Székelyruha: viselet az ünnepnek és a léleknek

Az udvaron hófehér ingek száradnak a nyári napon, a kis műhelyben egy fiatalasszony kezében pöfög az ipari vasaló, látszik, nem először veselkedik neki. Aki életében már vasalt székelyruhainget, annak nem kell hosszasan ecsetelnem, miért is ragadtak meg a fiatalasszony rutinos mozdulatai.

„Most már 18 éve varrom a székelyruhát. Mi a húgommal ebbe belenőttünk, hiszen édesanyánk ezzel foglalkozott, s talán még az ő édesanyja is” – magyarázza a kis műhelyben Melinda. Testvére, Éva éppen egy bőrrel díszített csíkszentdomokosi férfimellényt varr, mellett ott várakozik egy befejezés előtt álló, szintén domokosi ezerkockás rokolya. Büszkén újságolják, 73 éves édesanyjuk még mindig aktívan besegít a munkába, minden, ami kézzel készül, az ő feladata, rá hárul a gombfelvarrás, a gomblyukkötés, kapcsok felvarrása vagy éppenséggel a díszítő varrások. Sőt, ha szükség van rá , s miért ne lenne, egy-két jó tanácsa mindig jól jön. „Jó, ha itt van nekünk, ha valamiben elakadnánk” – értenek egyet.

– kacag nagyot Éva. Ő nyolc éve csatlakozott nővéréhez, s a kis műhelyben ma már ketten varrják a gyolcsingeket, rokolyákat, kötényeket, férfi- és női mellényeket vagy posztónadrágot, székelyharisnyát.

Műhelyükben eddig már többszáz női és férfi viselet készült, elkészítik ők az alcsíki falvakra jellemző piros-fekete mintájú szoknyát, az ehhez járó fekete bársony- vagy selyem-, netán bordópiros mellényt, a több színben pompázó felcsíki viseletet, férfiaknak a zsinóros székelyharisnyát, esetleg díszes mellényt, de még a mezőségi viselet varrása sem áll távol tőlük.

Sokfajta viseletet ismernek, de elsősorban a helyiek azok, amelyeket meg is varrják, ugyanakkor nagy segítség létezésük, hiszen székelyruha-szervízelés céljával is sokan megkeresik őket.

„Előkerülnek a ládák aljából a nagymama vagy dédnagymama régi szőttesei, na azokat mi szívesen feljavítjuk. Megtörténik, hogy kicsi a mellény, mi pedig próbálunk egy toldással, díszítéssel valamilyen motívummal olyan megoldást találni, hogy újra viselhető legyen. Tulajdonképpen elég sok viseletet ismerünk, mert járunk népviselet-konferenciákra, s ott zajlik egyfajta ismerkedés velük.

Hogy például a régi rokolyákat kötény nélkül lehessen felvenni egy kicsi fehér inggel, teszünk egy új derekat a szoknyának, egy cipzárt, és máris aktualizálva van” – meséli Melinda. A lányok szoknyája térdig ér, az asszonyoké lábszárközépig. „Régebb leért a bokáig a viselet, ma már kicsit nagyobb a szabadság, látszhat egy kicsi a lábból” – mondja nevetve.

Melindának két rend saját viselete van, egy csíkpálfalvi és egy domokosi. Mindkettőhöz kötődik, mindkettőt szívesen és büszkén ölti magára. Meséli, Csíkpálfalvára ment férjhez, ott került elő egy száz évnél is régebbi viseletet, s annak a mintájára készítette el a sajátját is.

„Ha felveszem, büszkén el tudom mondani, hogy csíkpálfalvi vagyok, s az ő viseletüket viselem. Mivel édesanyám csíkszentdomokosi születésű, a másik viseletem a domokosi ezerkockás, az engem nagyon megfogott. Kaptunk egy nagyon-nagyon régi ruhát, s annak mintájára szőttük meg az anyagot. A domokosi is és a pálfalvi is igen kedves számomra. Talán a domokosi viselet a legszínesebb, van barnás, kékes, zöldes vagy fekete csíkos, koszorús hímes. S mindegyik színnek megvan a jelentése. A zöld az erdőt, a barna a földeket szimbolizálja, a kék a Mária-tisztelet jele, olyan családokban volt kék csíkos a rokolya, amelyek papot adtak a közösségnek. A piros az öröm, a fekete a gyász színe” – meséli, s büszkén mutatja az éppen kéznél lévő pálfalvi viseletét, de előkerül az ezerkockás is.

Viselni is tudni kell – jegyzi meg – hiszen nehéz, súlya van, nem egy selyemszoknyával talál.

S így derül ki az is, hogy amikor kislányként az osztováta mellé ültek, nem csak „elrontották”, amivel édesanyjuk dolgozott, hanem szőni is megtanultak. Melinda szokott szőni, de erre csak télen van idő, nyáron, tavasszal olyan nagy a varrodában illetve az általa működtetett székelyruha kölcsönzőben a forgalom, hogy folyamatosan ott kell lenni.

„Van Pálfalván egy kicsi műhelyem, s amikor nincs télen munka, oda behúzódok, az ajtót becsukom, senkivel nem tárgyalok. Ide sem járok, amíg le nem szőttem, aminek nekifogtam. A felvetésnél segít a húgom, a többit már egyedül csinálom” – jegyzi meg.

Szeretik a kihívásokat, derül ki a beszélgetés során, az ő szívüket is megdobogtatja, amikor akár százéves viseletet tartanak a kezükben, s ha ennek mintájára kell újat készíteni, na az, ami igazán örömmel tölti el őket. Érdekes felkéréseket is kapnak. Legutóbb például – mesélik – Csíkszentkirályon került elő egy láda mélyéről egy nagyon régi szőttes anyag, annak mintájára szőtt Melinda hasonlót a télen, s hamarosan nyolc rend rokolya készül belőle.

Telefonra lementett fotók kerülnek elő. Éva büszkén mutatja egy udvarhelyszéki viselet fotóját, különlegessége abban rejlik, hogy a kötényt ők maguk hímezték kézzel. „Színe s fonákja egyforma, egy bog sincs rajta. A csipke is kézzel van horgolva” – magyarázza büszke mosollyal. Vannak olyan emberek – újságolják – , akik azt mondják, hogy nekik kézimunka kell, nem érdekli, mennyibe kerül. Ilyen felkérést kaptak például Marosszentgyörgyről, egy régi darab mintájára készítették az újat. Megrajzolták a mintát, kinyomtatták, s az alapján hímezték ki a bársony mellényt. Kézzel.

S amíg mi beszélgetünk, a nővérek nosztalgiáznak, az előtérben András Tünde, egy homoródalmási fiatalasszony rendületlenül vasal. „Nagyon szépen hímez, a homoródalmási posztómellényeken nagyon szép kézi hímzés van, és megtanulta. Most tanulja a szakmát, hogy legyen akinek átadjuk a tudást. Ő az inas” – mondja Melinda, akinek szent meggyőződése, hogy a szakmát nem megtanulni kell, hanem ellopni.

Közben a viseletkölcsönzőbe sétálunk át Melindával, ahol büszkén mutat körbe, 150 rend székelyruhával rendelkeznek, s ezek szezonban folyamatosan úton vannak. A szezon pedig tavasszal az elsőáldozásokkal kezdődik, következnek a kicsengetések, az iskolai- , illetve a kórtárstalálkozók, pünkösd, s majd az éppen ezen a hétvégén megrendezett Ezer Székely Leány Napja után elcsendesedik az érdeklődés, de felélénkül ősszel, a szüreti bálok idején. Nevetve mondja, megnyugtatóan hat a kölcsönzőkre, amikor azt hallják, nem kell a viseletet kitisztítani, mielőtt visszavinnék.

„Sokan mondják, de jó, hogy vannak maguk. A kikölcsönzött ruhákat innen tisztítva, kivasalva viszik el, de én úgy kérem vissza, ahogy levették” – mondja, s aki vasalt már életében székelyruhainget, kötényt, az tudja, milyen nagy dolog ez. Ezen a ponton én is kíváncsi vagyok, milyen praktikák vethetőek be a könnyebb vasalásért. Az egyik titok – mondja –, hogy mosásnál nem kell puhítani az anyagot, azaz ne használjunk öblítőt. Nevetve jegyi meg, bizony ők is sok módszert kipróbáltak, hogy könnyedén tudják vasalni ezeket a gyolcsból készült ruhadarabokat. A bemutató üzletként is működő kölcsönzőben még az üvegek is székelyruhában díszelegnek, a falat pedig olyan gyerekek alkotásai díszítik, akik számára korábban székelyruhát kölcsönöztek szüleik.

Vajon mivel magyarázható, hogy napjainkban fénykorát éli a népviselet? Melinda szerint egyre erősebb az emberekben a hovatartozás érzése, és ezt az érzést a népi viselettel könnyen ki is tudják mutatni. Aztán – fűzi hozzá – az sem mellékes, hogy ha valaki viseletet ölt magára, teljesen más ember lesz belőle.

Ma is sokak számára fontos a viselete üzenete is. Mi a húgommal nagyon szeretjük ezt a szakmát. Ebből is élünk, de szeretjük. Van, amikor édesanyánktól kell tanácsot kérni, de az elég ritka ma már, mi ketten már tudunk boldogulni. Minden ruhadarabban benne van a lelkünkből egy darab, az számunkra is fontos, hogy szép legyen, jól álljon, s viselője szeresse, jól érezze magát benne” – mondja Melinda.