Mérnök, néptáncos és tanár, de nincs identitászavara

Veres Réka 2017. augusztus 16., 15:55 utolsó módosítás: 2017. augusztus 16., 17:53

Mérnökként kezdte, de már egyetemistaként elkezdett gyűjteni, filmezni az idős táncosok mozdulatait. Tanár lett, és végül a tanárból olyan koreográfus, aki táncosgenerációkat nevelt ki, táncegyütteseket alapított. László Csabával beszélgettünk a Pipacsok és több, szintén neves, általa meglapított néptáncegyüttesről, a munkásságáról és a néptánc mai szerepéről.

László Csaba szerint a mai ember számára modellértékű kéne legyen a falusi emberek életmódja Fotó: Pál Árpád

– Ön a végzettsége szerint mérnök, hogyan került bele a néptánc világába?
– Városi gyermekként csöppentem bele, a szüleim faluról származnak, de én Brassóban nőttem fel. Akkor a televízióban több adás is volt, amely a népi kultúrát népszerűsítette, például a Kaláka. Belekerültem a Kaláka-mozgalomba, de viszonylag későn, egyetemistaként kezdtem. Rengeteget gyűjtöttünk az egyetem alatt, szerencsénk volt, hogy akkor még sok jó táncos élt. A Küküllő-mentén, Enyed környékén hatalmas anyag volt, elmentünk egy lakodalomba, és mindenki tudott táncolni.

Gyűjtöttem Pálpatakán, Fenyőkúton, Korondon, Békástanyán, idős táncosemberekkel találkoztam, lefilmeztem őket, és elkezdtem tanulni a figuráikat. Az volt a felfedezés generációja, a mostani táncosok nagy része ebből az anyagból tanult. Az akkori gyűjtések eredményét ma már csak filmeken tudjuk megmutatni, de az nem ugyanaz, mint az idősebbektől látni élőben, hogy miként járják a táncot. Lassan a mi mestereink sem élnek már.

– Brassóiként hogyan került Székelykeresztúrra?
– Apám is gépészmérnök volt, annak idején, amikor Keresztúrt románosítani akarták, az iparosítás által akarták ezt elérni, ezért egy acélgyárat építettek. Csakhogy apám pont azt nem csinálta, amit elvártak volna tőle: felépítette a gyárat, de nem vett fel románokat. Hét évig irányította a gyár építését, hét év után ment el először szabadságra, akkor ki is rúgták. Én kezdő mérnökként kerültem Keresztúrra, pont akkor, amikor apámat leváltották. Akkor lett törvény, hogy a gyakornokokat nem lehetett elbocsájtani, így ott kellett tartsanak. Behívatott az új igazgató, Florișcă Iuliu, ő egyébként magyar volt, és kérdezte tőlem, hogy szerintem ő miért van ott.

Elmondtam, azért, mert román, de helyette hoznak majd egy igazit, ő csak egy ideiglenes megoldás.

Kivörösödött, elkezdett kiabálni, s kikergetett az irodából. Többet nem volt mit keressek a gyárban, az ipari líceumba helyeztek át tanárnak.

– Így kezdődhetett el a Pipacsok Néptáncegyüttes története is...
– Ott alapítottuk meg a Pipacsokat, szinte önmagától jött létre a tánccsoport. Egy év alatt, 1987-ben meg is csináltunk egy teljes műsort, annak volt a címe a Pipacsok, és ez lett a táncegyüttes neve is. Most már harminc évesek vagyunk. Lehet, hogy azóta Keresztúron több a táncos, mint a focista.

– Az utóbbi három évtizedben miként fejlődött, miben változott a táncegyüttes?
– Most már nem vagyok annyira szigorú, régebb nem lehetett vörös köröm, fonatlan haj, kigombolt ing. Kirajzottak sokan, saját csoportokat alapítottak. Néha tisztességesebb, máskor alantasabb módszerekkel, egyfajta egészséges rivalizálás is van a csoportok között. Ma már sok csapat van, de mind a Pipacsokból nőtték ki magukat, hiszen a mi táncosainkból lettek a tanárok. 

„A Pipacsok óta Keresztúron több a táncos, mint a focista” Fotó: Pál Árpád

– A Pipacsok mellett sok más együttes, többek között a Háromszék Táncegyüttes, az Udvarhely Néptáncműhely és a Nagyvárad Táncegyüttes alapítói között találjuk. Hogyan jelentek meg ezek?
– A Háromszék Táncegyüttes volt az első, öt Pipacs volt az alapító csapatban, egyharmadát tettük ki az együttesnek. Az Udvarhely Néptáncműhely kilencven százalékban szintén a Pipacsokból született. Akkoriban én vezettem a Tamási Áron Gimnázium néptánccsoportját, és sok ügyes táncos volt ott, ők is benne voltak a kezdő csapatban, így kezdődött. Az akkori polgármester hozta létre az Udvarhely Néptáncműhelyt, de az is neki tulajdonítható, hogy azon a szégyenletes szinten tartotta. Az volt a baj, úgy hozták létre, hogy képtelen volt hosszú távon működni.

A politikumnak elég volt csak dicsekedni vele, de gyenge struktúrával működött, és ma is ennek issza a levét a néptáncműhely és a színház is Székelyudvarhelyen.

Tudom, hogy kínlódnak az igazgatók, ráadásul a Művelődési Ház alárendelt intézményeként működtek, ami nonszensz. A szétválást a Művelődési Háztól én értem el, de akkor már nem voltam ott, amikor már külön intézményként kezdett működni a néptáncműhely. Az együttes részének a dokumentációját én készítettem elő. A politikumban nem volt teljhatalma egyik tábornak sem: a polgármester egy színezetű volt, a tanács más.

Az önkormányzat létrehozta az intézményt, a polgármester meg úgy valósította meg, ahogy akarta.

Ezért volt egy olyan időszaka az Udvarhely Néptáncműhelynek, amikor olyan igazgatója volt, aki a néptánchoz nem értett, nem is szerette vagy érdekelte. Úgy gondolták, hogy a kortárs az, amit utánozni kell. A kortárs nyugatról jött, ahol a hagyomány már kihalt, de nekünk még van saját élő értékünk, hát nem ebből kellene táplálkoznunk? Néptáncosokból akarnak folyamatosan kortárs táncosokat faragni. Mániává vált az összes együttesnél, Sepsiszentgyörgyön és Udvarhelyen is megpróbálták, most legújabban Nagyváradon kezdték el azt, hogy ők színház, amit „kortársul” kell csinálni, és úgy gondolják, a jelenlegi formájában már régimódi a néptánc. Úgy vélik, hogy a „pajtaszagú kultúra” már nem fér be a színházba.

– Hogyan született meg a Nagyvárad Táncegyüttes, hiszen meglehetősen távol esik Udvarhelyszéktől?
– Pont azért, mert Udvarhelyen skizofrén gyerekként született meg a táncegyüttes, ott kellett hagynom. Jött a felkérés, hogy az akkor alakuló Nagyvárad Táncegyüttes koreográfusa legyek, és tizenöt évig az is voltam. 

„Udvarhelyen skizofrén gyerekként született meg a táncegyüttes, ott kellett hagynom” Fotó: Pál Árpád

– Megvalósíthatta azt, amit Udvarhelyen nem?
– Ott a struktúra jó, a táncosok fizetései is jók. Sajnos most ők is kortársak akarnak lenni. Ez egy ócska húzás, hiszen a népi kultúra egyébként is küszködik, erre meg elloptak egy intézményt, ami jól működött. Meg is vádoltam őket, de csak nyelnek, hallgatnak és prüszkölnek. 

– Hogyan látja, miként változott a néptánc szerepe?
– A legjobb példa erre az, hogy amióta Orendi István az Udvarhely Néptánc vezetője, az összes rendezvénye telt házas. A néptáncot szeretik Udvarhelyen, a kortársat kevesen nézik, nem vált be. Át akarták képezni a néptáncosokat. Mindig azt mondják, hogy a táncosnak fejlődnie kell, és tanuljanak más technikákat is. Általában a női táncosok dőlnek be előbb ennek, mert a mi néptáncaink általában férficentrikusak, míg a kortársban a nők kapnak főszerepet, és nem is egy bő szoknyában, ami az összes bájukat eltakarja.

Pedig nem igaz, hogy a magyar néptánc ne lenne annyira gazdag, hogy ne lehetne belőle újat tanulni.

A Nagyvárad Együttesnél az utolsó előadásom egy Shakespeare-darab volt, ahol női szálon fut a szerep, teljesen néptáncnyelvezettel.

– Tehát a néptáncot is lehet kortárssá tenni?
– A néptánc kortárs, hiszen élő. Ha meg tudsz fogalmazni a mai ember számára olyan dolgokat, történeteket, amin elgondolkodik, akkor már kortárs, és a mai emberhez is szól.

„A néptáncra tettem fel a mérnöki diplomámat, a család mellett ez a második legfontosabb az életemben” Fotó: Pál Árpád

– Ön szerint mit üzen a népi kultúra a most élő embernek?
– Modellértékű, ahogyan a falusi ember élt. Ösztönösen tudta megfogalmazni és kifejezni önmagát. Ez általában akkor öltött formát a táncban, ha szórakozni akart, de a bánatát is ki tudta fejezni vele. 

– Munkásságában mire a legbüszkébb?
– Az számít, hogy tudom, hogy mit akarok, mit képviselek, és nincs identitászavarom. Ezt az identitástudatot akarom másba is beletáplálni.

– Önnek mit jelent a néptánc?
– Erre tettem fel a mérnöki diplomámat, a család mellett ez a második legfontosabb az életemben. Amióta elvégeztem az egyetemet ebben és ebből élek, teljesen kitöltötte az életemet. Szeretnék még alkotni, lesz munkám Nagyváradon, de hosszú idő után végre az Udvarhely Néptáncműhelynél is koreografálhatok. Visszatértem megint Tamási Áronhoz, hiszen az életfelfogása közel áll hozzám, a Szép Domokos Annát fogjuk feldolgozni februárban.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat