Mi történt a kis énekes Mayával? A Todi család története

A Todi család néhány évvel ezelőtt úgy döntött, Németországban próbál szerencsét, hogy gyermekeik – lányuk az ének, fiúk a sport terén – nagyobb lehetőségeket kaphassanak a kibontakozásban. A Csíki Hírlap hasábjain többször is hírt adtunk a kis Maya egy -egy sikeres versenyéről, ma, amikor a világháló segítségével beszélgetni kezdünk, egy komoly 17 éves lány avat be mindennapjaiba, mesél álmairól.

Az éneklés változatlanul a szíve csücske maradt, ám a koronavírus-járvány, az ezzel járó megszorítások ráébresztették arra, hogy élhet ugyan a hobbijának, énekelhet, de kell egy biztos szakma a kezébe – mondja Maya felnőttes komolysággal. Ő most tizedik osztályos, öccse, Leonard középiskolát kezd ősszel. Mindketten hozták szüleik hozzájuk fűzött reményeit, Maya énekel, Leo pedig cselgáncsozik, nem is kis sikerrel.

„2015. augusztus 10-e volt az első napunk Németországban.  Ami belefért egy autóba, úgy indultunk neki családilag az új életnek. Maya 10, Leo 8 éves volt. A férjem egy éve már itt dolgozott, ő azzal a szándékkal jött ki, hogy dolgozik Németországban egy évet, hazajön, s otthon építjük tovább az életünket, a vállalkozásunkat.  Nekem eszem ágában sem volt idejönni, de ahogy telt az idő, úgy lett egyre nehezebb, abban az időszakban kezdtek nyílni a turkálók, ezért az üzleteinket be kellett zárjuk, nem tudtunk felzárkózni, hogy megmaradjunk. Mikor fél év után láttam, hogy a férjemnek milyen jövedelme van, azt mondtam, hogy jövök utána, s ha mi nem is érezzük magunkat úgy, mint otthon, de a két gyermeknek teljesen más jövő tudunk biztosítani” – magyarázza Todi Edit, miként is született Németországba való költözésük ötlete.

Itt nem a pénzről szól minden – jegyzi meg –, hanem a tanulás minőségéről, s ez nagyon fontos.

Nem volt könnyű maguk mögött hagyni a biztos megélhetést, s elindulni a bizonytalanba, a csíkszeredai kertes házat németországi albérletre váltani. Tisztán látja maga előtt Edit ma is az első németországi otthonukat, a bebútorozatlan lakást, ahol kezdetben csak a gyermekek ágyai voltak összeszerelve, hogy ők ne a földön aludjanak.

„Nyelvtudás nélkül munkát kaptam, aztán kezdtem tanulni a német nyelvet, egy év után vizsgáztam, egy jó erős középszintet megtanultam. A kezdetektől egy kozmetikai cikkeket forgalmazó cégnél dolgozok, az online rendelésekkel foglalkozok, az árukészletért felelek. Dani, a férjem ugyanannál a szerszámgyártó és forgalmazó üzemnél dolgozik 2014 szeptemberétől ma is. Maya a negyedik osztályt kezdte itt, Leo a másodikat, mindketten jól tanulnak, első perctől jó eredményeik vannak” – újságolja nem kis anyai büszkeséggel Edit.

Eleinte „kézzel-lábbal, ahogy tudtunk, értekeztünk” – nevet – de a gyerekek folytatták ott, ahol Csíkban abbahagyták: Maya énekelni tanult, Leo dzsúdóedzésekre járt.

„Maya jelenleg egy privát zeneiskolában tanul kántót, és mellette végzi a gimnáziumot. Leonárd időközben nagyon sokat fejlődött cselgáncsban, ő már odahaza is nagyon ügyes volt. Mivel 14 évesen korosztályában kitűnő eredményei vannak, kapott egy jó ajánlatot, és ősztől egy tőlünk több mint száz kilométerre lévő központban folytatja a dzsúdót. Nehéz szívvel, de elengedjük, így ősztől ott kezdi majd a kilencedik osztályt is” – meséli Edit, miközben arra is kitér, hogy milyen különleges elbírálás alá esnek a német oktatási rendszer keretében az élsportolók az iskolában.

Azaz – jegyzi meg – az oktatási rendszer sokkal megengedőbb, egy sportolóba „hosszú távra fektetnek be”, ha például reggel edzése van, hiányozhat a délelőtti oktatásról, de délután tanár segítségével tanul.

– egészíti ki Edit.

Maya heti egy alkalommal fél órát tanul egy magán zeneiskolában. Nincs olyan sok fellépése, versenye, mint idehaza – mesélik –, mivel Németországban szigorúan szabályozzák azt is, hogy a18 év alatti gyerekek mikor és hol léphetnek színpadra.

„Annak idején odahaza a versenyekre nagyon sokat költöttük, itt nem szabad egy gyermek után pénzt elvenni egy versenyen. Maya nemrég a parkban énekelt egy rendezvényen, de hívták már polgári esküvőre is, ahol elénekelhetett néhány dalt. Leonak nagyon sok érme, diplomája van, bekerült egy tehetséggondozó programba, amelynek ősszel lesz az eredményhirdetése. Hogy ott részesül-e elismerésben, azt még nem tudjuk, annyit tudnunk, hogy az ünnepségen Maya is fellép. Jó az, amikor látjuk, hogy a gyermekeinket támogatják, ösztönzik, elismerik a tehetségüket, mi mindent megtettünk, hogy megkaphassák azt, amiben nekünk nem volt részünk” – érzékenyül el Edit.

Jól emlékszik még Csíkszeredára, barátaira a ma már nagylánnyá cseperedett Maya. Van, akivel a világháló segítségével még ma is tartja a kapcsolatot. Szeret énekelni, a színpadon lenni – mondja –, kár, hogy Németországban, amíg be nem tölti a 18 évet, kevesebb lehetősége van erre. Nevetve jegyzik meg, arra is emlékezik, amikor kislányként minden álma az volt, hogy énekesnő legyen. Nem akar hivalkodni ezzel, de megtudom, több nyelven is beszél, s biztos léptekkel halad álmai elérése felé.

mindemellett látom magam kis fellépéseken egy együttesben. Én is láttam, hogy a kétéves koronavírusos időszak alatt a művészek nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Énekelni is szeretnék, de kell egy biztos alap” – magyarázza.

Mesélnek németországi létükről is, a beilleszkedésről, arról, hogy az albérletet ma már saját tulajdonú ház váltotta fel. Mutatja Edit a ház mögötti kis veteményesét, a nappalit díszítő család fotókat, otthonra leltek a Baden-Württemberg tartománybeli kisvárosban. Környékükön sok román és magyar család él, a közelükben lévő katolikus temploma rendszeresen eljárnak, megtartják ünnepeiket.

„Ha akarsz, be tudsz illeszkedni. Húsvétkor, karácsonykor együtt megyünk templomba, itt voltak a gyerekek elsőáldozók, bérmálkozók. A házszentelés már nem hagyomány, de jeleztem, hogy én szükségét érzem, s jött a pap házat szentelni. Az ételszenteléssel is így voltam. Itt nem látod a kosarakat a templomban, de ha ott van, akkor megszentelik, és én viszem minden évben. Sokat kellett dolgozni, hogy meglegyen, amink van” – mondja Edit.

Mi az, ami hiányzik? Ma már talán semmi, otthonra, barátokra leltek. „Eleinte hiányoztak a fenyvesek. Leonárd sokat edzőtáborozik a Fekete-erdőben, ha elmegyünk oda, úgy érezzük magunkat mint otthon lennénk Büdösfürdőn. Az emberi kapcsolatok talán nem annyira mélyek, mindenki elvan a saját életével, de segítőkészek. A népes magyar közösséggel összejárunk, erős a katolikus közösség itt. Jól vagyunk” – búcsúznak.