Szinglinek lenni. Vagányság vagy szomorúság?

– Úgy tűnik, manapság egyre több a szingli. Tényleg egyre elterjedtebb a jelenség?
– Azt, hogy több szingli lenne, nem lehet ilyen formában kijelenteni, mostanság inkább az van, hogy divat időnként váltani a párokat, több rövid kapcsolat követi egymást. Pszichológiai értelemben ezeket az embereket is szinglinek tekinthetjük, hiszen folyamatosan párkeresési harcban vannak, futnak egyik kapcsolatból a másikba. Vagyis attól, mert ők éppen per pillanat kapcsolatban érzik magukat, annak nincs hosszútávú hatása, valódi cél ugyanis az lenne, hogy megkapjunk egy olyan partnert, akivel hosszútávon lehetne élni. A másik változata a szinglinek az, aki a munkába temetkezik. Nagyon sok esetben hallani, hogy valaki azért van egyedül, mert azt mondja, nincs ideje párkapcsolatra, de közben nagyon sok időt fektet mindenféle munkatevékenységbe. Felcserélődött a sorrend főleg a nők esetében, akik először meg akarják alapozni a karrierjüket, és csak utána gondolnak családalapításra.

– Magában a szingli szóban mintha lenne egy kettősség is, van, akinek egyfajta vagányságot jelent, másoknak a szomorú valóságot. Ezt ilyen különbözőképpen is fogják fel az emberek?
– Igen, lehet vagányságnak tekinteni, csak nem mindenki esetében ez a valóság. Pszichológiai rendelőben, amikor az emberek kinyitják a lelküket, nagyon sokszor kiderül, hogy ez csak egy maszk: a társadalomban azt mondjuk, hogy ez milyen boldog élet, de igazából titkon vágyunk párkapcsolatra, s ezeket a belső feszültségeket hol munkába öljük, hol hobbikba, netán más, nem feltétlenül egészséges dolgokba.

Az igazság az, hogy nap mint nap hazamenni az üres házba egy idő után egyszerűen megpróbáltatás.

– Azt meg lehet-e határozni, hogy milyen korú a legtöbb szingli? Hogy több-e a nő, mint a férfi?

– A tapasztalat azt mutatja, hogy egyre több a szingli férfi is, nem csak a nő. A nők esetében hangsúlyozottabban látszik, mert 25 és 30 éves kor között már aktívan keresik a párt éppen a családalapítás miatt: míg egyetemre járunk, könnyű szórakozni, felszínes kapcsolatokat kialakítani, de a munkás élet megkezdése után a nők egyre inkább elkezdik érezni a szükségét, hogy legyen egy társuk otthon, miközben tudják azt is, hogy „ketyeg a biológiai óra”. Ezzel szemben a férfiakba azt nevelik, hogy teljesen rendben van, ha későn alapítanak családot, egy ideig „szórakozzanak”. De mi van azokkal a férfiakkal, akik szeretnének családot, de ez nem fér bele a mai modern férfiképbe? Na ők azok, akik nagyon sokszor lelki problémákat is megélnek a szingliségük miatt.

– A jelenség oka az is, hogy a szerepek összekeveredtek?

– Igen, jelen van az is, hogy felcserélődtek a szerepek, össze is vannak mosódva, emiatt nagyon sok kapcsolat szenved, s aztán lesznek belőle szingliperiódusok. Sokan szeretnének együtt maradni, de nem tudnak, mert azt érzik, hogy nem működik a kapcsolat. Közben meg, ha eljutnak mondjuk párterápiára, akkor nagyon gyakran látom, hogy egyszerű szerepzavarok miatt veszekednek.

– Egyéb okokat meg lehet nevezni?

– Talán az egyik fő ok, hogy éppen a szerepzavarok miatt már nem létezik az az egészséges kiszolgáltatottság a kapcsolatokban, mint régen, hogy a nőnek szüksége volt a férfira, mert megvoltak a férfiszerepek, s a férfinak a nőre ugyanúgy. Könnyebb volt éppen ezért értékelni a másikat, míg ma nem vagyunk motiváltak ilyen szinten a kapcsolatainkban, nincs meg az az érzés, hogy ez egy csapatmunka, s hogy mi ketten vagyunk a világ ellen. Ezt kéne megélni. Ehelyett pedig az jellemző a mai kapcsolatokra, hogy kiégett a lámpa, és eladtam az egész házat. Tehát nagyon könnyen szakítunk és ugrunk bele a következőbe. Szó szerint képességhiányról beszélünk, hogy nem vagyunk képesek fenntartani egy kapcsolatot. De a sok csalódás, bizalmatlanság miatt ismerkedni is nehéz. Huszonévesen hamarabb töltik fel a Tindert (okostelefonokra kifejlesztett társkereső alkalmazás – szerk. megj.) a telefonjukra és próbálnak idegenekkel randevúzgatni, mintsem kimenjenek a nagyvilágba és először barátságokat kössenek, amelyekből utólag természetes módon alakulnának ki szerelmek is. Tehát a kapcsolati képességek hiánya mellett mindenképpen beszélhetünk a szociális képességek hiányáról is: nem tudunk ismerkedni barátságkötés szintjén sem, nemhogy romantikus célokkal.

– Sokan vallják be maguknak, hogy szükségük van segítségre? Lehet rajtuk segíteni?

– Azt tapasztalom, hogy sok esetben nem vallják be a környezetüknek, csak nálam „elsírják magukat” úgymond, és kérdezik, hogy mit csináljanak. Sokan azonban nem is fogadják el, hogy ezeket a készségeket fejleszteni kéne: pedig a legegyszerűbb feladat, hogy menjél ki egy kávéházba és szólíts le egy szimpatikus lányt – hihetetlenül nagy feladat ez manapság. Ha valaki társat szeretne találni, néhány egyszerű racionális tevékenységet el kell végzeni: ha szükséges, akkor önértékelési dolgokat beszélünk meg, hogy mennyire magabiztos az ember, mennyire tud valakit leszólítani, mennyire vannak meghatározott céljai, mennyire ismeri önmagát, tudja-e, hogy hozzá milyen társ illik.

– Akkor az ellentétek tényleg vonzzák egymást?

– Sajnos igaz, hogy vonzzák egymást, de pszichológiailag sokkal fontosabb, hogy inkább több hasonlóság legyen köztünk. Ezalatt nem azt értem, hogy mindkét embernek ugyanaz legyen a hobbija s ugyanazt az ételt szeresse, hanem inkább lelki szempontból hasonlítsanak, hogy mennyire engedik közel a másikat magukhoz, hogy mik az életcéljaik, mit várnak a kapcsolattól, hogyan élik meg a hétköznapokat. Vannak úgynevezett szerelemlabor-kutatások, amelyek azt mutatják, hogy a hosszútávon működőképes házasságok alapját pont a barátságok adják, nem feltétlenül az a bizonyos kémia, amikor azt érzem, hogy hú, de szerelmes vagyok. De visszatérve a társkeresési feladatokra: az önismeret gyakorlása, az értékrend felismerése, a hosszútávú célok meghatározása. Sok esetben le kell zárjuk a múltat, egy visszakacsintó régi párkapcsolatot, hogy rendbe tegyük a családi nyomást, ha létezik. Ha valaki igazán motivált, akarja, végigcsinálja a feladatokat, és nem fél kimenni a nagyvilágba, az rövid idő alatt eredményes lehet.

– Mit jelent ez a nagyvilág, ha nem az internetet?

– A legegyszerűbb dolgokra gondoljunk. Miért ne mehetnénk el egyedül egy kávézóba vagy a parkba olvasni, ahol van esélyünk találkozni valakivel? Azt szoktam mondani, hogy csináljunk mindent másként, mint eddig: ha eddig online fizettük a számlát, akkor fizessük be személyesen, ha eddig csak hétvégén vásároltunk be, akkor menjünk hétköznap, s merjünk segítséget kérni, ha nem találunk valamit a polcon, egész addig, hogy ha soha nem jártam egy fitneszterembe, lehet, hogy be kéne iratkozni egybe, vagy ki kéne próbálni egy jógakurzust. Fogjunk meg egy barátnőt, menjünk el egy borkóstolóra, de akár egyedül is egy színházi előadásra. Ettől a legtöbb páciens nagyon megijed, hogy egyedül menjen bárhová, hogy az milyen szégyen.

– Egy randi rendel elnevezéssel működtet oldalt a közösségi médiában, amely sok minden mellett éppen a szingliket célozza meg. Miért született ez meg?

– Mindenképpen kihangsúlyoznám, hogy azért választottam a randi szót, mert mindkét oldalt meg szeretném célozni: ismerkedni is lehet tanulni, de az is elsajátítható, hogy miképpen kell fenntartani a kapcsolatot:

egy párkapcsolaton belül a randi megtartása, az intim kapcsolatok fenntartása – és ezalatt nem szexualitást, hanem érzelmi közelséget értek – mindenképpen a jó kapcsolatnak és a jó házasságnak is az ismérve.

Tehát ha én megrendeltem azt a randit, nekem fenn kéne tudni azt egy életen keresztül tartani. A metaforikus randi számomra ezért fontos, mert a meghódítás is benne van, de az is, hogy megtartjuk a másikat, hogy ne felejtsünk el randizni a párunkkal sem.