A futballban a mezek számozása még a húszas években jelent meg, de csak a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején lett rendszeresítve a kluboknál és a válogatottaknál.
Akkoriban még szigorúan 1 és 11 közötti mezszámok voltak egy kezdőcsapatban, a szám egyben a pályán elfoglalt pozícióját is jelölte a labdarúgónak.
A kapustól kezdődően, jobbról balra számoztak, a kis számokat a védők kapták: az 1-est kapta a kapuvédő, a 2-est a jobbhátvéd, a 3-ast a bal-, a 4-est a középhátvéd. Az 5-ös és 6-os pozíciók (és számok) az ún. fedezetek voltak, majd következett a támadósor: a jobbszélső 7-es, a jobbösszekötő 8-as, a középcsatár 9-es, a balösszekötő 10-es, a balszélső 11-es számmal lépett pályára. Ez a klasszikus mezszámozás, amely azonban már az ötvenes évek elején felborult, mert például a magyar aranycsapat 9-ese, Hidegkuti Nándor rendszerint kicsit visszavontan, inkább középpályásként játszott, illetve a 6-os számú Zakariás József is inkább volt hátvéd, mint középpályás.
1958-ban a mindössze 17 éves Pelé a svédországi vébére utazó brazil keretben véletlenül lett 10-es, viszont a megnyert tornát követően nemcsak ő, hanem mezszáma is nagy népszerűségre tett szert, akkor már kialakult, hogy a 10-es mezt általában a csapat középső, irányító vagy bal oldali középpályása hordja, aki általában az együttes idős, tapasztalt embere, sokszor csapatkapitánya is. A teljes cikk a Székelyhon napilap Erdélyi Sport mellékletében jelent meg.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.