Repülni a világ fölött: saját határaikat keresik a hegymászók

Szász Cs. Emese 2019. augusztus 21., 16:11

Erőss Zsolt 2013-as halála után a múlt héten újabb nagyszerű embert veszített el az erdélyi hegymászó társadalom: az aradi Török Zsolt lelte halálát kedvenc helyén, a hegyen. A hegymászás valóban veszélyes sport, ám a megkérdezett szakemberek szerint ha betartjuk a szabályokat, nem veszélyesebb, mint maga az élet. Akkor sem, ha mindig vannak olyan körülmények, amelyek a mászótól függetlenek.

Repülni a világ fölött. Van, aki ezt az érzést keresi a sziklamászásban Fotó: Pixabay.com

Senki nem azért megy a hegyre, hogy meghaljon, Erőss Zsolt sem azért ment oda annak idején és Török Zsolt sem most – szögezi le Tulit Zsombor hegymászó, akinek a nevéhez fűződnek többek közt a Székelyek a magasban elnevezésű expedíciók, de a sepsiszentgyörgyi hegymászó mászott együtt a hétvégén elhunyt Török Zsolttal is. George Mallory 1921-ben az első brit Mount Everest-expedíció tagja volt,

amikor feltették neki a kérdést, hogy miért akarja megmászni a csúcsot, azt a legendás választ adta: „mert ott van”.

Tulit Zsombor szerint pedig ennél jobb választ nem is adhatna ő sem a hegymászás miértjére. „Az ember keresi a kihívásokat, a saját határait, és hála a Jóistennek, ezt egyre többen tesszük: nemcsak a Himalájában, nemcsak az Alpokban, hanem itthon a saját kis hegyeinkben is” – mondja a hegymászó. Hozzáteszi, míg régen a felszerelés beszerzése határt szabhatott, most ha elég pénze van az embernek, úgy jön ki bármelyik hegymászó boltból, hogy akár neki is indulhat a hegynek. Az persze más kérdés, hogy a tapasztalata megvan-e hozzá.

Hogy mit érez egy hegymászó, amikor olyan tragédiákról hall, mint az aradi hegymászó, Török Zsolt balesete? Tulit Zsombor elsősorban arra gondol, hogy ismét szegényebb lett a hegymászó társadalom egy nem akármilyen mászóval. Sajnálja az ember és csak másodsorban gondolkodik azon, hogy mik voltak az okok, s igyekszik levonni maga számára is a saját tanulságokat. A hegymászás, bár extrém sport, Tulit Zsombor nem tartja életveszélyesnek. Úgy véli, ha az ember betartja a szabályokat, akkor ez egy biztonságos sport, bár nyilván vannak nem kiszámítható vonatkozásai.

„Számomra például a hegymászás társas sport, nem mondom azt, hogy csapatsport, de mindenképp legalább két embert feltételez. Erről nem mindenkinek egyforma a véleménye. Van, aki azt tekinti igazán kihívásnak, hogy egyedül másszon. Számomra ez egy bizalmi kapcsolat, amikor a hegymászók életüket egymás kezébe helyezik, gondoskodnak egymásról”

– fogalmazza meg Tulit. Ő maga nem is szokta a hegymászókra a csúcshódító kifejezést használni, azt mondja, nem meghódítani szokta a hegyet, hanem megelégszik alázatosan azzal, hogy felmászhatott esetleg a legmagasabb pontjára. „Alázatot és a kihívások, a feladatok megoldását lehet tanulni a hegytől” – mutat rá a hegymászó.

Tudni kell visszafordulni

Tulit Zsombor amúgy zsenge gyermekkora óta járja a hegyeket, s gyermekeiben is ezt élteti tovább, a 8 esztendős lányát már hegymászónak nevezi, a 4 esztendős fiára még csak azt mondja, kőmászó. Hogy ő maga mikortól lett hegymászó, maga sem tudja, mindenkinek mást jelent a hegymászó, mint ahogy a magas hegy is: Tulit számára a 3-4 ezer méter fölötti a magas hegy, de van, aki a Kárpátjainkat is magas hegynek nevezi. Úgy véli azonban, hogy az is hegymászó, aki felmegy a Bucsecsre vagy a Bodoki-havasokba, nem csak az, aki az Alpokba vagy a Himalájára jár.

Sokaknak a hegymászás bizalomjáték, egymás kezébe helyezik az életüket a mászó Fotó: Pixabay.com

Elárulja, saját maga esetében sem arra a legbüszkébb, hogy járt 7900 méteren, hogy volt két Himalája expedícióban vagy első romániaiként feljutott az Antarktisz legmagasabb csúcsára. „Valószínű, hogy a legbüszkébb arra vagyok, amikor nem értem el a csúcsot, és képes voltam megfordulni. Úgy érzem, mentálisan az volt a legnagyobb kihívás, hogy az ember amikor a csúcs közelébe kerül, igenis tudjon lemondani arról, ha úgy érzi, hogy perpillanat ő kevés ehhez a hegyhez vagy elveszítette a motivációját.

Van nekem ilyen beírásom csúcsnaplóba, hogy: »Okos vagyok, megfordultam, élek«.

Sokkal büszkébb vagyok egy ilyenre, mint, amit megmásztam. Megfordulni messze nehezebb, mint valamit megmászni. Erre sokan azt mondhatják, hogy az ember kitalál valamit, hogy egy sikertelen csúcsmászásra azt mondhassa, hogy sikeres volt, de én amikor elmegyek mászni, nekem a legfőbb célom, hogy épen, egészségesen mindannyian maradandó károsodás nélkül hazajöjjünk. Ennél fontosabb nincs” – mondja a hegymászó, aki persze minden csúcstámadására büszke, és szívesen mesél bármelyikről. Emellett azonban sikernek könyveli el nem csak a Székelyek a magasban expedíciókat, de azt is, hogy egyre többen vágnak neki a hegynek, és ha az ő csapatuk csak egy kis motivációt, egy apró pluszt adott ehhez, már biztosan megérte. „Olyan személyeket veszítettünk el közben, akik húzóemberek voltak, de szerencsére jönnek a fiatalok. Nagyon pozitív tapasztalataim vannak azokkal a fiatalokkal kapcsolatban, akiket nem a számítógép, telefon mellől kell elrángatni, hanem mindennapi tevékenységük a természetszeretet, a hegymászás” – összegez a hegymászó.

Veszélyben a nagyon kezdők és a nagyon profik

A csíkszeredai Sükös József bár civilben ügyvéd, amatőr hegymászóként végigmászta a világot, a hét kontinensből négynek a legmagasabb pontján is járt. Az aradi hegymászót személyesen nem ismerte, bevallja, saját hegymászó ismerősi köréből is sokan maradtak örökre a hegyen. „El kell fogadni, hogy a hegymászás veszélyes üzem. A

legveszélyeztetettebbek azt hiszem, éppen a nagyon kezdők, akik nem tudják, hogy mit csinálnak, és a nagyon profik, akik azt hiszik, hogy őket nem érheti már baj. Van is egy szomorú párhuzam Török Zsolt és Erőss Zsolt halála között: mindketten gyakorlatilag egy edzőpályán, egy középhegységben veszítették életüket”

– mutat rá Sükös József. Hozzáteszi, a hegymászásban nincsenek hazugságok vagy féligazságok: ha az a szabály, hogy nem indulok el egyedül, de én mégis elindulok, már vállaltam egy kockázatot, ha kötéllel kéne menni, mert a terep veszélyes, de én nem kötöm be magam, bevállaltam egy másik kockázatot. Úgy véli, a hegymászás biztonságához az kell, hogy az ember fokozatosan szerezze meg a tapasztalatát, és tartsa be a szabályokat, így is akadhatnak tőlünk független veszélyek, de olyankor is csak a tapasztalat segíti a hegymászót, hogy jó döntést hozzon.

Ha kötéllel kéne menni, mert a terep veszélyes, de én nem kötöm be magam, bevállaltam egy kockázatot

A hegymászásban az vonzza amúgy Sükös Józsefet, hogy teljesen ki tud szakadni a hétköznapokból, a hegyi terep ugyanis más dimenzió, ahol az ember egyrészt jól érzi magát, másrészt annyira összpontosít, mint egy kétéves gyerek a játékára. A hegyi túrázást 1970-ben megkezdett férfi '82-ben kezdett sziklát mászni a Békási-szorosban, akkor érettségizett, azóta körbejárta a világ hegyeit. Azt mondja, bár sokan vádolják azzal a hegymászókat, hogy beteg emberek, akik csak az adrenalint, a veszélyt keresik, ezt szerinte nem lehet így leegyszerűsíteni. Ő például már fordult vissza 7800 méterről a csúcs előtt, mert rohamosan fejlődő tüdőödémája volt. Nem is ez volt az egyetlen helyzet, amikor veszélybe került, de sosem szegte kedvét az ilyesmi. Legszebb élménye talán az első Mont Blanc-mászás volt.

„Amikor csak én voltam egyedül a csúcs előtti gerincen, tényleg nem volt senki előttem és utánam, csak az, aki biztosított, a napszemüvegem résein fütyült be a szél, s azt éreztem, hogy repülök a világ fölött”

– próbálta érzékeltetni a semmivel össze nem hasonlítható érzést a hegymászó, ami miatt folyton visszatér a magas hegyhez.

 

2 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat