Túllépni a korlátokon. Árus Tünde és horgolmányai

Jópofa kis állatfigurák horgolásával telnek a gyergyószentmiklósi Árus Tünde mindennapjai. Boldoggá teszi, hogy adhat, hogy az általa kreált kis mesefigurák jövendőbeli apró tulajdonosaik legjobb barátai lesznek.

Az első horgolt figura három évvel ezelőtt készült el, bár – mint megjegyzi – az neki egyáltalán nem tetszett, viszont kis tulajdonosának annál inkább. Egy gömb alakú kis mackót szeretett volna készíteni, s nevetve mondja, ma sem tudja mit csinált rosszul, de ovális lett. „Egy barátom kislánya kapta meg, és mindenki nagyon örült neki, még mindig megvan” – mosolyog. S ha az első, kevésbé sikeres horgolt figura ilyen nagy becsben van, szinte magától érthető, hogy a későbbiekben elkészültekhez is hasonlóan ragaszkodnak kicsik és nagyok. Bár sokféle kézműves tevékenységet kipróbált, hozzá a horgolás áll a legközelebb, abban találta meg az önkifejezésnek azt a formáját, ami őt boldoggá teszi, kitölti napjait. Horgolni pedig videófelvételekből tanult meg, a világhálóról inspirálódott, okult. Csak nem mindig volt hozzá türelme – ismeri el.

„Kicsit talán a kelleténél is gyorsabban belevetettem magamat, hiszen állatfigurákat akartam horgolni úgy, hogy még az alapokat sem tudtam. Aztán ahogy dolgoztam, úgy kezdtem lassanként tanulni, ezért is az első figurák elkészítése sok időt vett fel.

Aztán odaadom a kisgyermeknek, és tőle olyan őszinte mosolyt és szeretet kapok, amit máshonnan, mástól nem kapok meg” – magyarázza miért is fontos számára a horgolás, az alkotás. Felelősséggel is jár egy ilyen kis játék elkészítése, így is élte meg például azt a felkérést, hogy egy koraszülött kisbabának horgoljon polipot, ami majd a későbbiekben a fejlődését is segíti. Sikerült – osztja meg boldog mosollyal.

Hogy éppen milyen figura kerül ki a kezei közül, azt nem személyes szimpátiája vezérli, igazából azt készít, amire igény van. Azt nevetve meséli, tavaly egy kisfilm készült róla és horgolmányairól, s mivel akkor éppen pocakos nyuszik voltak készleten, inkább azokat mutatta meg a nagyközönségnek. Ezzel magyarázható, hogy erősen megnőtt a pocakos nyuszik ázsiója, „mindenki azt kérte, a végén már untam készíteni” – meséli.

Éppen az utolsó simításokat végezte el egy figurán – árulja el –, de már tudja, a következő darab egy lovacska lesz egy kisbabának. „Nincs két egyforma darabom, nem szeretem semmiben sem a szimmetriát, az egyformaságot, biztosan azért, mert én is különbözök másoktól. Mindegyikbe igyekszek valami huncutságot belevinni. Külön ismertető jele nincs a figuráimnak, viszont azt tapasztalom, hogy a kicsi gyerekek megérzik, hogy szeretettel vannak készítve”.

Tünde egész lényével azon van, hogy mosolyt csaljon mások arcára, elsősorban a legkisebbekére.

Adni akar, egy olyan kapaszkodót nyújtva a kisemberek felé, ami őket talán jobbá teszi, megerősíti. Pedig nem könnyű nap mint nap megtalálni azt az erőt, ami őt is tovább viszi.

Össze is roppanhatna, de akkor másról szólna ez a történet. Most viszont egy olyan nőről szól, aki – ahogy ő fogalmaz – kerekesszékes életéből adódóan másként old meg problémákat, mint a nagy többség, de minden erejével azon van, hogy teljes életet éljen.

„Nyitott gerinccel születtem, születésem óta kerekesszékben vagyok. Nekem eléggé más véleményem van a különböző fogyatékosságokról, mint a többségnek, én nem tartom magamat más embernek, úgy gondolom,

– hangsúlyozza, s egyben tárgyilagosan mesél az életéről.

Kisiskolásként – meséli – mindenki nagyon vigyázott arra, hogy ne érezze másnak magát. Talán túlságosan is óvták, mert aztán „általános iskolában jött a feketeleves”. A gyerekek, a kamaszok gonoszok tudnak lenni – jegyzi meg szinte csak magának –, akkor sok bántás érte, nem sok pozitív élmény kötődik az általános iskolához. „Abban az időszakban sokat szenvedtem, de mindezek dacára boldog voltam, amennyire a folyamatos gyógytorna, a vizsgálatok mellett boldog lehet lenni. Mindig vigyorogtam. Szerencsére a humorérzékem sok mindenen átsegített”. A középiskolában sikerült megtalálnia azt a közeget, akik elfogadták, azt, amikre ő is tinédzserként vágyott. „Természetesnek vették az én helyzetemet, s nem volt különösebb probléma. Abban az időszakban inkább azzal volt gond, hogy három évig a gimnázium épületében az emeleti osztályokba kellett járnom. Utolsó évben sikerült megoldani, hogy az alsó szinten legyenek az óráim”. Majd középiskola után az egyetem következett, Tünde a Babeș-Bolyai Tudományegyetem pszichológia és neveléstudományi karának pszichológia szakán végezte el tanulmányait.

„A nyitott gerinccel született babákat a lehető leghamarabb megműtik.

Elvittek Budapestre, s majdnem két hónapos voltam, amikor vízfejűségemből adódóan megműtöttek. A hátgerincemen a nyitott sebet nem műtötték meg, s azt hiszem, az a világ nyolcadik csodája, hogy az én tenyérnyi nyílt sebem a derekamon begyógyult magától. Igen, életre voltam ítélve” – mondja derűs nyugalommal.

Amellett határozottan kitart, az ő megítélésében nem kellene szerepet játsszon a kerekesszék. Ő mindent és mindenkit igyekszik elfogadni megérteni, és ezt várja el másoktól is.