Párját ritkító múltbéli műtárgy: a kisbékási faúsztató csatorna

2018. május 22., 14:30

Volt idő, amikor gyergyói fával az egész Maros-mentét de még a Fekete-tengeri Konstancát el tudták látni úgy, hogy az anyag végig vízi úton jutott el a felhasználókhoz. Ehhez egy olyan erdőgazdálkodási műtárgyra is szükség volt, ami Európa-szinten ritkaságnak számított: ez volt a kisbékási faúsztató csatorna.

Gencsy Zoltán: a csatorna képe 1904-ből Fotó: Kémenes Árpád gyűjteménye

A gépjárművek megjelenése előtti évezredekben, az ókortól a vasúti szállítás megjelenéséig, a társadalom számára mindig oly fontos fát nagy távolságokra (több száz vagy ezer kilométerekre) folyóvizeken szállították. A hegyvidékeken kitermelt fát állati erővel vagy patakok duzzasztott vizén nagyobb folyókhoz juttatták, onnan tovább úsztatták a révnek nevezett helyig, ahol a gereb elnevezésű műtárgy segítségével kiemelték. Innen az állati erővel való szállítás már lehetséges volt. A rönkszállítás ezen primitív módja dívott a legrégibb időktől a tutajozás megjelenéséig (17. század), a tutajozás pedig a vasúti szállítás megjelenéséig.

A faanyag vízi szállításának egy speciális esete, amikor fából kiképzett, trapéz vagy félkör keresztmetszetű csatornákban történt az úsztatás. Ezek a csatornák általában faragott vagy fűrészelt faanyagból készültek.

Fakötésekkel precízen összeácsolt – szivárgás ellen mohával, agyaggal, szurokkal stb. – tömített, pontosan beszintezett faszerkezetekről van szó.

Miután belerakták a szállítandó anyagot, vizet engedtek a csatornába, amely a rendeltetési helyére szállította a fát. A legfontosabb előírás a csatorna esése volt, amely 1–1,5 ezrelék között kellett legyen.

A patakok vizét úsztatásra úgy tették alkalmassá, hogy gátakkal és zsilipekkel víztároló tavakat hoztak létre. A víztározót a faúsztató csatornával tápcsatorna kötötte össze, így lehetőség nyílt az állandó vízmennyiség biztosítására.

A csatorna esésének pontos betartása szükségessé tette, hogy egyes helyeken bakokra helyezzék, vagy más esetben földbe eresszék. Ezeknek a vályúszerű csatornáknak a szélessége 0,80–1,60 méter, mélysége 60–70 cm volt. A kanyarokat olyan módon kellett kialakítani, hogy a leghosszabb darabok is kényelmesen áthaladhassanak rajta. Az ilyen csatornákban nem rönköt, hanem fűrészárut és tűzifát szállítottak.

A kor gazdasági viszonyairól

A kisbékási faúsztató csatornát 1891-ben kezdték építeni, és 1892-ben fejezték be. Tehát a 19. század végének időszakáról van szó, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia gazdaságát tartós és gyors fejlődés jellemezt. Ez a trend hangsúlyosabban jutott kifejezésre a magyar gazdasági életben, amely az 1867-es kiegyezés után rekordsebességgel növekedett. Ennek a folyamatnak egyenes következménye a nyersanyagok iránti kereslet ugrásszerű növekedése volt. Az építőipar, bányaipar, üveggyártás stb. évről-évre nagyobb mennyiségű fát igényelt. Ez az időszak a Maroson való tutajozásnak a virágkora is volt.

Ezek a tutajok azonkívül, hogy le Szegedig ellátták fával a Maros mentét, aktívan részt vettek a magyar ipar faigényének kielégítésében. Csak fűrészáru formájában évente több mind 100 000 köbméter faanyag hagyta el a medencét.

Rönk, bányafa, papírfa, zsindely stb. mennyiségéről nincs feljegyzés. Egy 1879-es adat szerint Gyergyó járásban 125 vízifűrész aprította a fát.

A fenti okok következményeképp a medencében az 1880-as években már nem marad jelentős kitermelendő erdőállomány. Az erdők fokozatosan visszahúzódtak a medence hegykerete felé, átadva helyüket mezőgazdasági területeknek és legelőknek.

Nagy kiterjedésű, vágásra érett erdőállomány ekkor a Gyilkos-tó és a Békás-szoros sziklavilága által elzárt Lapos-, Súgó- és Kisbékás-patak völgyében maradt. Ezen utóbbi patak vízgyűjtő medencéjében levő, kiváló minőségű ősfenyvesek kitermelését tette lehetővé a kisbékási faúsztató csatorna.

A földrajzi, természeti adottságok

A 19 kilométer hosszú Kisbékás-patak a Nagyhagymás-hegység Jávárdi-tető nevű helyén ered, ennek is az északi lejtőjén. Észak felé folyva áthalad Háromkút falun, majd egy sziklaszurdok után völgye medenceszerűen kitágul, érinti a Szurdok nevű szórvány települést, majd egy 2 kilométer hosszú, lenyűgöző látványt nyújtó, zuhatagokkal, kőüstökkel teli sziklaszoroson átgázolva beleömlik a Békás-szoroson átfolyó Békás folyóba. Ez a 19 km hosszú, középen kiszélesedő völgy a mellékpatakokkal együtt optimális feltételeket biztosított a lucfenyő számára, ahol kiváló minőségű erdőállomány alakulhatott ki egykor.

A csatorna leírása 1897-ből

„Végre sok nehézség leküzdése után este 10-kor a Kisbékás völgy Szurduk nevű részen levő Urmánczy-féle telepre megérkeztünk. Másnap frissült erővel megnéztük a padlódeszkát előállító vízifűrészt, a szitakávák készítését, a szitakáva raktárt a fűrészelt és gyalult hangfenékfa előállítását, azok összeragasztását és csomagolását.

A telep Urmánczy Nándor nagybirtokosé, kinek itten körülbelül 16000 kat. holdnyi erdeje van. A padlódeszkát (dulapot) Romániába szállíttatja, a szitakávákat Budapesten értékesíti s a hangfenékfát Berlinbe, kis részét Párizsba, Londonba küldi. A szitakávagyár évente mintegy 4200 köbméter fát fogyaszt. A szitakáva ára vasúti kocsinként (1000–1200 mázsa raksúlyú ) 2200–2400 frt.
Fennébb említettem, hogy a (dulapok, padlódeszkák ) Romániába szállíttatnak. E célra itten 49 kilométer hosszú úsztató csatorna lett felépítve. A csatorna tervét Jakab József m. kir. főerdész készítette el és ifj. Giaccomuzzi János roppant nehézségek legyőzésével 1891 és 1892-ben építette fel.
A csatorna szerkezete két fő részből áll. A tulajdonképpeni csatornából és az alátámasztásból. A tulajdonképpeni csatorna dulap deszkákból van építve s két tápláló csatornával van ellátva.
Ami az alátámasztást illeti, az a legváltozatosabb és legszebb a szorosban. Ugyanis a csatorna a szorosban kezdődik s 2,2 km sziklaszoroson megy által, hol az embert a szebbnél szebb látvány gyönyörködteti. A szoros után ismét a Békás patak mellett van kiépítve tovább.

A szorosban látjuk csak, hogy milyen merész alkotás a csatorna. A szorosban sziklafalak közt, melyek közül némelyik a 240 métert is eléri, mélyen folyik a patak a sziklába vájt ágyon. Itt egy vízesés gyönyörködteti a szemet, amott meg cukor alakú hegyet látunk.

Mint láttuk, a csatorna második főrészét annak alátámasztása képezi, s hogy ez az alátámasztás mily remekül van kivitelezve, elég lesz ha azt felemlítem, hogy a szorosban a csatorna ászokfái néhol be vannak eresztve a sziklába, másutt 2-3-4 méter hosszú tartófákkal kötötték a csatornát a sziklához. Gyakori az az eset is, hogy a csatornának csak egyik oldalán alkalmazták alátámasztásul a kőszekrényes szerkezetét, másutt, ahol a terep megengedte, a csatornát közvetlen a sziklára helyezték. A csatornán mintegy két kilométernyi utat tettünk meg” – közli: Tomasevszky Imre erd. akad. tanársegéd.

Pontosítások és források

Az idézett szöveghez csak annyit teszünk hozzá, hogy az említett hangfenékfa (ebből készül a zongorák alaplapja) és a szitakáva a legjobb minőségű, egyenes szálú, nagyon szabályos növésű, bogmentes fenyőanyagot igényel. A mai erdőkből ilyen termékeket egyáltalán nem lehetne előállítani.

Egyik irányba Szegedig, másikba Konstancáig úszott a gyergyói fa

Ami a csatorna hosszát illeti, az forrásonként eltérő. Van, ahol 28 km, máshol 30 km szerepel. Ami a fenti 49 km-t illeti, az túlzás. Tehát a csatorna eljuttatta a fát Szurdukból a Kisbékás- és Békás-szoroson át a moldvai Beszterce folyóig, onnan a Szereten és a Dunán át a Fekete-tengerig, ahonnan tovább hajózták.

Illusztrációként mellékeljük a csatorna fényképét, melyet Gencsy Zoltán készített 1904-ben. Ekkor már a csatorna nem működött, és a tönkremenés állapotában volt. Végezetül hálás köszönet Kémenes Árpádnak, nemes lokálpatrióta tevékenységéért, amely nélkül ez a cikk nem születhetett volna meg.

Felhasznált irodalom: Tarisznyás Márton: Gyergyó természeti néprajza, Gencsy Zoltán: A szurduki csatorna (Erdély folyóirat 1904), Erdészeti lapok 1898. február.

Lemhényi Pál, nyugalmazott erdészmérnök

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat