Mítoszromboló évgyűrűk: dendrokronológiai kutatások Erdélyben

Rédai Attila 2017. június 28., 18:40 utolsó módosítás: 2017. június 29., 19:17

Meglepő, még a művészettörténészek által is nehezen elfogadható adatokkal szolgált az elmúlt években a dendrokronológia. A tudományág révén egy kutatói csapat több mint kétszáz erdélyi műemlék keltezését végezte el. Botár István régész és kollégái ezzel a legpontosabbnak számító módszerrel segítik, hogy tisztábban láthassuk Erdély történelmét.

Évgyűrűk egy fatörzsben. Digitalizálható adatsor Fotó: Pixabay.com

Nehezen emésztik meg a szakemberek is, hogy például a Csíki-medence most annyira megszokott látképe az elegánsan szétszórt templomtornyokkal viszonylag új keletű, az 1700-as évek előtt nem létezett. A székelyderzsi, az UNESCO-világörökség részét képező unitárius templomról viszont kiderült, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem a szász erődtemplomok egy késői másolata.

A Dendrolab keretében feleségével, Tóth Boglárkával és Denis Walgraffe-vel együtt elvégzett kutatásainak eredményeiről Botár István a Múzeumok Éjszakája alkalmából a Csíki Székely Múzeumban megszervezett előadásán beszélt.

Mi is az a dendrokronológia?

A szó jelentése a dendro, a krono és a logosz, tehát a fákkal és az idővel kapcsolatos ismeretek összessége. Ez azt jelenti, hogy azokat az adatokat próbálják a fa évgyűrűiből kinyerni, amely alapján meg lehet állapítani egyrészt a fák korát, a fák kivágásának a korát, optimális esetben a fának a származási helyét és több más mindent.

A Dendrolab csapata: Tóth Boglárka, Botár István és Denis Walgraffe Fotó: Dendrolab

A módszer alapelve, hogy egy adott földrajzi régión belül élő, azonos fajhoz tartozó fák az azonos évben nagyjából azonos környezeti viszonyok miatt – alapvetően a hőmérséklet és nedvesség miatt – növesztenek egy évgyűrűt, és attól függően, hogy az adott évben jó éve volt-e a fának vagy rossz, vastagabb vagy kevésbé vastag évgyűrűt növeszt. Az évgyűrűk sora tükrözi a fa történetét.

Minimum harminc éves adatsorra van szükség a kutatáshoz, ugyanis a szakemberek szerint ilyen hosszúságú adatsor az, amelyik nem ismétlődik meg, ugyanúgy nem fordul elő még egyszer a történelemben.

Mintavételi módszerek

A mintavételnek két módja van. „Alapvetően azt szeretjük – hisz régészek vagyunk – hogy a történeti szerkezetből mintát veszünk, tehát egy fúróval befúrunk a gerenda sarkánál. Az a cél, hogy az utolsó évgyűrűt elkapjuk, azt, ami a fa kivágáshoz kötődik, értelemszerűen ez akkor képződött, amikor a fát kivágták. Próbálunk sugár irányban haladni, hogy minél több évgyűrű legyen, hisz minél több az adat, annál hitelesebben lehet vele dolgozni” – fejtette ki Botár István.

Akár fél éves pontossággal is keltezni lehet a farönkök korát Fotó: Pixabay.com

Tölgyek esetében legalább hat, fenyőfák, különösen lucfenyő esetében legalább tíz mintát szoktak venni, mert a fa, a gerenda, a minta előtörténtetét nem ismerik, és a csapadékon és fényen kívül a fát több más egyedi hatás is érheti. A másik módszer, ami nem mindig alkalmazható, a szeletelés.

„Ha bemegyek egy papbácsihoz, és azt mondom, hogy a gerendából fűrészelni akarok, akkor nem fog örülni, de ha vannak olyan szerkezetek, amelyek már nem tartanak semmit, akkor azoknak a végét le lehet vágni”

– vázolta a régész. A módszer azért szerencsés, mert sugár irányban több méretet le lehet venni, s ki lehet küszöbölni a fák oldalirányú növekedéséből származó torzulásokat.

Fontos a tölgyek esetében egyrészt a külső évgyűrű, illetve a szijács, az utolsó néhány évgyűrű, mivel gyakran előfordul, hogy a rönköt lebárdolják, elveszik az utolsó évgyűrűt, de ha van szijács, akkor a keltezés intervallumát szűkíteni lehet.

Fontos eszköze a kutatásnak a számítógép Fotó: Dendrolab

A mérés a mérőasztalon történik, ami századmilliméter pontossággal tud mérni, s digitalizálja is az adatokat. A bél közelében megugranak az értékek, mert amikor a fa fiatal, gyorsabban nő, hirtelen nagyobb évgyűrűket növeszt. Sokan le is vágják ezeket a kezdő évgyűrűket, hogy ez ne befolyásolja az átlagot. Ha megvannak az adatsorok, lehet méricskélni. Össze lehet hasonlítani őket egyrészt számítógépen, másrészt pedig kinyomtatva, egy világító asztalon.

A jegenye, a tölgy esetében a 13. századig már jó eséllyel tudnak keltezni, újabban a lucfenyővel is kezdett működni a dolog, miután rájöttek, hogy a többivel ellentétben nem földrajzi régiónként képez dendrokronológiai zónákat, hanem tengerszint feletti magasság szerint.

Mit lehet vele keltezni?

Tetőszerkezeteket, födémeket, bútorokat, haranglábakat, kazettás mennyezeteket, bármit, ami fából van, s aminél az évgyűrűk sorához hozzá lehet férni. „Mi alapvetően keltezésre használjuk, de világszerte már ennél sokkal többre, éghajlattörténetre, klímarekonstrukcióra, erdőhasználatra, fakereskedelemre, számtalan másra is igénybe veszik” – mutatott rá Botár István.

A dendrokronológia a legpontosabb keltezési módszer, optimális esetben, ha megvan az utolsó évgyűrű, akár fél éves pontosságot lehet elérni,

hisz lehet látni, hogy az utolsó gyűrű a tavaszi vagy őszi pásztából származik-e. Összehasonlításul a régészek által használt másik módszer a C-14, a karbon-izotópos keltezéssel vannak olyan minták, amelyekkel akár 150 éves intervallumot lehet meghatározni, ez a nagyon régmúlt esetén nem olyan nagy probléma, de a középkorral foglakozó régészként már nagyon nem mindegy, hogy egy minta a 14. század végéről vagy a 16. század elejéről származik-e.

De következzen most néhány, a Dendrolab csoport kutatásainak alapjait képező erdélyi műemlék dendrokronológiai vizsgálatának története.

A székelyderzsi unitárius templom

Székelyföld egyetlen, az UNESCO világörökségét képező műemlékéről sok mindent állítanak az írott források, a meghatározó vélemény szerint a templom tetőszerkezete a szász erődtemplomok védelmi szintjére hasonlít, ezért ez egy későbbi másolata lehet a szászföldi emlékeknek.

Védelmi szint a székelyderzsi unitárius templomban Fotó: Dendrolab

„Mi erre voltunk kíváncsiak, hogy ez valóban így van-e. Ezért olyan elemekből vettünk mintát, amelyek be vannak falazva, ezért cseréjükre nem volt lehetőség, így biztosan építés korabeliek” – tudtuk meg.

A minták elemzéséből kiderült, hogy a szentélyhez használt tölgyfákat 1494/1495 telén vágták ki. A hajó feletti tetőszerkezethez használt fákat néhány évvel később, 1499/1500 telén termelték ki. Korábban azt feltételezték, hogy a korai templom 1605-ben leégett, s a 17. században ezért újjáépítették, másolva a szász emlékeket.

Keltezési adatsor a székelyderzsi unitárius templomból Fotó: Dendrolab

„Ez egészen biztos, hogy nem igaz, a keltezés kristálytisztán kimutatja: a templom a 15. század végén megépült, s

így nem a szász templomoknak egy kései másolata, hanem még a száz erődtemplomok között is egy viszonylag korai védelmi szerkezetnek számít”

– hangsúlyozta Botár István

A marosvásárhelyi Vártemplom

„Minket is meglepett, hogy bár egy központi, nagyobb városban, Erdély közepén található, jól hozzáférhető műemlékről van szó, Marosvásárhely legismertebb műemlékéről, senki nem ír mégsem arról, hogy ennek a tetőszerkezete középkori volna” – fejtette ki a régész.

Ácsjelek a marosvásárhelyi Vártemplomban Fotó: Dendrolab

Az írott források egy elég nagy pusztításról számolnak be a 17. század elejéről, ezért feltehetően mindenki azt hitte, hogy akkor leégett a templom, nincs mit ott keresni. Pedig kiderült: ez a tetőszerkezet jelentős részében középkori.

A keltezés kimutatta, hogy a szentély régi részeihez használt tetőszerkezeti elemekhez 1479/1480 telén illetve 1480 nyarán kivágott fából készültek.

A szerkezet valóban tartalmaz későbbi elemeket, 1602/1603-ban kivágott fákból készítetteket, tehát a nagy pusztítás után valóban javítottak rajta, de a szerkezet zöme középkori. Érdekesség, hogy a két időszakban mennyire eltérő jellegű faanyagot használtak. A kései középkorban, az 1480-as évek elején egy nagy, öreg erdőből származó anyaggal dolgoztak, amelyek közel száz éves mintákat produkáltak. Az 1600-as évek elején egy fiatal sarjerdőből vágták a fákat, amelyek 1558 körül, valószínűleg egy irtást követően, egyszerre indultak növekedésnek. További kuriózum, hogy a 17. századi mesterek, akik a tetőt újjáépítették, megpróbálták lemásolni a 15. századi ácsjeleket.

A csíkszentdomokosi Mária megkoronázása táblakép

Az első olyan munkája a csoportnak, ahol egy műtárgynak az évgyűrűsorát próbálták meg lemérni. „Bár ez a táblakép nem az oltáron van, azért senki nem örülne, ha megpróbálnánk megfúrni vagy leszeletelnénk a végét. Ezért azt a megoldást választottuk, hogy Bogi egy kis szikével

megvágta a kép alját nagyon vékonyan, éppen csak annyira, hogy az évgyűrűk láthatóak legyenek, majd egy mikroszkóppal végigfotóztuk apránként az évgyűrűket”

– ecsetelte a kutató.

A csíkszentdomokosi Mária megkoronázása táblakép Fotó: Dendrolab

A táblakép valójában hét vagy nyolc jegenyefenyő-deszkából áll, amelyek alján egészen jó évgyűrűsorok maradtak meg.

Azt lehetett eddig róla olvasni, hogy ez egy salsburgi, azaz ausztriai műhelyből importált darab, ott találták meg a párhuzamát a művészettörténészek. „Miután én ástam Csíkszentdomokoson a jelenlegi templomban megtalált korai, sokkal kisebb templomnál,

gyanús volt, hogy egy ilyen pici, eldugott székelyföldi templomhoz egy ilyen nagy táblakép érkezzen Ausztriából”

– emlékezett Botár István.

A műtárgy korát korábban nagyjából belőtték, a kutatók ehhez keltezésileg nem is nagyon tudtak sokat hozzátenni, mert a külső évgyűrűket levágták, hiszen a készítőknek fontos volt, hogy a rovarkárosodásnak kitett külső részek ne kerüljenek bele az alkotásba. De nem is a keltezés volt a lényeg, hanem az eredet.

Az adatsorokat keltezésre kiküldték a bécsi, salzburgi kollégáknak, de ők nem tudtak mit kezdeni velük:

a fa olyan helyről származott, amire az ő kronológiájuk nem érvényes, nem az ő dendrozónájukból való – a fák azokon a régiókon belül alkotnak ugyanazon dendrozónát, ahol a csapadék- és hőmérsékleti viszonyok hasonlóak. A második körben a domokosi adatsorokat a saját korábbi, besztercei és szebeni adatsoraikkal hasonlították össze.

Évgyűrűk a csíkszentdomokosi Mária megkoronázása táblakép alján Fotó: Dendrolab

Amellett, hogy szépen lehetett keltezni, kiderült, hogy a táblakép nem import darab, a deszkák faanyaga Erdélyből, valószínűleg Dél-Erdélyből származik. Elképzelhető, hogy a kép festője Salzburgban tanult vagy ottani mintákat követett.

Csíki harangtornyok

A szakirodalom számtalan helyen állítja ezekről, hogy régi gótikus tornyok volnának. Mivel néhány templomnál folyt régészeti kutatás – a csíksomlyói plébániatemplomnál és Csíkszentkirályon –, Botár Istvánnak a helyszínen az volt a benyomása, hogy ez nem igaz.

„De persze ennek nem örült senki, sem a papok, sem a művészettörténészek, mind kétségbe vonták a sejtésemet.

Ezek középkori tornyok, hisz van a gótikára jellemző támpillérjük, a szentkirályiban van egy 1562-es harang, ennek itt kellett lennie ebbe a toronyban. Sok toronynál felfedezhetőek gótikus, befalazott ablaknyílások is, elvileg minden együtt áll, hogy középkorinak legyenek ezek az építmények nyilvánítva” – vázolta a régész.

Akkor még Pestre küldték ki a furatokat, ott végezték el a méréseket, a szentkirályi templomnál például kiderült, hogy a tornyon belüli faszerkezet a legkorábbi mérés szerint 1688 utáni, s hasonló eredmények születtek más tornyok esetében is.

„A művészettörténész kollégák ezt egyszerűen nem hiték el, nem bíztak a dendrokronológiában.

De szerencsénkre találtunk írásos forrásokat is a keltezés alátámasztására.

Egy 1716-os püspöki vizitáció adatainak összeírásából kiderül, hogy Szentkirályon fa harangláb volt akkor a templomkerítésen kívül (Campanile extra cemeterum), s ugyanezt leírták a somlyói, a mindszenti, a kozmási és a szentléleki és más templomok esetében is, tehát 1716-ban ezeknek még nem volt kőből épített tornyuk” – mondta Botár István.

A csíksomlyói plébániatemplom. Hozzáépített torony Fotó: Dendrolab

Az a megszokott s szinte öröknek gondolt látkép a csíki templomokról, miszerint ezeknek van szentélye, hajója s a nyugati oldalán egy szép tornya, tehát még

egyáltalán nem volt jellemző az 1700-as évek elején: a középkorban nagyon sok hajó mellett nem állt templomtorony.

A somlyói plébániatemplom tornyának nyugati oldalán pedig van egy építési felirat is – Anno Domini 1680 –, de mindenki azt hitte, hogy ez csak egy javítás vagy hasonló esemény alkalmával kerülhetett fel oda. A dendrokronológia viszont bebizonyította, hogy valóban a 17. században, az 1680-as években épült. Ennek ellenére ezt is csak akkor hitték el a művészettörténészek, amikor ehhez is sikerült írásos bizonyítékot találni, méghozzá a csíksomlyói Domus Historiában: ennek tanúsága szerint 1677-ben kezdték el rakni a nyugati bejáratnál található tornyot, s 1683-ban fejezték be.

A gyergyószárhegyi barokk oltár

Az oltár mögött található két tartóoszlop. Egy felújítás alkalmával jártak ott a kutatók, s az egyiknek az alsó végéből vettek mintát. Önmagában a keltezésről itt nem derült ki nagy újdonság, művészettörténeti megfontolások alapján lehet tudni, hogy ez a típusú oltár a szőlőfürtökkel, angyalkákkal meg egyéb csicsás, barokk díszítéssel nagyjából a 17. század közepéről, második feléből származhat. Ezt a dendrokronológiás keltezés megerősítette. A kutatók számára attól fontos ez az eset, mert pár év múlva, amikor visszamentek, már nem találták meg a fa oszlopnak azt a részét, ahonnan a mintát vették, kivágták és vassal helyettesítették, így már nem lehetne ezt az oltárt ilyen módszerekkel keltezni.

A sepsiszéki templomok

Történeti födémszerkezetet kerestek a dendrolabosok Sepsiszéken idén tavasszal, felkeresve minden templomot, s miután szisztematikusan bejárták az összeset, megtalálták a legrégebbi szerkezetet, a bodokit, amelyhez 1526-ban vágták ki a faanyagot. Háromszéken két tényező tüntethette el a középkori emlékeket, az Ojtuzi-szoros közelsége, ahonnan számtalan idegen betörés érkezett, amelyeknek rendszeresen elszenvedői voltak, illetve közel vannak a vráncsai földrengészónához is.

A szebeni evangélikus templom

Azt hihetnénk, hogy egy ilyen templom, mint a szebeni, tele van kutatóval, meglepő, hogy a műemlék építéstörténete csak felületesen ismert, fogalmaz Botár István. Az épület több, egymástól elkülönülő szerkezetből áll, a legrégebbi részen 1392–1393 illetve 1394–1395 telén kivágott fákból, jegenyefenyőkből készült. De több olyan gerendát is találtak a szerkezetben, amelyek látható módon másodlagos felhasználásúak, egy korábbi szerkezetből származnak,

amelyhez 1338–1339 telén vágták ki a fákat,

így biztosak lehetünk benne, hogy a mostani építmény helyén kellett állnia egy korábbinak.

A nagyszebeni evangélikus templom tetőszerkezete Fotó: Dendrolab

Több mint száz mintát vettek a templomból, amiből jól lehet rekonstruálni az építéstörténetet. A négyezet és a déli kereszthajó feletti tetőhöz 1351/1352 telén, 1352 nyarán és 1352/1353 telén kivágott fákat használtak fel, míg a hajó tetőzetéhez egy évtizeddel később, 1362/1363, illetve 1363/1364 telén vágták ki a szükséges famennyiséget. A teljes tetőszerkezet a század végén egy nagy helyreállításon, megerősítésen esett át, ekkor ugyanis nem csak a szentély kapott új tetőzetet, hanem mindegyik álló szerkezetbe beépítettek egy hosszanti merevítő szerkezetet 1393 és 1397 között, télen kivágott jegenyefenyőkből. A toronytól nyugatra épített ferula tetőzetéhez 1458/1459 telén kidöntött jegenyefenyőket használtak. A déli mellékhajó tetőzete 1517/1518-as kivágású fenyőkből épült.

A kutatók jelen ismeretei szerint a nagyszebeni tetőszerkezet Erdély legkorábbi álló jegenyefenyő faszerkezete, innen származnak a legkorábbi keltezéseik.

1 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat