Lassú vonat Váradra visz

Antal Erika 2017. szeptember 22., 17:12 utolsó módosítás: 2017. szeptember 25., 16:52

Szeptember első napjaiban Nagyváradra utaztunk vonattal. A szecesszió városában érdemes eltölteni két-három napot, bár az út és a vendéglátás nem egészen turistabarát. Igaz, az állomásról tömegközlekedési járművel lehet eljutni a város különböző részeibe, vannak sétálóutcái és a gépkocsiforgalom elől lezárt terei.

Adyék mellé bárki leülhet Fotó: Antal Erika

Marosvásárhelyen 2 lej egy buszjegy, tehát olcsón el lehetne jutni a város bármely pontjából a vasútállomásra, ha lenne oda buszjárat. De a buszok nem kanyarodnak be az állomáshoz, úgy ahogy ez más, még a romániai városokban is jellemző, hanem attól 700-800 méterre közelítik meg a Dózsa György utcában. Ha csomaggal utazik az ember vagy kisgyerekkel, netán idegen a városban, akkor taxiba ül és annak függvényében, hogy honnan indul, 8-9 lej a fuvardíj.

A menetrendet, mint az utóbbi tíz-tizenöt évben mindig, – amikor külföldön utazom, – az interneten tanulmányozom, de elsőre kétségbeesem, hiszen 11 és 13 órás utakat ajánl a román vasúttársaság (CFR) weboldala, átszállással, több órás várakozással. Ha busszal megyünk, már jóval rövidebb időbe telik, 6 óra alatt odajutunk.

Csakhogy az egyik cég nem indít csak páros napokon járatot és vissza csak páratlanokon, én meg nem tudom, sírjak, vagy nevessek ettől,

mert egyből a múlt rendszer jut eszembe, amikor egyik vasárnap csak a páros, másikon csak a páratlan rendszámú személygépkocsik közlekedhettek. Még egy próbálkozásra visszatérek a vasúthoz, ahol felfedezem az egyetlen közvetlen járatot Marosvásárhely és Nagyvárad között, amely Budapestre tart és amelyet december 10-től a Magyar Államvasutak, a MÁV megszüntet.

Éveken át építőtelep volt a vásárhelyi „nagyállomás”, de most már végre elkészült, minden csupa márvány és üveg, elegancia, aluljárólval és magas peronnal, de jegyautomata nélkül. A pénztárablak a kelleténél alacsonyabban van, ezért az utasnak szinte derékszögben kell meghajolnia, ahhoz, hogy megmondja, meddig akar utazni, a kiszolgálás viszont kárpótol a kényelmetlenségért, a pénztáros kedves és előzékeny, együtt számoljuk ki, hogy mikor is indulunk vissza, hányadikára esik vasárnap, mert mi három napra utazunk, vagyis két éjszakát áll szándékunkban Váradon aludni. A jegy ára: 66,3 a felnőttjegy és 35,1 lej a ugyanez gyereknek, és mivel jövet-menet irányba megvásárolom tíz százalék kedvezményt is kapok rá.

Nagyváradi csatornafedő Fotó: Antal Erika

Arra is figyelmeztet a kedves hölgy, hogy a szerelvényünk az 1-es vágányról indul, ami a 2-es, vagy úgy is mondhatjuk, hogy a 2-esről, ami tulajdonképpen az 1-es. Merthogy Vásárhelyen a számozás a kettessel kezdődik. A dolog megnyugtat, nem kell gyerekkel – még ha nem is túl kicsi – és csomaggal – még ha az nem is túl nagy – lépcsőt mászni le és fel az aluljáróban. A magasított peron és a vonatlépcső között éppen ugyanis akkora távolság van, hogy oda egy kisgyerek könnyen beeshet, esetleg egy nehezen mozgó idős ember lába beszorulhat, nem árt, ha odafigyelünk.

Mogorva kalauzok, negyven perces késés
A romániai vonatokon már évek óta betiltották a dohányzást, de valami miatt a szag annyira beivódott az ülések huzatába, a függönyökbe, hogy azonnal mellbe vág az állott, áporodott szag. Az ülések viszont kényelmesek, a WC is tiszta, papírral és szappannal felszerelt, amit két nap múlva, a visszafele tartó járaton már nem mondhattunk el. Az úgymond modern szerelvényben klímaberendezésnek kellene lennie, de a nyárvégi kánikula ellenére nem érezzük, hogy működne. Az ablakon a kis lenyitható részt csak a kalauz nyithatja a kulcsával, de ő csak egyetlen helyen éppen csak megpattintja. Megkérdem tőle udvariasan, lehetne-e egy kis levegőt is engedni a vagonba, mire ő: „persze, ha elérünk egy adott állomásra, onnan majd lesz hűvös levegő”. A kalauz nem csupán barátságtalan és mogorva, de mosdatlan is, az utast potenciális csalónak tekinti, akire eleve gyanakvással kell tekinteni. De a kalauzban sem bíznak meg felettesei, mert öt lépéssel mögötte hárman jönnek, hogy ellenőrizzék a munkáját, azok is barátságtalanok és szintén haragban állnak a vízzel-szappannal. Mivel a Déda és Székelykocsárd közötti vasúti szakasz villamosítása még nem történt meg, ezeken az állomásokon mozdonyt cserélnek a szerelvényeknél, ami plusz várakozási időt jelent. A kocsárdi pihenő után Kolozsváron – ahová közel három órát tart az út Vásárhelyről – is rostokolunk, kitolatnak, mellékvágányra húznak, aztán vissza a főpályaudvarra, ahol bevárjuk a Brassóból Budapestre tartó Hargita nevű vonatot, amelyhez a mienket is hozzácsatolják és három óra múlva máris Nagyváradon vagyunk. A menetrend szerint a 279 kilométeres távot 5 óra 44 perc alatt teszi meg a vonat, a valóságban ennél jó negyven perccel többet utaztunk.
Vacsora a sétáló utcában

Nagyváradra megérkezve megtudom, hogy taxival „csak” 10-15 lejbe kerül az út a szállodáig a városközpontba. Tömegközlekedéssel egy út 2,5 lej. A jegyet, amely villamosra is, buszra is érvényes a megállóban lévő a jegyárus bódéban vagy a trafikban lehet megvásárolni 5 lejért, vagyis egyszerre két útra, és azt is megtudom, hogy a járműn kell érvényesíteni. Villamosra várunk, kedves útitársunktól tudjuk, hogy a fekete 1-es számú villamossal a Feketes Sas palotáig menjünk, ahhoz van a legközelebb a szálloda, amit már egy hónappal ezelőtt lefoglaltam. Érkezik a villamos, magas lépcsőn lehet felszállni, babakocsival vagy kerekesszékkel kizárt, hogy azt használni lehessen, de még nehezen mozgó, fájó lábbal is nehezen. Keresem a jegykezelő gépezetet, látok egy modern automatát, de az kártyaolvasó, ugyanis a váradiaknak az is van, az egyszerű papírjegyet a szerelvény végén egy kis, alig észrevehető dobozkában kell láttamoztatni. Úgy tűnik, nem működik, többszöri próbálkozás után sem. A park után következő megállóban leszállunk, mielőtt a hotelbe indulnánk, megcsodáljuk a teret, a Fekete Sas palotát, a szökőkutakat. A szecesszió vonzott Váradra, azt jöttünk megnézni, és azonnal szembeötlenek a szépen felújított paloták, természetesen az elhanyagolt, omladozó vakulatú házak mellett. A szállodában kedves recepciós, lift, kényelem és tisztaság fogad, valamint kilátás éppen a színházra.

Szecessziós szökőkút Fotó: Antal Erika

A város megismerését a közeli sétálóutcában kezdtük, ahol egymás után, szinte megszakítás nélkül álltak az éttermek teraszai tele vendéggel. Örömmel fedeztük fel a Holnap Irodalmi Társaság alapítóinak szoborcsoportját. Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos és Emőd Tamás bronzba öntött, életnagyságú alakjait úgy helyezték el egy bronz asztal körül, hogy üresen hagytak egy széket, így bárki leülhet közéjük és megörökíttetheti magát a társaságukban. Vacsorára, gondoltunk elég lesz egy-két zsemle, sajt és gyümölcs, de a belvárosban csupán néhány kisebb boltocskát találtunk, amelyekben se kenyérféle, se sajt nem volt, szerencsére gyümölcs és víz igen. Leültünk egy étterem teraszára, rendeltünk, aztán elég sokat vártunk, amíg kihozták a vacsorát, de még nem sejtettük, hogy ennek a többszörösét fogjuk majd várakozással eltölteni a következő napokban: annyit, amennyit majd másnap és harmadnap.

A szecesszió bűvöletében

Másnap reggel a Fekete Sas palotával kezdtük a napot, kívülről-belülről megcsodáltuk, majd villamosra ülve egy megállónyit utaztunk és a parkban folytattuk, ahol a hatéves nagy örömére játszótér is volt. Délben 12-kor nyitott a Darvas – La Roche házban berendezett szecessziós múzeum, ahol a belépőjegy 5 lejbe került, a gyermekért nem kellett fizetni. A Rimanóczy (ma Iosif Vulcan) utca 11. szám alatt található az egykor európai színvonalú, legeredetibb és legszebb szecessziós stílusú ház, amelynek külsejét az idén tervezi felújítani az önkormányzat. A ház a nagyváradi faipari nagyvállalkozóé Darvas Ignácé volt, az ő és főrészvényes társáét, a bázeli bankár Alfred La Roche nevét viseli. Mintha időutazáson vettünk volna részt, az volt az érzésem, hogy a „boldog békeidők” korszakába kerültünk vissza, a korabeli berendezések, a szecesszió sajátosságait viselő bútorok, ablakok, ajtók, a lépcsőház, a lépcsőfeljáró, előszoba, nappali, hálószoba, konyha, terasz díszítőelemei ezt az érzést keltették.

Nagyvárad hotel lépcsőháza Fotó: Antal Erika

A szecessziós nagyváros igazi idegenforgalmi látványosság lehetne, valami hasonló, mint Barcelona, a maga Gaudi-féle építményeivel – fogalmazódik meg bennem a gondolat, mialatt járom a váradi utcákat és csodálom a felújított, vagy felújítás folyamatában levő palotákat, házakat, illetve azokat, amelyek egyelőre elhanyagolva várják az újjászületésüket.
Később a várba vettük az irányt, amelyet a 17. században az erdélyi fejedelemség legerősebb végvárának építtettek ki – Báthori, Bethlen és I. Rákóczi György. A felújított vár múzeumába a belépő a felnőttnek 5 lej, a gyereknek ingyenes. De látván a fényképezőgépemet, a pénztáros figyelmeztet, ahhoz, hogy fotózhassak, 40 lejt kell fizetnem. Az nekem sok, mondom, esetleg újságíróként nem élvezhetek némi kedvezményt – kérdem. A hölgy kikiált a kapubejárathoz valakinek, az bólint, így aztán ingyen nézelődhettem és fotózhattam a múzeumban, ahol az ásatásokat, az azok során előkerült leleteket, a restaurált reliefeket, a mélyben a lapidáriumot néztük meg, valamint egy kiállítást a ’70-es, ’80-es évek gyerekjátékaiból, sőt még korabeli rajzfilmeket is néztünk Mihaelával, a román rajzfilm ikonikus főszereplőjével. Távozás előtt még benéztünk a a Szent László által alapított székesegyházba, de csak a rácsokon keresztül, a templomba nem lehetett bemenni.

Előbb igyunk, aztán ehetünk is

Este pizzázni támadt kedvünk, hát leültünk a sétáló utcában egy pizzázó előtti teraszra. A románul és magyarul is köszönő kedves pincér felvilágosított, hogy az utca közepén berendezett terasz a kávéházhoz tartozik és előbb onnan kell innivalót rendelnünk, aztán tarthatunk igényt a pizzára is. Jó, hát legyen, rendeltünk, fogyasztottunk, aztán fizettünk is, de nemhogy pizzát, de még a felszolgálót sem láttuk az egy órás ott-tartózkodásunk alatt. Továbbmentünk, egy másik helyen kerestünk szabad asztalt, szintén étterem előtt, ám ott épp egy fagyizó tartotta magának az asztalokat és székeket, mi meg éppen nem fagyira vágytunk. Harmadik helyen végre szerencsénk volt, vacsorázhattunk. Éttermi megpróbáltatásaink másnap folytatódtak és fokozódtak. Miután kijelentkeztünk a hotelből, volt időnk, hogy kávét-kakaót inni valahol, esetleg egy szendvicset is elmajszolunk. Rokonszenvesnek tűnő helyet néztünk ki, jött a pincér az étlappal. Kávét és forró csokit akartunk sok tejszínhabbal és melegszendvicset. De a pincér többet felénk se nézett. Húsz perc múlva rákérdeztem, mire sűrű bocsánatkérések mellett felvette a rendelést. Tíz perc múlva hozta a kávét, gondoltuk, jön a forrócsoki, meg a szendvics is. Újabb húsz perces várakozás után, felálltunk, bent a pultnál kifizettük a kávét és csalódva távoztunk.

A zöld villamos Fotó: Antal Erika

Nagyváradról senkinek nem hoztunk semmit, a szokásos kis emléktárgy, képeslap, mütyür elmaradt, mert volt ugyan ajándékbolt a legforgalmasabb utcában, de az szombaton és vasárnap zárva tartott.
Az állomásra már taxival mentünk, 8 lejt fizettünk érte. A vonat majdnem időben érkezett, kényelmesek voltak az ülések, bár ezt a típust tőlünk nyugatabbra már rég nem használják. A mellékhelyiség ellenben szinte használhatatlan volt. Kolozsváron idegeskedés támadt az utasok között, a kalauz ugyanis arról tájékoztatta őket, hogy a Hargita vonat Marosvásárhelyre tartó, eredetileg két vagonja közül mindössze csak egy marad. Főleg idős embereknek kellett áthurcolkodniuk a lefoglalt helyeikről, ahhoz, hogy indulás után kiderüljön: maradt a két vagon. Több mint hat órás vonatozás után megérkeztünk Marosvásárhelye, ahol ezúttal nem a kettesnek keresztelt egyes vágányra húzott be a szerelvényünk, hanem a négyesre, annak is az állomástól jó távol eső szakaszára, merthogy ez végállomás, ott „pihentetik” a vonatot, az utas pedig hosszas gyaloglás után az aluljáróba le, majd onnan fel jut az állomás épülete elé. Fáradtan nem vállaltuk, hogy elgyalogolunk a „közeli”, 700-800 méterre található buszmegállóig, vasárnap este amúgy is ritkábbak a járatok, tulajdonképpen nem is lehet tudni, milyen menetrend szerint és mikor közlekednek, mert Vásárhelyen ilyen táblák, elektronikus kijelzők nem léteznek. A taxi 9 lejért hazaszállított.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat