Tisztelettel és szeretettel bánni a lovakkal: Hamza Viktória

„Lényegében a ló döntése az, hogy velünk van és elfogadja a segítségünket, mi tulajdonképpen a testbeszéd segítségével vesszük rá az együttműködésre. Ha ugyanis a ló nem akarja, mi pedig nem vagyunk elég határozottak, akkor akár baleset is történhet. Úgy gondolom, hogy hosszú távon sokkal kifizetődőbb az, hogy ha a ló bízik bennünk és tisztel minket. Ezért persze mi is meg kell dolgozunk. Van, akinél ez hosszabb folyamat, van, akinél rövidebb időt vesz fel. Alázatos munkát igényel és rengeteg türelmet, de hosszú távon ez a biztonságos lónak és lovasnak egyaránt. No meg sokkal kellemesebb is így a lovazás” – magyarázza a Ligetnek Hamza Viktória a képzés szünetében.

Az apró, törékeny fiatal nő meglepő magabiztossággal mozog az állatok között, figyel, magyaráz, utasítást ad anélkül, hogy felemelné a hangját.

Egyedüli eszköze egy vékony pálca, és nem, ezt nem megfélemlítés céljával tartja magánál, a pálca szolgálja a kéz meghosszabbítását.

Segédeszköz – mondja –, de nem a lónak, hanem az embernek, aki a pálcával tudja a testbeszédét pontosítani, megerősíteni. A pálcára, akárcsak a kötőfékre és a szárra, csupán az első időszakban van szükség, aztán az idő múltával elhagyható először a kötőfék és a szár, később a pálca is. Ekkor már testbeszédszintűre, majd egészen gondolatszintűre finomítható a kommunikáció. Persze – teszi hozzá – ez azért nem egy-két hónapos munka eredménye, de megnyugtat, kitartó munkával bárki számára elérhető. Az, hogy milyen hosszú időt vesz fel, függ a ló és lovas személyiségétől is.

Viktória határozottan állítja, a ló megérzi, hogy mit szeretne az ember. „A testbeszéden túl sokkal élesebb érzékrendszerrel rendelkeznek, mint mi, már a szándékunkat is megfigyelik, és abból is olvasnak, nem csupán a testbeszédből. Ez náluk ösztönös, ugyanis a vadon élő ménes túlélése ettől függött. Még nem is volt látható és hallható, hogy a közelben ragadozók ólálkodnak, de különösen a ménesvezetőnek kellett azzal a tulajdonsággal rendelkeznie, hogy megérezze a veszélyt. Ha mi jó vezetőjévé szeretnénk válni a lovunknak, nekünk is ezt az az érzékünket erősítenünk kell. A lovakban alapvetően ez megvan, a lóval dolgozva tudunk mi magunk is erősödni, fejlődni” – magyarázza.

A lovak a lószerű bánásmódra roppantul gyorsan reagálnak, viselkedésükön ez érzékelhető is. Ez a bánásmód tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem ráerőltetjük az akaratunkat az állatra, hanem meggyőzzük őt az utasítások végrehajtására, és az ő testbeszédét használva egy számára könnyedén követhető utat mutatunk. „Erre nagyon érzékenyek, és ha megkapjuk ehhez a kulcsot, akkor szinte megdöbbentő változást tapasztalhatunk a ló együttműködésében” – jegyzi meg.

Hamza Viktória tíz éve foglalkozik szabadidomítással, akkor látta ugyanis Budapesten Jean-Francois Pignon bemutatóját, amely magával ragadta, bár mint bevallja, addig maga sem tudott arról, hogy a lovakkal ily módon együtt lehet működni. Sőt – hangsúlyozza ki –, igazán így működnek együtt az emberrel.

„Előtte igazából én sem ismertem a lovak viselkedését. Aztán a műsor után kezdtem utána nézni ennek az interneten, cikkeket olvastam, videókat néztem meg, majd a saját tapasztalataimat is felhasználva, amelyeket a ménesben szereztem, először megfigyelve a lovakat, egy-két dolgot kipróbáltam.

Tulajdonképpen autodidakta módon tanultam meg a szelíd bánásmódot” – meséli.

Jelenleg otthon nyolc lova van, az egészen kicsi féléves csikótól a több mint tíz éves lóig. Vannak kis és nagy lovai, így pónilovak is, sőt két jószág bértartásban van a tanyáján. És ha valakit ennyi állat vesz körül, van is tennivalója.

Ha ne adj Isten gond van, ott kell lenni, de úgy gondolom, hogy annyit adnak a lovak nekünk, hogy ez a mi részünkről csekélység. Én öt és hat óra között kelek, első között látom el reggel a lovakat, ellenőrzöm, hogy minden rendben van- e. Nálam szabadtartásban élnek a lovak, van beállójuk, megvan mindenük, ami egy igazi jó lóélethez szükséges. Délelőtt általában velük dolgozok, ha éppen nincs beszervezett külső oktatásom. Aztán délután szintén oktatás szerepel a programban, és mindemellett egy közeli szakközépiskolában oktató állásban lovászokkal foglalkozom” – meséli.

Viktória gyakran tart bemutatókat is a lovaival, mint megjegyzi, májust elejétől október elejéig szinte minden hétvégén van bemutatója Magyarországon, illetve a szomszédos országokban. Mostanában egyre gyakrabban hívják tanítani is, és ez számára nagy öröm. Egyrészt örvendetes a pozitív irányú változás a gazda és lovas kapcsolatában, de egy-egy oktatás során ő is rengeteget tapasztal emberek és a lovak viselkedéséről.

Hiszi és hangsúlyozza, a lovakkal való szelíd bánásmódban nagy szerepe van a szeretetnek, az alázatnak, a tiszteletnek és a türelemnek.

„A lovasok tudják, ha embertársukban csalódnak, ha szomorúság éri őket, akkor a lovukhoz bújnak. A ló nagyon tiszta élőlény. Ha hibázunk, durvábbak vagyunk, ha nem egyértelműen kérjük, amit kérünk, ha megbántjuk őt, de észrevesszük ezt és megváltozik a viselkedésünk, azaz szelídebben, empatikusabban fordulunk hozzá, ő ugyanolyan készségesen meg fogja csinálni azt, amit kérünk tőle, és nem abból indul ki, hogy előtte megbántottuk. Ők nem gyártanak előítéleteket, mint az emberek, ezért nagyon sokat tanulhatnánk tőlük” – mondja Hamza Viktória.