Kastélyozás, labdabújócskázás: okostelefon nélküli gyerekvilág

Az óvodai, iskolai vakációban talán még nagyobb kihívás megőrizni a gyerekeinket attól, hogy idejük nagy részét ne a számítógép előtt vagy az okostelefonon lógva töltsék. A szülők éppen ezért igyekeznek minél több programot szervezni a gyereknek: játszóház, ilyen tábor, olyan tábor, játszós délután, különböző sporttevékenységek. A mi időnkben – s ez leginkább a kilencvenes éveket jelenti, mert én a nyolcvanas években születtem – a szünidőt az udvaron töltöttük, a tömbház körül, mint a legtöbb gyerek. S bárt voltunk falun, a nagyszülőknél is, a vakáció legjobb része az volt, amikor egy szelet zakuszkás kenyérrel végre kimehettünk a többiek közé, hogy labdabújócskázzunk, kastélyozzunk, háborút indítsunk.

Bár voltak nemek szerint megoszló játékok is, többségük koedukált volt,

s különben is, ha a fiúk nem is igazán álltak le ugróiskolázni vagy gumizni, focizni azért a lányoknak is lehetett, sőt más szabályokkal: nálunk például a fault is megengedett volt. Akkoriban nem is nőtt ki a fű, ott, ahol most szépen rendezett virágágyások vannak. De idézzük fel, melyek azok a játékok, amelyekkel eltelt a szünidőnk akkoriban.

Mi egyszerűen kastélyozásnak hívtuk, de sokan hétkövezésnek ismerik ezt a játékot. Kellett hozzá két csapat – minél több tagból álló, annál jobb –, egy labda és több kisebb- nagyobb lapos kő.

Van, aki esküdni merne rá, hogy ezt csak hét kővel lehet játszani, de mifelénk anno bármennyi kővel lehetett, csak megálljon az a kastély.

A köveket ugyanis úgy kell feltenni egymásra, hogy a legnagyobb alul, a legkisebb meg felül legyen. A csapatok közül az egyiknek az a feladata, hogy ledobja a köveket – a kastélyt –, majd elszalad. A másik csapat kifogja a labdát, és üldözőbe veszi a csapatot, a labdával kell egyesével meg-, illetve kidobni az elszaladt csapattagokat, miközben azok azon munkálkodnak, hogy visszaépítsék a kövekből a kastélyt. Akit elér a labda, az kiesett, többé már nem rakhat fel köveket. Ha sikerült felrakni a köveket ismét egymásra, akkor a köveket döntő csapat nyer, ha mindenkit kiütöttek a labdával, akkor a kastélyt őrző csapat nyer, s jöhet a szerepcsere.

A nyár nagy slágere volt a labdabújócska, a legmenőbb az udvaron pedig az, akinek volt ehhez labdája, ugyanis sokszor az szabta meg, ki játszhat és ki nem. Igen, az udvari játékoknak – a sok szépsége mellett – árnyoldala is volt. De térjünk vissza a játékhoz.

Kicsit olyan ez, mint a bújócska, csak izgalmasabb.

Valaki elrúgja a labdát, a hunyó pedig utána szalad, és hátrafelé futva hozza vissza, leteszi a helyére. Ezidő alatt a többiek elbújnak, a hunyó pedig meg kell keresse úgy, hogy közben őrizze a labdát. Akit meglát, a nevét mondja, az ki van esve a játékból – legalábbis egyelőre, ugyanis ha a hunyó nem jól őrzi a labdát, messzire merészkedik, s valaki ismét elrúgja, akkor az összes kiesett játékos újra elbújhat.

Ehhez is két csapat kell: kiválasztunk két királyt, akik csapattagokat választanak maguk mellé. A csapatok egymással szemben állnak körülbelül két-három méter távolságra, a csapattagok megfogják egymás kezét és szorítják. A két csapat közötti párbeszéd:

Időnként még hozzátettük azt is:

A megnevezett gyerek kilép a sorból, nekiszalad a másik sornak egy általa választott helyen, és megpróbálja elszakítani a láncot. Ha sikerül, egy katonát visszavihet a saját seregébe, ha pedig nem, ott ragad fogolynak. A játék addig folytatódik, amíg az egyik király egyedül nem marad.

Ez elég lányos játéknak volt elkönyvelve. Nem kell hozzá egyéb, csak egy 3-4 méter hosszú keskeny „bugyigumi” összekötve vagy összevarrva, valamint legalább három játékos. (Játékosok híján – például otthon – a székláb is megtette akasztónak.)

Az összevarrt gumit két játékos egymással szemben kis terpeszben állva a bokájára húzta. Ezek között vagy ezekre kellett ugrani, és voltak „áthúzások” is. Vannak pályák, ezeket kellett megcsinálni: boka, lábszár, térd sorrendben. Mindenki addig csinálta, amíg nem rontott, ekkor jöhetett a következő játékos.

Ez is egy labdás, kidobós játék. A játékban résztvevők közül mindenki választ magának egy országot, azt képviseli. Rajzolunk egy nagy kört, azt felosztjuk cikkelyekre, a játék kezdetekor minden országnak egyenlő területe van, de aztán elkezdődik a háború. Aki kezd, annál van a labda, feldobja azt jó magasra, s azt mondja:

Akkor mindenki elszalad minél messzebbre, az a játékos, aki Németországot képviseli, az meg kell fogja a labdát, amikor megfogta, azt mondja, stop, s erre mindenkinek meg kell állnia. Onnan többet nem szabad mozogni. „Németország” is ott, ahol megfogta a labdát, megáll, majd megpróbál valakit megcélozni a labdával. Akit eltalál, annak az országából foglalhat területet. Mi úgy játszottuk, hogy tetszés szerinti területeket foglaltunk, így volt, aki csak egészen pici területet satírozott be, hogy az már az övé, mások akár a kidobott ember teljes országát elfoglalták, ilyenkor az a játékos kiesett, akinek nem volt már területe. Nyilván az nyerte meg a háborút, aki végül az összes ország területét elfoglalta.

Ez egy lábraugrálós játék, amit nem tudom, miért neveztünk Szőrinek, jól megnyújtva a hosszú ő betűt.

Egyik vásárhelyi barát elmélete, hogy a Szőri, a Săriți román szó székelyföldi magyarosítása, vagyis felszólítás arra, hogy mindenki ugorjon.

Az biztos, hogy mindenki fél lábát egy körben egymás mellé tette, majd aki kezdte a játékot, az elrikkantotta magát, hogy „Szőőőri!”, erre pedig mindenki elugrott, de csak úgy, hogy a körben lévő lábát mozdíthatta, a másik mindig egy helyben maradt. Minél messzebbre kellett, mert aki kezdte a játékot, annak az volt a feladata, hogy megpróbáljon valakinek a lábára ráugrani: ő is csak fél lábát mozdíthatta, a másik mozdulatlan maradt. Akinek a lábára ráugrottak, az kiesett a játékból, ha nem sikerült ráugrani, akkor a „megtámadott” személy kellett ugorjon, vagyis megpróbáljon valakit letaposni, általában a sikertelen próbálkozó szívta ezt meg, mert elég közel volt már, hogy ez sikerüljön.

Az ugróiskola krétával lerajzolt kockáit manapság is látom a játszóterek körül.

Mi úgy játszottuk, hogy felrajzoltuk az ugróiskola kilenc kockáját, és kezdődhetett a mérkőzés: kis kavicsot dobunk az egyes mezőre, azt átugorva a többi mezőbe beugorva játszottuk végig a pályát, visszafelé egy lábon felvettük a követ, átugortuk a mezőt, és végeztünk is. Ha nem hibáztunk, folytattuk a játékot, csak most már a kettes számú mezőre dobtuk a kavicsot, s azt próbáltuk átugrani, és így folytatódott a játék, amíg nem rontott a dobásban vagy az ugrásban a játékos. Ha rontott, a következő játékos kezdte a dobást, ugrást.