Hogy Székelyföld legyen az otthonuk

„Mint minden mai fiatal, amint az iskolát befejeztük, mi is külföldre szerettünk volna menni szerencsét próbálni” – így kezdődik a Silló házaspár életútja. Noémi Oroszhegyen született, Szabolcs Csíkszeredában, külön utakon indultak el nyugatra, ahol végül találkoztak, családot alapítottak és

hazatértek, hogy gyermekeiknek Székelyföld legyen az otthonuk.

Ma mezőgazdasággal, állattartással foglalkoznak, mert ebben látják a jövőt.

Nevetve meséli Szabolcs, hogy szülői nyomásra ugyan, de a középiskola elvégzése után ő még egyetemre is beiratkozott, de egy fél év után rájött, hogy ez nem az ő útja. Az állattartás mindig is érdekelte, a kétkezi munka nem esett nehezére, így a gyergyószentmiklósi Caritas vidékfejlesztési kirendeltségének a közvetítésével Svájcba ment dolgozni egy farmra.

„Négy hónapot voltam a farmon, csak az volt a baj, hogy bár én idehaza a németet tanultam, Svájcban olyan régióba kerültem, ahol csak franciául beszéltek. A próbaidő lejárta után Németországban vállaltam munkát egy fél évre szintén mezőgazdaságban, de mivel anyagilag jobban megérte, visszatértem Svájcba, ahol négy évet dolgoztam egy farmon. Idővel könnyebb munkát szerettem volna, jó a mezőgazdaság, de heti 55 órát kell dolgozni, kimerül az ember, ezért aztán különböző gyári munkába is belefogtam.

– meséli házigazdánk.

A külföldön szerzett jövedelmükből újította fel a házaspár a házat, amelynek a teraszán ülünk a Csíkszeredától mintegy öt kilométerre lévő, de a megyeszékhelyhez tartozó Csibában, a Kápolna-patak völgyében lévő kis szórványtelepülésen. Kristóf még nincs kétéves, ő a szobában alszik, bátyja, a négyéves Krisztián óvodában van. Édesanyjuk, Noémi is a Caritas révén került ki az Alpok lábához, ahol egy falusi vendéglátással is foglalkozó mezőgazdasági farmon vállalt munkát. Másfél éve dolgozott már a panziónál, amikor Szabolccsal megismerkedett, s mivel egy kiszámíthatóbb közös életet szerettek volna, a mezőgazdasági munkát ő is az ipari termelésre cserélte fel. Idővel aztán megérett az élet a családalapításra, a gyermekvállalásra, s ezzel egy időben a hazatérésre is. Noémi hazatért, amint áldott állapotba került, Szabolcs egy év múlva csatlakozott hozzá.

Mosolyogva mesélik, hogy olyannyira tisztességes és megbízható munkaerőnek számítottak, hogy Szabolcsot a mai napig próbálják visszacsalogatni Svájcba. Csupán a téli időszakban enged a csábításnak, mivel ilyenkor idehaza a farmon kevesebb a munka, így rövidebb időszakra visszatér besegíteni egy fenyőfaültetvényen.

Kiderül a beszélgetés során az is, hogy Szabolcs

tudatosan készült a hazatérésre, hiszen a külföldön töltött tíz év során nagyon sok mezőgazdasági gépet megvásárolt, aminek most idehaza nagyon nagy hasznát veszi.

„A farmhoz az adta a kezdő löketet, hogy egy pályázatnak köszönhetően vásároltam tizenkét darab vemhes üszőt. S ez már azt is jelentette, hogy muszáj itthon maradni. Ma már a növedékekkel együtt harminc szarvasmarhánk van, darabszámra sok, de megélhetés szempontjából még legalább harminc fejőstehén kellene. De nem akarom most drasztikusan emelni az állományt. A tehénvásár előtt még gondolkoztam a kecskéken, de mégiscsak a tehenek mellett döntöttem, aztán januárban végül vásároltam hetven darab kecskét, most már mindegyiknek van gidója” – büszkélkedik a fiatal gazda. Géppel fejik első perctől az állatokat, a kecskék számára most készíti Szabolcs a fejőstandot. Mivel lassan a szarvasmarhák mindannyian kimennek a falu határában levő nyári szállásra, azt is megoldotta, hogy a fejőgépet odakint is tudják beüzemelni. Egyelőre nyugodtak, mert van kereslet a tehéntejre s a kecsketejre is, ez utóbbival most ismerkednek sokan. Egyelőre a kecsketej nagy része a gidóknak marad, a tehéntejet pedig szerződéses alapon egy helybéli sajtgyár veszi át, kis hányada a városbeli fogyasztókhoz kerül.

Amíg a szarvasmarha-állomány egy része már kint van a határban a legelőn, bérelt vagy saját területen, addig a kecskék egyelőre idehaza maradnak, mert senki nem akad, aki gondjukat viselné. S ez a fiatal házaspár nagy szívfájdalma is, hogy idehaza nem kapnak megbízható munkaerőt, emiatt például a vakáció, a nyaralás gondolta terítékre sem kerülhet.

– jegyzi meg mosolyogva Szabolcs, akit a hajnal hasadta már kint ér az állatok között, s a sötétedés tesz pontot a napi munka végére. Sokszor észre sem veszi – mondja –, hogy mivel telik el az idő, csak a déli harangszóra figyel fel.

A nehézségek, a kiszámíthatatlanság sem szegi egyelőre kedvüket, hiszen a farm a család számára ma a megélhetést biztosítja. Legnagyobb örömük, hogy a két kicsi legény igen jól érzi magát odahaza szüleik mellett. „Nagyon szeretik a traktorokat, a gépeket, az udvaron nem is létezik más számukra, csak a traktor. Olyan kicsik voltak, hogy menni sem tudtak, de a traktoron akartak lenni minden áron. Ez volt az első szavuk is” – mondja büszkén az édesapjuk.

Mesélik, Noémi is kiveszi részét a gyermeknevelés, a háztartás mellett a kinti munkából, rá hárul például a tej leszűrése, ő tartja tisztán a fejőgépet, de sokszor akad tennivaló számára is az istállóban. De a kecskéket, na azokat nem tudta még megszeretni – nevet nagyot. Minduntalan attól fél – jegyzi meg – hogy előjönnek az udvarra, s tönkreteszik a virágait.

Baráti társaságukban sok olyan család van, aki külföldről tért haza, az onnan hozott lendület, remény megadta a kezdő löketet , hogy családi vállalkozásokat hozzanak létre. Noémi is úgy látja, az a jó, ha a fiatalok elmennek külföldre tanulni, tapasztalni, dolgozni, s majd visszatérnek, magukkal hozva egy másfajta szemléletet.

Mi is arra gondoltunk, ha kint maradunk, gyermekeink nem fogják megismerni a nagyszülőket, a rokonokat, s ha ott nőnek fel akkor már biztosan nem is jönnek vissza. Ha meg mint kint élünk Svájcban, mi lesz idehaza az idős szüleinkkel?” – teszik fel a kérdést.

Szabolcs meséli, sok olyan kelet-európai munkatársa volt Svájcban, aki azzal a számítással érkezett, hogy majd a nyugdíjas éveire tér haza szülőföldjére. „Én nem is tudom elképzelni, hogy egy életet ott ledolgozzak, s nyugdíjasként haza jöjjek. Kihez? Senkim sem lesz” – mondja, miközben elindulunk, hogy megmutassák az állatállományt.

A kisebb istállóban két borjazás előtt álló tehén és kisborjak hallgatják a rádiót, nevetve mondják a házigazdák, hogy Svájcban is mindig szólt a rádió az istállóban. Sok a munka még, csinosításra szorul a nagyobb, tágasabb istálló is, még sok befektetésre van szükség, hogy minden „szép és jó legyen”. Az istálló mögött kutyák és villanypásztor vigyázza a teheneket és a kecskéket. A kutyákra azért éri meg kitérni, hiszen a kutyatartás is egy újabb hobbi Szabolcs számára. S nem csak hobbiból tartja őket, szükség is van egy ekkora farmon rájuk. Bemutatja Zakit, az anatóliai juhászkutyakölyköt, aztán ott van Aba és két kölyke, Bagira és Sir Kán, ők bukovinai juhászok, s nem feledkezhetünk meg a két kis puliról sem, Csuszáról és Bojtárról. Ebből le is szűrtem egyébként, hogy a Silló farmon minden állatnak neve van.

Noémi nevetve meséli, férje minden tehenet, borjat és a kecskék nagy részét is név szerint ismer. Amanda, Berta, Dzsenifer, Csendes, Szépség, Mama, Babos – akinek nem jutott név, annak az alaptermészete határozza meg a nevét.

Ha kisborjú vagy kisgida születik, a naptár is előkerül, és az adott napra esedékes névnapok szerint kapnak nevet a farm legfrissebb lakói. A gyermekek legnagyobb örömére egy kisgidó még az óvodában is megjárta magát – kacag nagyot Noémi. Közben a kicsi Kristóf is csatlakozik hozzánk, édesapja büszkén ülteti fel egy csendes kérődző hátára. Látszik, senki számára nem újdonság ez már, összhang van gyermek, felnőtt és állatok között.