Küsmődi zenél. Ha a muzsikusnak dalból van a lelke

Péter Beáta 2019. október 18., 16:45 utolsó módosítás: 2019. október 18., 16:46

Ha a fiatalabb generáció nem is ismeri annyira, az idősebb csíkiak bizonyára hallották már zenélni lakodalomban, kortárstalálkozón, a Fenyőben vagy a régi Hargitában, bálokban és mulatságokban. Küsmődiék zenéltek, jó buli volt – mesélték ilyenkor másnap. Ő maga szórakoztató zenésznek tartja magát, most kalandos életéből villantott fel néhány részletet.

Küsmődi Zoltán kilencéves korától harmonikázik Fotó: Veres Nándor

A „kuckóban” találkozunk Küsmődi Zoltánnal, harmonikák, kották, CD-k, szintetizátor és megannyi emlék sorakozik itt. Mesélnivalója is van bőven, hisz közel negyven éve jár zenélni, nemcsak a környéken, hanem bejárta fél Európát is. Jelenleg egy Petőfi utcai vendéglőben van alkalmazva zenészként, de – mint mondja – besegít még ebben-abban, és saját zenekara is van. Éppen beszélgetésünk másnapján indult Németországba: egy baráti társaság utazott, és megkérték, hogy menjen velük, vigye magával a harmonikáját, és zenéljen a hosszú úton.

Az első harmonika 

Küsmődi Zoltán 1964-ben született Csíkszeredában, a Petőfi utca 41. szám alatt laktak. „Édesapám ditrói származású, sofőr volt, édesanyám háziasszony, aztán varrónőként dolgozott. A szomszédban módosabbak voltak, vettek egy harmonikát a fiuknak, s ő kezdett harmonikázni. Nekem annyira tetszett, a szívem szakadt meg, de a szüleim, főleg apám, nem akartak ilyesmire költeni. Vettek egy xilofont, kicsi fakütyü hangszert, fakalapácskákkal. Néztem, amit a szomszédom tanult, és a xilofonon kezdtem játszani. Édesapámnak volt egy fiatal sofőrkollégája, aki később bérmakeresztapám lett, ő volt a nagy segítségem, Antal Sándor. A fia, Antal Sanyi brácsás lett, és nekem később a bérmakeresztfiam. Sanyi bácsi mondta apámnak, hogy »látod, hogy a gyermek helyesen lejátssza, vegyél neki egy harmonikát«. De édesapám nem akart. Aztán amikor később látta, hogy sikerem van, nagyon boldog volt, de addig nem érdekelte.

Az 1986-os Küsmődi Zoltán egy hangszer hátoldalára ragasztva Fotó: Péter Beáta

Fotó: Péter Beáta

Egyszer elment valahová hosszú útra, s édesanyám mondta Sanyinak, hogy van annyi pénze félretéve, hogy vegyenek nekem egy hangszert. Így Sanyival és édesanyámmal vettük meg az első harmonikámat, egy kicsikét. Kezdtem harmonikázni, jártam Vezsenyi Sanyi bácsihoz, ő egy nagyon szerény, jó ember volt, nagyon szépen tanított. Sanyi bácsihoz jártunk órára a szomszédommal hetente kétszer, négy-öt évig, aztán megnyílt a Művészeti Népiskola. Akkor már annyira harmonikáztam, hogy kívántam egy nagyobb hangszert. Vettünk egy másik tanártól, Sebők Vili bácsitól, ide került a traktorgyárhoz mesternek, bekerült a népiskolába is tanítani. Az a harmonika nagyon drágának számított, hatezer lej, három havi fizetés volt akkoriban. A kicsivel már annyit zenéltem, hogy némi pénzt is kezdtem keresni” – eleveníti fel a kezdeteket.

A rendszerváltás környékén

14 éves korától zenekarban kezdett zenélni, ő volt a legfiatalabb, jártak mindenféle mulatságokba muzsikálni. Érettségi után elvitték katonának, majd autószerelőként kezdett dolgozni, és mellette zenélt. Úgy emlékszik vissza, nagy zenei élet volt akkoriban Csíkban, 19 alkalommal szerveztek zenésztalálkozót is a nyolcvanas évektől kezdődően, hol a „Tricotaj kantinban”, hol a Ciucașban, negyven, majd közel száz részvevővel. „Kilencven után megszűnt egy darabig, mindenki elbolondult, szaladgált mindenfele. 1995-ben mentünk ki először Svédországba zenélni, Abos Karcsival ketten. Korábban a Role-ban zenéltem, a ’93-as Ki mit tud?-on még együtt voltunk. Magyarországi barátaimat, mindenkit mozgósítottam, hogy a Role-t segítsék, de két év után kiszálltam, mert nem lehetett bírni. 1994-ben szálltam ki, amikor már a szakadt nadrágjaink is elszakadtak, nem volt pénz egyáltalán.

Szerződést is aláírtunk egymás között, hogy nem megyünk bulit, lagzit zenélni, csak a fellépésekre, mert a bulizenélés a Role szemében olyan volt, mint utcasarkon az örömlány. De most nekik sok év után visszafordult, és igazuk volt, Tivadar (Nagy Tivadar, a Role zenekar vezetője – szerk. megj.) egy szenzációs ember, mai napig jóban vagyunk. De nekem akkor már megszületett a két gyerekem, kellett a pénz. Akkor szűnt meg a régi Hargita, ott voltam alkalmazva az OJT-nél (Országos Turisztikai Vállalat) 1986-tól, a Fenyőből átkerültem a régi Hargitába, egész addig ott zenéltem, amíg a csendőrség megvásárolta.”

Az első szintetizátor Csíkban

Egy aprócska hangszert is megmutat, játéknak vélnénk, de mint kiderül, ez volt az első szintetizátor Csíkszeredában. 1986 szilveszterét Szegeden töltötte, akkor látott egy ilyen szintetizátort, kérte, hogy szerezzenek neki egyet. Meg is vásárolta, a határon a zsebében hozta át, és mire hazaért, megtanult játszani rajta. Abban az évben nyílt meg Csíkszeredában az új Hargita szálló (jelenleg a Sapientia egyetem székhelye), a Fenyő szállóból átvitték oda a Joni zenekart muzsikálni. Küsmődi Zoltánnak megsúgták, hogy a Fenyő igazgatója gondban van, mert a zenekar után a vendégek is átpártoltak az új lokálba.

Ez volt az első szintetizátor Csíkszeredában. Csodájára jártak a Fenyő szállóban Fotó: Péter Beáta

„Bementem az öreg igazgatóhoz, Hadnagyhoz, mondtam, hogy tudok kicsit orgonázni, énekelni is valamennyire. Elővettem a zsebemből a kütyüt, a szakácsnő, pincérnők, mindenki odasereglett. Csodának számított. Leültem egy székre, kértem egy kicsi asztalt, volt erősítő, hangfal, elkezdtem játszani rajta. Abos Karcsi hozzám csapódott, ketten kezdtünk zenélni ott, Apostol-számokat, az Eladó, kiadó most a szívem-et stb.. Abban az időben a Flórában, a Bulevardban, a Fenyőben és az új Hargitában zene volt. Hat évet zenéltem így. Kezdtek hazajönni Svédországból, akik kimentek, hoztak egy-egy hangszert, egy autó áráért. Félévenként nagyobb hangszert vettem, akkor jól lehetett keresni, gyorsan lehetett haladni, kétnaponként megkerestem egy fizetést. Akkor vettem autót is. Így kezdődött az élet.”

Visszatért a hangszer miatt 

1987-ben nászútra mentek Magyarországra, vitte az egyik hangszerét is. Váradon egyik barátja figyelmeztette, ne vigye magával, mert a határon elveszik. Sajnálta volna (45 ezer lejért vásárolta), ezért Váradon hagyta. Kacérkodtak a gondolattal, hogy majd kint maradnak. „Magyarországot körbejártuk, meglátogattuk a rokonságot. De a hangszer miatt a szívem majdnem megszakadt, és hazajöttünk. Itthon aztán átmentem zenélni a régi Hargitába. Aztán később több étteremben is zenéltem, de az Alzo maradt a szívem csücske.

Az a gond, hogy fel van hígulva a zeneipar, ez zavar. Erre azt mondhatják a fiatalok, hogy ki vagyok vénülve, de álljanak elő s csináljanak olyat, ami jó.

Emlékszem, kazettán hallgattuk a zenét, s amíg leértünk Szentkirályig, megtanultuk. Azokból lettek a bulis zenék, a slágerek, amiket kezdtünk zenélni” – magyarázza a zenész. Kiderül, több mint ezer kazettája volt, régebben ugyanis kazettamásolással is foglalkozott. Volt, hogy nem pénzért adta, kapott cserébe alkatrészt, zsák pityókát.

Átalakuló lakodalmi muzsikálás

Jelenlegi zenekarával évente járnak Svédországba, Magyarországra, Ausztriába zenélni. Itthon kicsengetéseken, keresztelőkön, kortárstalálkozókon és lakodalmakban játszanak. „A lakodalmakból lassan kimaradunk, nem is bánom. Nem úgy van, mint régen, hogy nem tudtuk elvállalni, annyi volt. Oda jutottunk, hogy a terem, a szakácsok, a videós, a díszítés, minden fontosabb, mint a zene. Régebben kérdezték, hogy mikor vagyunk szabadok, és arra az időpontra tették a lakodalmat. Érződik a különbség is, a fiatal zenészeknek megvan a maguk stílusa, pedig negyedét sem tudják zenélni, mint mi. Hamarabb megtanulják inkább a gépet kezelni, mint muzsikálni. Két pólus van most, az igénytelen romadiszkó és az igényesebb külföldi zene. Nincs meg a középkategória. DJ-t is fogadnak, de meg van fordítva minden. A DJ teszi a népzenét, a tánczenét. Mi zenéltük a keringőt, a csárdást, a tangót, a rock 'n' rollt, countryt, egy-két angol számot, és a DJ tett olyanokat, amit mi nem tudunk elzenélni, például Queent vagy Pink Floydot. Nem is fogunk neki, mert már annyira megért az eszünk, hogy tudjuk, mit nem tudunk. Kell tudd egy idő után, hogy mit nem szabad.”

Kuckója nem csak próbaterem, szinte már múzeum Fotó: Veres Nándor

Rámutat, ő is kapott kritikákat az évek során, de mindig meghallgatta, igyekezett okulni belőlük. Nemegyszer ki is voltak parodizálva, még Para István is készített róla karikatúrát. A fiatal zenészeknek azt tanácsolja, figyelni kell a közönséget, a vendégeket, és aszerint igazítani a repertoárt, a ritmust. „Az a legfontosabb, hogy ne álljanak be egy ritmussal egy kerékvágásba és azt egy órán keresztül zenéljék, mert oda kell nézni, s mikor látják, hogy fáradnak a táncosok, váltani. Stílust, ritmust kell váltani. Keringőt is csak tíz percet szabad játszani, mert a párok is kell cserélődjenek. De most olyan lett a zenélés is, mint az életünk, rohanós, össze van sűrítve, hogy járjon le gyorsan. Most sokszor az ajándékszedés után az idősebbek mennek haza. Mi próbálunk még klasszikus dolgokat csinálni. Én menyasszonyi táncnak Strausst játszok, mert azt tanultam gyerekkoromban.

Hülyét kapok, amikor azt hallom, hogy a menyasszonyi táncnak a Raboknak öt perc a sétát játsszák. Visszatérve, annyira félvállról veszik az idősebbeket, hogy nekik nem zenélnek.

Nem tudnak harmonikázni. Pedig a harmonikánál nem lehet hazudni, mert nincs ahová az adathordozót bedugni. Logikus, hogy a mostani generációnak, akik esküvőznek, az ő zenészeik zenélnek. A mi generációnk most már nem esküvőzik, mert vagy válnak, vagy halnak” – teszi hozzá kacagva.

Stílusonként van kedvenc dala 

S hogy mi a szépsége ennek a fajta zenészlétnek? Az, amikor látja, hogy a vendégek buliznak, jól érzik magukat. Ugyanakkor a sok kirándulás, utazás, sok országba nem jutott volna el, ha nem zenél – például Dániába, Norvégiába, Svédországba. Persze nehézség is volt bőven, hisz hétvégenként nem tudott a családdal lenni, a gyerekek gyorsan felnőttek. Most van több ideje velük lenni – amikor nekik is idejük van.

„A harmonikánál nem lehet hazudni, mert nincs ahová az adathordozót bedugni.” Fotó: Veres Nándor

Beszélgetésünk végén elhangzik: közel ezer dalt tud eljátszani, és minden stílusban van kedvenc nótája. Nemrégiben előszedte az egykori csíkszeredai zeneszerző, Gál Árpád kottáit, mutatja, sőt el is játszik egy dalt nekünk. „Imádom ezeket a Gál Árpi-számokat a szövegük, a dallamvilág miatt is. De szeretem a régi zenéket is. Stílusonként van egy-egy kedvenc, sokszor meg-megüt egy-egy élmény, egy koncert. Én szórakoztató zenésznek tartom magam. Tudok játszani harmonikával órákat, akár világslágereket. Két szlogenem van, az idén töltöttem az 55 évet, kaptam egy pólót, amelyre ezt írták fel:

élj úgy, hogy ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézned.

A másik:

a muzsikusnak dalból van a lelke, ezért nincs a város szélén telke.”
A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2019. október 18-án.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat