Lószeretet háromféleképpen. A lipicaiakra esküszik Antal Vidor

Antal Vidor nyugalmazott csíkjenőfalvi állatorvos szakmája gyakorlása mellett állattartó gazdaként is tevékenykedik. Mindig is a ló, elsősorban a lipicai fajta volt a kedvence, amelyeket nemcsak haszonállatként tartott – évtizedekkel ezelőtt társaival részt vett a hazai fogathajtó versenyek elindításában, és fogathajtóként is szép eredményeket ért el.

Elmondta: az ő generációja idején volt párhuzamos osztály a dánfalvi középiskolában, ahol az elemi iskola után tanulmányait folytatta. Tizenegyedik osztályban döntött arról, hogy mégsem lesz fizikus. „Édesapám tanító volt, én a reál tantárgyakat szerettem. De volt ott egy Lovász nevű állatorvos, és amikor megláttam, hogy dolgozik, megtetszett. Amúgy is szerettem az állatokat, gyermekkoromban nyulaink, galambjaink voltak.

– elevenítette fel a pályaválasztás történetét.

Az érettségi után Kolozsvárra felvételizett, az akkor Groza Péter nevét viselő állatorvosi karra, ahol 1973-ban végzett. A kihelyezés során szülőfalujához közel, Csíkszenttamásra került, ahol egy borjúhizlalda működött, és telepvezetőként kezdett dolgozni.

„Kilenc évet töltöttem ott. Többen is voltak ott előttem, de nem bírták sokáig. Kemény munka volt, reggel hattól kezdődött a program, és egész nap tartott. A mai fiatalok nem hiszem, hogy ezt megtennék. Előnye is volt, hogy a hizlaldánál egy jó bázis volt, tudtam gyakorolni a szakmát. A kezelést az állatvásárlástól kezdve végeztem, mentem állatvásárokba, a borjakat megvizsgáltam, a főmérnök nagyon örvendett ennek, mert ritka volt, hogy beteg állatot vettünk, de úgy is sok elhullás volt – abban a rendszerben a takarmányozás nem olyan volt, amilyen kellett volna. A termelőszövetkezetben volt lóállomány is, sokat lovagoltam, mert a legelőn voltak az állatok, Háromkúttól a szenttamási részig, Marosfő felé. Egész nyáron jártam, volt olyan nap, hogy 50 kilométert lovagoltam” – mesélte.

Kilenc év után az agráripari tanácsnál, az akkori AGRIT-nál folytatta a munkát állatorvosként a '89-es változásokig, majd később következett a privatizáció, körzeti állatorvos lett. „A körzetem Karcfalva, Jenőfalva és Szenttamás lett, de körzeten kívül is foglalkoztam a lovakkal, annak idején sok volt a ló, és a lóherélést Felcsíkon sokszor én végeztem. Több ezer lovat heréltem ki, olyan is volt, hogy egy nap tizenkettőt. Az emberek számára egyfajta ünnep volt a lóherélés – aznap egyebet nem csináltak, lejöttek, segíteni kellett, dönteni kellett a lovat, de hála Istennek, nem volt egy balesetünk sem. Mindig felhívtuk a figyelmet, hogy vigyázzanak – volt egy eset, hogy az illető közel állt, mondtam, álljon hátrább, azt mondta, nem, ő tudja. A ló egyet rántott, és mivel a gazda a kötelet közel fogta, és beesett, de nem lett semmi baj. Egyetlen esetem volt, amikor herélés után a lónak a belei lecsúsztak az ágyékgyűrűn, de megoldottuk, és a kezelés után helyrejött. Az volt a szerencse, hogy nem este történt, mert akkor reggelig elpusztult volna” – elevenítette fel.

Antal Vidor szerint, noha a régi rendszerben nem voltak ilyen feltételek, ilyen gyógyszerválaszték, bódítás, altatás, de akkor is volt gyakorlat. „Voltak esetek, amikor jó lett volna, ha lettek volna modernebb gyógyszerek is – saját lovam volt, amelyik egyszer olyan kólikás görcsöt kapott, hogy minden gyógyszert megpróbáltunk az akkori felszereltséggel, de nem tudtuk, hogy megmarad-e, de reggelre fel volt állva.

Ez biológia, nem úgy van, mint az iparban.

Ugyanazzal a betegséggel más állatnál más tünet van, másképp reagál a kezelésre” – magyarázta. Saját körzetében most is ötszáz ló van, mint elmondta, a kollektivizálás előtt sokkal több volt, viszont a kollektív idején nem volt ennyi. „A mostani lovakat gazdasági okokból is tartják, de valamennyit szeretettből, hobbiból is. Hazahozzák a szénát olyan helyről, ahová traktorral nem tudnak menni, a tűzifát elhozzák vele. Nekem is sokszor mondták, hogy megéri-e lovat tartani, de mondtam, én nem cigarettázom, ki kell számítani, hogy mennyibe kerül” – magyarázta.

Az 1980-as években Kelemen Atilla marosvásárhelyi állatorvossal, Márton Istvánnal és Romfeld Jánossal közösen kezdték meghonosítani Romániában a fogathajtást.

„Ezt úgy kell elképzelni, hogy a régi, összeszerelt lószerszámokkal és hámokkal fogatoltunk, nem volt külön maratonkocsi, csak Kelemen doktornak, így a maratonon is azzal a kocsival indultunk, amivel az akadályhajtáson. Igaz, hogy most másképp van, de akkor is elvittük Szatmárig a teherautóval és az utánfutóval a kocsit, a fogatokat, s a lovat, a segédhajtók a pótkocsin a szalmában, bundában ültek – így is mentünk, és csináltuk. Kevés is volt a versenyző, 7-8 versenyző indult, Páll Vilmosék Gyergyóalfaluból, Maros megyéből is volt egy pár hajtó még. Országos harmadik helyezést is szereztem, szép volt, ambíciósak voltunk.

Most már csak nézőként járok versenyekre, de nyáron hobbiból azért még befogom a lovakat, megvan a maratonkocsim, a hámszer is” – mondta.

Antal Vidort nemcsak orvosként, hanem gazdálkodóként, állattartóként is ismerik. „Édesanyám jenőfalvi volt, és a változás után a jenőfalvi nagyszülőktől visszakaptam a birtokot, gazdálkodni kezdtem. A téeszből kivettem néhány tehenet, egy lovat, azzal kezdtem. Annyira fejlesztettem, hogy ezelőtt tizenöt évvel Ausztriából hoztunk négy vemhes üszőt, akkor kedvezményes áron kaptam meg ezeket. A téeszben megvolt a genetika, csak nem volt takarmány. Amit kivettük a téeszből teheneket, üszőket, mind jó állatok lettek, ebből kezdtem szaporítani. És elértem oda, hogy most 30 szarvasmarha van az istállóban, 3 ló, és 20 juh illetve kecske. Az állományomból 19 tehén van tejkontroll alatt” – számolt be.

Szerinte a jó állatorvosnak felkészültségre, gyakorlatra, és megfelelő hozzáállásra van szüksége. „Technikusokkal, középkáderekkel dolgoztunk együtt, olyan kollégák vannak, akikkel már 15-20 éve is. Sürgősségi esetben, elléseknél éjjel két órakor is szolgálatban voltunk, szombat és vasárnap is, ha itthon voltam, az emberek jöttek, kiszolgáltuk, ha elutaztunk, a szomszéd kollégákkal megbeszéltük a helyettesítést” – emlékezett.

A szakma a családban maradt, mert lánya, Lilla szintén állatorvosként dolgozik, ő pedig több éve nyugdíjas. „A mai fiataloknak, mert most sok állatorvos végez, nincs elég munkalehetőségük, több a káder, mint a hely. A magánpraxisban, amíg adják a támogatást a gazdáknak, ki tudják fizetni a munkát, de amikor ez megszűnik, nem tudják kifizetni” – vázolta a helyzetet.

Szerinte az állattartás kultúrája is van, ahová fejlődjön meg, például a kötelező oltások időpontját nem csak az állatorvos, hanem a gazda is kellene tudja.

„A kutyákat minden évben el kellene vinni oltásra. Sajnos ott vagyunk, hogy házalunk, megyünk, s azt mondják, ott van, s oltsák be. Mondjuk, hogy nem úgy van, maga kellene elhozza, hogy segítsünk. Ilyen esetek vannak” – említette. Azt mondta, ha újrakezdené, ugyanezt a szakmát választaná. „Van aki hálás és olyan is, aki nem, de a munkámat értékelték, van elégtétel ebben” – zárta a beszélgetést.