HIRDETÉS
HIRDETÉS

Tájházak lenyűgöző történetekkel

Kosztolányi Kata 2018. május 14., 16:20
HIRDETÉS

Kiemelnek, felmutatnak tárgyakat, amelyek az adott kisrégióra jellemző vagy jellemző volt. Helytörténeti múzeumoknak is beillenek azok a tájházak, amelyekből Székelyföldön is egyre több van, és mindeniknek megvan a saját lenyűgöző története. Néhányukat meglátogattuk.

A gyimesközéploki skanzen. Főleg a turizmus élteti a székelyföldi tájházak reneszánszát Fotó: Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont

A tájház az adott település helyben gyűjtött tárgyi és épített örökségét, életmódját mutatja be helyi, személyes vagy közösségi indíttatásból. A falusi házak iránti értelmiségi érdeklődés a 18. század második felében támadt fel, előbb csak Észak- és Nyugat-Európában. Erdélyben csak a 19. század végén kezdett figyelmet kapni, főleg a szecessziós képzőművészek körében. A két világháború azonban közbeszólt, és a későbbi asszimiláló törekvések – kivéve egy rövid ideológiai enyhülést mutató időszakot 1968 után – szintén nem kedveztek a kisebbségi kulturális örökség feltárásának. 1990 után ismét megindult a mozgalom, bár mint Pozsony Ferenc néprajzkutató a Székely Nemzeti Múzeum 2007-es évkönyvében közölt cikkében rávilágít, épp Hargita megyében

„a korábban létesült gyűjtemények fokozatos elhanyagolása és gyors pusztulása következett be”.

Ugyanő a mai helyzetet is felvázolja: sok helyen gondot jelent az épület tisztázatlan tulajdonjoga, az áldatlan állapotok, a nyitvatartás biztosítása, és ez utóbbi következtében a látogatottság hiánya. Ráadásul „szakmai kontroll hiányá­ban tájházaink túlzsúfoltak, statikusak, épp ezért nem jelentenek különösebb vonzerőt vagy élményt”.

HIRDETÉS
Tanulmányút civileknek

Nos, erre próbált rácáfolni a Tájházak napja projekt. „Az elsőt 2014-ben szerveztük meg, majd egy év kihagyással azóta minden évben. Lényege, hogy minden tájház, illetve olyan gyűjtemény, amely iskolában, kultúrházban kapott helyet, megnyitja kapuját.

A helyi közösséget próbálják mozgósítani, hisz elsősorban turisták látogatják, és inkább azokat, amelyek az útjukba esnek.

A látogatottság nagyban múlik a tájházfelelős személyén. Többnyire lelkes pedagógusok ők, akik beszervezik az iskolásokat. Mindenhol készültek mára valamivel, például könyvbemutatóval, kiállításmegnyitóval, gasztronómiai eseménnyel, kézműves-foglalkozással. Van még egy tájházi találkozó ősszel is, de az a szakmának szól. Most a civileket céloztuk meg” – közölte Salló Szilárd programfelelős, a Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársa.

Amikor a ruhák nem az üzletben „teremtek” Fotó: Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont

Idén tizenhat gyűjtemény csatlakozott a programhoz. Ez jóval kevesebb, mint ahányat hivatalosan számon tartanak: a megyében körülbelül 25–30 van, legtöbbjük községi tulajdonban, de sokat magánszemélyek tartanak fenn, „és biztos vannak, amelyekről még mi sem tudunk” – tette hozzá. Udvarhelyszéken tizenöt tájház található, korábban ezeket keresték fel. Ezúttal a Gyimesekbe vitt a tanulmányút.

Emlékezni és emlékeztetni

Első állomásunk Csíkszentmiklós volt, ahol Lakatos István gondnok fogadott kürtőskaláccsal. Az egykori határőrfalura a Gyimesi-szoros védelme volt bízva. Messze földön híres a harangja, mely a mai napig megkondul nagy időben, és „a szomszédos falvak haragszanak, hogy átnyomjuk hozzájuk a vihart hozó fellegeket”. Az ősi társadalomszervezés nyomai, a három „tízes” is kivehető. A 2011-ben alapított tájház viszont nem tipikusan székely.

„Ez vagontípusú, ellentétben a hagyományossal, amely két-három osztatú, végignyúlik az udvaron, két bejárata van, tornácos. Sajnos olyanból nem találtunk eladót, így megelégedtünk ezzel”

– kezdte a bemutatást a gondnok, aki egyben a gyűjtemény megalapozója. „Aránylag sok fénykép, okirat, tárgy maradt fenn a faluban, ezeket próbáltuk megmenteni, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk” – mondta. A kékre festett épület két részből áll. Az előtérben szerszámok, háztartási eszközök kaptak helyet, amelyek közül kitűnt a csikókályha és a kerámiakorsó-szerű kürtőskalácssütő, illetve a fából készült ősi mosógép, „melynek a gübébe tették a ruhát”. A hátsó helyiséget tisztaszobának rendezték be, melynek darabjait a falra kifüggesztett „hozománlevél” tanúsítja. Nagy érdeklődés övezte a csizmahúzó berendezést, a gondnok felvezetőjével: „okosan, logikusan minden ki volt találva”.

Muzsikaszóban úszó minifalu

Utunk Gyimesközéplokra, a borospataki skanzenbe vezetett, ahol éppen a 13. Erdélyi Táncházzenészek Találkozója zajlott, így muzsikaszó mellett és az elfoglalt házigazdák nélkül jártuk végig a tizenhárom parasztházat számláló minifalut. 2002-ben a Szász család vette birtokba a területet, ahol akkor még csak egy öreg hajlék és egy csűr árválkodott. Majd kezdték megvenni a környéken a halálra ítélt házakat, amelyeket a helyszínre szállítva eredeti módon újraépítettek és hagyományosan berendeztek. Jelenleg vendégházakként működnek, összesen 125 férőhellyel. A két újonnan felhúzott, korszerűsített csűr egyike rendezvényteremmé, a másik fürdőházzá alakult. A dombon kápolna áll, ez szintén utólag épült. A gyerekeknek játszótér biztosítja a szórakozást, különben meg úton-útfélen barátságos csacsikba, bégető bárányokba futni.

Rejtélyes nyomok

Kicsivel arrébb, a Hagyományőrző Házban Mihók György számolt be tevékenységükről. A hatalmas épület két részlege közül egyikben állandó fotókiállítás kapott helyet. Az 1911-es Mária Magdolna-napi búcsúról és a hétköznapokról készült képsorozat a Magyar Néprajzi Gyűjtemény részét képezi. Külön csoportosították a csángó zenészeket, akik között a fő helyet a híres vak prímás, Zerkula János foglalja el, de házigazdánk megemlékezett Pulika Gyurkáról is, aki „a zenész cigányok őse, az első, aki csángósan öltözött”. Mihók szívesen adomázott:

„Lótolvajok utódai vagyunk, mivel a Gyimes-völgye első lakosai a határőrök mellett katonaszökevények, betyárok voltak.

Eredetileg Felcsík és Oldalcsík havasi birtokai voltak itt, míg meg nem váltották a csángók az 1800-as évek végén. Mindig nehéz volt az életük, leginkább állattenyésztéssel foglalkoztak. A századfordulón megjelentek a zsidók, beindult a fakitermelés. Az segített az embereken. A vasúti összeköttetés is. Az iskolát Majláth püspök alapította, de elég sokáig, az ötvenes évekig tartotta magát a felfogás, hogy nem mindenkiből lehet pap vagy doktor.”

A Hargita megyében nyilvántartott tájházak fele kapcsolódott be a programba Fotó: Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont

A másik részleget munkaeszközöknek, népviseletnek, konyhai felszereléseknek tartják fenn. Itt botlottunk bele például a kerékgumiból készült bocskorba, „amiről nem értették a németek a háborúban, hogy milyen járművünk lehet, hogy csak imitt-amott látszik a motorbicikli nyoma”. A bundahímzésről egy helybéli asszony adott felvilágosítást:

„A tyúkláb azt jelenti, hogy a családhoz kapar. A zsinór középen meg azt, hogy a családot egybegyűjti. A sulyokvirág a munkára utal. A rózsa varrásminta a menyasszonyé, hogy fentről kapja az erőt.”
A megpatkolt vaddisznó

A tanulmányút utolsó állomásaként a Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkre látogattunk. A négy éve elhunyt Antal Mária tanítónő 1975-ben kezdte önszorgalomból gyűjteni a tárgyi emlékeket saját lakóházában. Lánya, Marika szerint a felhalmozott tárgyak száma ma már meghaladja a kétezret, és pár éve a szomszédba kellett költöztetni mindent, „mert odahaza beáztak a falak, gomba kerekedett, ami veszélyes a tárgyakra”.

Nincs arról nyilvántartás, hogy pontosan hol és hány tájház van kialakítva Fotó: Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont

Megtudtuk, hogy a vetett ágy minél magasabb, annál gazdagabb a lány, hogy a töltött káposzta akkor az igazi, ha a cserépedénybe „belelépik a disznyócska”, és hogy az írott tojás titka az, hogy nem fújják ki, hanem sokáig főzik, így a belseje porrá szárad, és évekig eltart. Mesélt a motívumkincsről is. Megismertük a korabeli kukoricapattogtatót, a disznójármot, hogy ne túrja fel a földet, a csicses korsót, amit a földbe ástak, a babalátogatóba vitt radinás kosarat, a magasított bölcsőt, amelyet a mezőn ácsoltak össze, hogy biztonságban tudják a „bubát”. És szájtátva hallgattuk a történetet, amikor a kovács unalmában megpatkolta a vaddisznót.

Ami a népviseletet illeti, a férfiak széles derékszíja marhabőrből készült, kecskebőrrel hímezve, zsebbel ellátva. Emeléskor tartotta a derekat, és a veséket is védte. Priccses gagyát hordtak, és oldalgombolós báránybőr „mellebundát”, „a hideg idő és a kinti munka végett, s hogy nehogy felakadjanak a kiugró gombok”. A nők ingét kétfajta motívum díszítette, geometrikus és virágmintás. Az inget és a pendelyt a bernyéc erősíti meg, hogy jobban tapadjon a karinca. Nyakukban hólyagos gyöngyöt hordtak.

 

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS