására ösztönző felhívásokban „egy szál ruhában” elmenekült erdélyiekről írtak, sokan magukkal hozták háziállataikat is (marhát, sertést, baromfit egyaránt), és többen élelmet, bútort és más vagyontárgyat is felpakoltak. Erős kritika fogalmazódott meg viszont a kassai Felvidéki Újságban a városban működő Székely Társasággal szemben, mert nem sietett azonnal a menekült székelyek segítségére:

A cikk megjelenése után a társaság azonnal jótékonysági rendezvényt szervezett a menekültek javára… A munkaképes menekültek igyekeztek minél előbb valamilyen keresethez jutni, közülük néhányan hirdetések útján próbáltak munkát találni, mint például a Komáromi Lapokban megjelent hirdetés feladója, Tóth Józsefné, aki:

A mezítláb érkezett menekülteknek, elsősorban a gyerekeknek mielőbb lábbelit kellett szerezni, de a hiányos ruházatukat is pótolni kellett, mivel közben az időjárás egyre hidegebbre fordult. Meg kellett szervezni a diákok iskoláztatását, taneszközökkel való ellátását is. Mint a székelyudvarhelyi Magyar Királyi Állami Főreáliskola utódintézményének tanára, érdeklődéssel és izgalommal olvastam a Nyitramegyei Szemle tudósítását, amely szerint

Ezen kívül sajnos egyéb forrást nem sikerült felkutatni a főreáliskola menekítésével kapcsolatosan, L. Juhász Ilona szerint a felvidéki sajtó sem beszél a későbbiekben erről a témáról. Azt valószínűsíthetjük, hogy a román előnyomulás megállításával a költöztetés okafogyottá vált, hiszen novemberre már az egész Székelyföld felszabadult. A kétely azért ott motoszkál természetesen a történész fejében, hiszen a székelykeresztúri tanitóképző bajai menekítése is ugyanilyen körülmények között történt, ezért nem adtuk fel a reményt, hogy további források segítségével tisztázhatjuk még a későbbiekben ezt a kérdést.

A Központi Hatalmak hadereje 1916. október 4-re a megszállt területekről kiűzte a románokat, azonban a menekültek nem térhettek vissza azonnal otthonaikba, hanem fokozatosan indultak haza, attól függően, hogy a kormány melyik régió lakosainak adott engedélyt. Komáromban (és amint előző rovatunkban láthattuk, Magyarország más vidékein is) még 1918 elején is voltak menekültek, akik csak májusban indulhattak útnak. A Trencsénből búcsúzó menekültek a Vágvölgyi Lap 1916. novemberi számában tettek közzé egy köszönő levelet:

„Trencsén vármegye megtette azt, amit talán sehol az országban, hogy teljesen új ruházattal és cipővel ellátva engedi útnak sok száz menekültjét. Most, hogy az utolsó percekben vagyunk, sok minden eszünkbe jut: most látjuk csak, hogy adósa vagyunk mindenkinek. Köszönettel tartozunk a helybeli sajtónak, hogy a menekültek ügyét állandóan ébren tartotta, azoknak, kik ingyen lakást adtak a menekülteknek, kik a sok száz új ruha elkészítésénél közreműködtek és köszönettel tartozunk sok másnak ... talán mindenkinek!”