Önkéntesként Indiában: sok rögtönzés, hajmeresztő valóság, életre szóló élmény

– Idén nyáron ti is részt vettetek a magyarországi Csoma Szobája Alapítvány önkéntes programjában. Mi indokolta a döntéseteket, miért csatlakoztatok a programhoz?

Szabolcs: Hallottunk már ismerősöktől egy projektről valahol a Himalájában, de nem tudtunk róla konkrétumokat. Sokkal később véletlenszerűen dobta elénk a közösségi média. Az embereknek való segítségnyújtás és az önkénteskedés közel áll hozzánk (évek óta önkéntesek egy helyi hegyimentő csapatban – szerk. megj.). Rendkívül izgalmasnak találtuk a projektet, a leírás alapján szinte mindenre szükség volt, amihez értettünk.

Szerettük volna próbára tenni magunkat, hiszen folyamatosan képzéseken veszünk részt, kamatoztatni akartuk a képességeinket. Célunk az volt, hogy valami igazán különleges dologgal foglalkozzunk, megismerjünk egy teljesen más kultúrát, és nem tagadjuk, nagyon vonzott a Himalája felfedezése is.

Rengeteg különleges kvalitást vártak el, amelyek többségével rendelkeztünk, például: magashegyi tapasztalat, extrém környezetben szerzett gyakorlat, fejlődő országokban végzett tervezési tapasztalat, a saját kultúránktól eltérő környezetben való időtöltés, önkéntes múlt, csapatmunkában szerzett tapasztalat, angol nyelvtudás, elsősegélynyújtási ismeretek, sziklamászó tapasztalat, ipari alpinista tapasztalat, valamint túravezetői gyakorlat. Nem a hegymászás volt az utazásunk fő célja, hanem az önkéntes projekt. De amatőr hegymászóként igyekeztünk úgy beosztani az időnket, hogy a munka mellett mászásra is jusson lehetőség, hiszen nem minden nap jut el az ember a Himalájába.

Emese: Amikor először olvastam a felhívást, annyira felszaladt bennem az adrenalin, és olyan mélyen megérintett, hogy a könnyeim is potyogtak. Az az érzés járt át, hogy: „Pont ránk van szükségük!”. Építészként rendkívül izgalmas volt számomra, hogy egy nem konvencionális környezetben zajló projekten dolgozhattam.

– Kőrösi Csoma Sándor 240 éve született. A nyelvtudós a tibetológia megalapítója, ő dolgozott a tibeti-angol szótár elkészítésén is. Mennyire voltatok tisztában az ő életével az induláskor, illetve hogyan alakult át ez a megismerési folyamat az út végére?

Emese: Kőrösi Csoma Sándor életét az utazás előtt nem kutattuk túl mélyen, így inkább csak általános műveltségi szinten ismertük. Tudtuk, hogy hol született, és nagy vonalakban mi volt a munkássága. Azon kívül, hogy meglátogattuk a szobát, ahol élt és dolgozott, és próbáltuk átérezni annak szellemiségét, nem igazán tudtunk meg többet róla. Az önkéntesség alatt egy-két információt szereztünk, de nem sokat, hiszen alapvetően nem róla szólt a munka, hanem az épületről. Sajnos úgy éreztük, hogy az életéről vagy a munkásságáról senki nem beszélt többet, nem mutatta be vagy adott át információt az alapítvány részéről.

Az út után mi jobban utánanéztünk, több forrásból is, mert szerettük volna gyarapítani tudásunkat.

Az is adott egy kis motivációt, hogy Kőrösi Csoma Sándor indiai útja során több olyan helyet is meglátogatott, amit mi is felkerestünk, így az utólag megszerzett információkat helyhez tudtuk kötni.

– A helyiek nem ápolják Kőrösi emlékét?

Emese: Rengetegszer meséltük el dióhéjban Kőrösi Csoma Sándor történetét, amennyire mi ismertük, mivel a falubeliek közül, akikkel kapcsolatba kerültünk, pár kivétellel nem igazán ismerték őt. A királyi család leszármazottjai és azok, akik kapcsolatban állnak az alapítvánnyal, ismerik a történetét, de a többiek csupán annyit tudnak, hogy a magyarok minden évben visszajönnek dolgozni a palotán. Azonban, hogy miért, az számukra nem teljesen világos.

Az önkéntes csapat remek volt, nekik voltak olyan csodás, spontán ötleteik, amelyek segítségével sikerült egy kicsit a helyiekhez csatlakozni, például elmentünk segíteni a gleccservíz-csatornát kiásni, amikor a sárlavina betemette azt, vagy éppen aratni.

Mi próbáltuk egy kicsit ipari alpin technikára tanítani őket, ami olyan nagy sikert aratott, hogy a végén a helyiek kezdeményezték, hogy legyen még ilyen program.

Talán az egyik legerősebb közös spontán élményünk a menekülés volt a vihar idején, egy lehetséges sárlavina elől. A ház körül igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni, és teljesen beolvadni, mindent úgy csinálni, ahogy ők.

A végén már a család feje, Szabolcsra bízta a házat, hogy ő adja ki a turistáknak, mert nekik el kellett menniük valahova. Teljesen megbíztak bennünk, pedig alig értettük egymás nyelvét.

– „Utunk gyönyörű helyeken, hatalmas hegyek között, mély és vad szurdokokon át, veszélyes, egysávos, szűk utakon, hajtűkanyarokkal tarkított szerpentineken, hajmeresztő hágókon vezetett” – írtátok az odavezető út egyik pillanatáról. Kicsit olyan ez, mintha meseországban járnátok, de rögtön utána olvasunk a forgalomról, alkudozásokról, magas árakról és az oxigénhiányról is. Hogyan tud két fiatal székely eligazodni egy ilyen távoli, idegen helyen?

Szabolcs: Nagyon sokat segített, hogy Mesi előre megtervezte az utunk nagy részét. Szállásokat foglalt olyan helyeken, amelyek a Google Street View-n is láthatóak voltak, én pedig még indulás előtt buszjegyeket vásároltam, és napokra lebontottam a teendőket: mikor és hova kell tovább utaznunk. Volt néhány alapvető információnk arról, hogy milyen lesz India, de a valóság sokkal hajmeresztőbb volt. Nagyon sokszor kellett rögtönöznünk bizonyos helyzetekben, de többnyire jó döntéseket hoztunk, hiszen szerencsésen hazaértünk.

Gyakran rájátszanak a nehéz sorsukra, sorra ismétlik, hogy ez családi vállalkozás, és valamelyik családtag kézzel készíti hagyományos módszerekkel. Aztán ugyanez a történet hangzik el a szomszéd árusnál is.

Később láttuk, hogy valójában sok termék indiai gyárakban, nagy tételben gyártott egyszerű bizsu, amit nagyobb üzletekben is lehet kapni. Voltak pillanatok, amikor két elveszett székelynek éreztük magunkat a nagyvilágban, akik teljesen egymásra vannak utalva, de tartottuk egymásban a lelket, és igyekeztünk a „jobbik eszünket” elővenni. Próbáltunk a lehető legtöbb eshetőségről tájékozódni, és mindent megtettünk azért, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra.

Az életükben a mindennapi teendők sokkal fontosabbak: a termény betakarítása, az ima, a család, az állatok gondozása.

A nyári szezon rövid, és amikor a hó és a jég elolvad, és az utak járhatóak, egyszerűen nincs idejük kirándulásokra. A Malakartse sztúpa például egy veszélyes útvonalon elérhető, távol eső, körülbelül ezeréves építmény. Ismerik és csodálják, de már kívül esik a „hatókörükön”.

Az ott élő emberek nagyon egyszerű életet élnek, és a hegyekkel kapcsolatban azért sincs sok információjuk, mert nekik odafent nincs semmi dolguk. Az életük arról szól, hogy ápolják a családi kötelékeiket, nap mint nap dolgoznak a földeken, és gyakorolják a hitüket.

Az egész Zanszkár-völgyben mindössze egyetlen embert találtunk, aki szokott hegyet mászni és vezet is túrákat a hegyekbe. A Stongde Kangriról viszont ő is csak annyit mondott, hogy a déli oldalról fel lehet menni, de csakis magashegyi felszereléssel.

A helyiek addig nem kezdenek dolgozni, amíg őt nem békítik meg, mert ha nem teszik, abból baj lehet.

A herceg mesélte, hogy amikor a kürtőt, amelyben lakik, felújították, ideiglenesen egy tükörbe költöztették. Mi gyakran dolgoztunk a palota tetején, és én szerettem vele „diskurálni”. A másik, amit különlegesnek találtam a kultúrájukban, a régi házasságkötési szokások voltak. Régebben a nősülni vágyó ifjú szülei árpasört (changot) főztek, és azzal látogattak el a hajadon lány szüleihez. Ha a fiú szülei megkínálták changgal a lány szüleit, és azok ittak belőle, akkor a házasság gyakorlatilag megköttetett. Ekkor a fiú és a lány még nem is találkozott egymással. Ezután a lány a fiú szüleihez költözött.